Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-13 / 21. szám

Ősz volt akkor is: 1848 szeptembere.

Auer, Széchenyi inasa érkezett az elébb. A cen'ki kastély, amely a hazatérő grófot várta, felbolydult. Majd előállt a hintó. Crescence dideregve vonta össze útiköpenyét és a lovak vágtatva indultak a grófnéval Győr felé.

*

„Mindazok, akik — különben merő jószándékból vezettetve — Széchenyi István faluramenetelét sürgetik, tévednek, ha azt hiszik, hogy ilyen módon segíthetnek rajta. Mert hiába igyekeznek kiszabadítani az ellenforradalom fegyveres támadását váró főváros végsőkig feszült légköréből: kétségbeesésének alapvető indítékaitól, a nemzethalál lebírhatatlan látomásától és attól a meggyőződéstől, hogy a nemzet pusztulásának legfőbb vagy éppen egyedüli okozója ő, nem szabadíthatják meg.

Egyedül én taszítottam hazámat a nyomorúságba.

Óh, Istenem, könyörülj rajtam.”

Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a című könyvéből idéztünk. Az Akadémiai Kiadó gondozásába megjelent tanulmány kortársi forrásokra támaszkodva jeleníti meg a „legnagyobb magyar” körül és személyében is összecsapó roppant történelmi erőket, melyek küzdelme fél esztendő során a forradalom támogatójává tette, majd felőrölte e tragikus sorsú magyar államférfit.

Most is ősz van: 1973.

Ma azért jöttünk össze itt Nagycenken — mondotta dr. Csanádi György miniszter —, hogy a család ősi kastélyában felavassuk és átadjuk rendeltetésének a Széchenyi István Emlékmúzeumot. Ezzel lerójuk a mai generáció, a szocialista Magyarország adóját egy olyan ember emléke és érdemei előtt, akit népünk közel másfél évszázada őszintén tisztel és szívébe zár... A most megnyíló emlékmúzeum egy olyan történeti személyiségnek állít emléket, aki pályájának ellentmondásai ellenére népünk haladásában kiemelkedő szerepet játszott. Ezzel magyarázható az az egyhangú lelkesedés, a széles körű állami-társadalmi összefogás, amely végül is hosszú évek munkájával létrehozta az emlékmúzeumot, amely a maga eszközeivel igyekszik bemutatni Széchenyi alakját, pályafutását, családja történetét, közlekedési és más gyakorlati tevékenységét.

*

Az egykori lakosztályokban olyan életmű muzeális anyagát, tárgyi és írott emlékeit tanulmányozhatjuk, amely a XIX. század reformtörekvéseinek üzenetét közvetítik.

Családi portrék tekintenek a látogatókra: közöttük a Rákóczi és a király között közvetítő, állítólag megmérgezett Széchényi Pál kalocsai érseké, az apa képe, Széchényi Ferencné, aki a Nemzeti

1856-ban Széchenyi a márciusi forradalom művét immár nem tekintvén elhibázottnak, de egyelőre nem tekintvén befejezettnek sem — maga is tollat fog ismét, de éppen nem azért, hogy — 1848-ban elfoglalt álláspontját megtagadva — az uralkodóházzal való elvtelen megbékélés programját hirdesse meg, hanem, hogy — továbblépve arról a pontról, amelyen 1848-ban megtorpant — olyan gyilkos erejű támadást indítson a Habsburg-abszolutizmus rendszere és képviselői ellen, amilyet soha egyetlen ellenfele ellen sem intézett azelőtt: a Blick, valóban hozzá is járult az abszolutisztikus rendszer közeli felszámolásához — ha ezért írójának életével is kell fizetnie végül...

így lesz Széchényi utolsó, életét önként kockára vető vértanújává annak a szabadságharcnak, amelyben ugyanő egy évtizeddel előbb még csak hiábavaló áldozatvállalást látott.

így tisztul meg a vezeklő vélt bűnei helyett önvádjaitól, így tisztul meg az isteni kegyelem helyett a történelem tanulságainak jóvoltából.”

Sobók Ferenc

Múzeumot alapította. A család történetét idézi Széchenyi Fanni albuma is. A rajzok a család hétköznapjait örökítették meg: sétát a parkban, a híres hársak alatt, vagy a megérkezést 1814-ben a görögországi útról.

A Széchenyi István életét, munkásságát bemutató termekből egy olyan ember portréja bontakozik ki, akiről Kossuth, a kortárs és szellemi vitapartner mondotta a legtömörebb jellemzést: „UJJAIT A KOR ÜTŐERÉRE TÉVÉ ÉS MEGÉRTETTE LÜKTETÉSEIT; ÉS EZÉRT, EGYENESEN

EZÉRT TARTOM ŐT LEGNAGYOBB MAGYARNAK ...”

Levelek, könyvek, személyes használati tárgyak. Részleteket olvashatunk a Hitel, a Világ, a Stádium című

Erdey-Grúz Tibor, az Akadémia elnöke (balról a harmadik), Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Nyers Rezső, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára és dr. Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter a folyamszabályozási makett előtt

Korabeli metszetek, rajzok, emlékérmék idézik a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, a Lánchíd építését. Kéziratok, levelek és válaszlevelek érzékeltetik azt a fáradhatatlan tevékenységet, amelyet politikai tevékenysége mellett a mezőgazdaság, ipar és közlekedés fejlesztése érdekében folytatott, hogy segítse hazánk polgári átalakulását.

*

És most legyen a szó ismét a történészé:

A helyreállított Széchenyi-kastély

Az első Magyarországon gyártott mozdony, a „Derű” modellje a kiállításon

munkáiban megjelent országos jelentőségű programjaiból. És olvasható a királyi leirat is, 1835. május 14-i dátummal, amely veszedelmesnek minősítette a Stádiumot.

széchenyi-emlékek

A NAGYCENKI KASTÉLYBAN

A Széchenyi-gő/.hajó modellje

V\AAAAAAAAAAAAAAA/*

Emléktáblát avattak a Majakovszkij utcában a Király Színház épületének helyén. Az ünnepségen Honthy Hanna, a színház egykori tagja mondott megemlékező beszédet, s leplezte le az emléktáblát.

(Lévai András felv.)

QiUljJj d

jjjjd

ji ILf LW-lti

Ebben a naplóban nem szoktam könyvekről írni, de nem is jelent meg az utóbbi években olyan kötet, amely az olvasót annyira személyesen érintette volna, hogy naplóírásba fogjon önmagának vagy a nyilvánosságnak. De Illyés Gyula új versei, a „Minden lehet” című kötet ilyen könyv. Az emberhez olyan egyenesen szól, ahogyan csak egy másik ember szólhat, és olyan erősen, ahogyan csak a költő. Először azt írtam: nagy költő, de azután kihúztam a jelzőt. Költő önmagában is felsőfok, kiváltképp, ha tudjuk, hogy nem másról van szó, mint Illyés Gyuláról.

A kötet százhetven oldal, száz vers van benne, köztük a szokottnál bővebben versszerű, ritmikus próza. Illyéspróza, amely akkor is költemény, akkor is ritmusa van, prozódiája, versmértéke, ha nem hosszabb-rövidebb sorokban következik egymás után. Illyés most hetven éves, öt éve nem jelent meg kötete, az utolsó a „Fekete-fehér” volt, de úgyszólván havonta olvastuk új meg új verseit a Kortársban és az Űj írásban, olykor még napilapok vasárnapi számában is. Ha egy folyóiratban Illyés-verset találok, félreteszek mindent és azt olvasom, mert mindig valami újat, többet, lényegeset, csak nekem szólót, tehát mindenkihez szólót találok. így volt ez egészen fiatal koromban, amikor még Illyés is egészen fiatal volt, hiszen éppen, szinte napra, egy évtizeddel idősebb nálam. És így van ez most is, amikor jóval túl a lírai költészet szokásos esztendein, az öregség goethei teljességében, valósággal újraszüli önmagát. Ám ahogyan a magyar nyelvet nem lehet semmi máshoz hasonlítani, úgy nem illik Illyésre még a legnagyobbak párhuzama sem, mégis azt merem mondani, hogy ez a „Minden lehet” az ő „Marienbadi elégiája”: egy líra csúcsa, úgy, hogy a tetőn állva mindent megmutat, amit eddig látott és láttatott.

Illyést hetvenedik születésnapján, aminek tényét alig akarta elfogadni, kritikusok, tisztelők és más ünneplők szívesen nevezték „élő klasszikusnak”, ő maga csúfolódik is erről egy helyen,, és igaza van, nemcsak azért, mert önmagáról az ember ilyet — mégha igaz is — csak lúdbőrözve olvashat, de azért

is, mert amennyire igaz, annyira félrevezető is. Illyés a magyar irodalom élő klasszikusa, ez tény, de a magyar irodalom élő örök-fiatalja is: csak ki kell nyitni ezt a könyvet.

Lírai kötetről legjobb, ha az ember líraian vall, ha nem vetemedik kritikára ... Számomra ennek a kötetnek egyik fő varázsa az, hogy egyszerre szól a halálról és a szerelemről. Az öregkori költők kiváltsága és kötelessége is, hogy a halálról írjanak. Illyés erre a nagy gondolati problémára nagyon is evilági, eleven, földhöz kötött. Magyarországhoz kötött, a Dunántúlhoz kötött, az ozorai pusztához kötött választ ad, és ugyanakkor ez a felelete nemcsak a pusztának, Dunántúlnak, a kis hazának szól, hanem minden embernek, az egész világnak. Nem vigasztalást keres a halál ellen, hanem az élet értelmét mutatja fel olyan magasra, hogy a halál meghátrál előtte. „Az idő lebírása” a címe annak a ciklusnak, amelyben halálellenes verseit gyűjtötte össze. Egyszer Michelangelo hangján szól:

. „hogy összevessük a jót és a rosszat

— bírává mostoha fajunkat téve — ki vitte többre a teremtésben!”;

máskor a görög költészet kis tücsökjeként ígér magának, valamennyiünknek örökkévalóságot. „Sziszifusz, én s te ...” című verse a nagy, de már elment francia pályatársat, Camus-t idézi, az ő Sziszifusz-könyvét és mondását arról, hogy a filozófia egyetlen méltó kérdése a halál problémája. Illyés Sziszifusza egy nyárvégi hangya. Illyés lebírhatatlan életét más versben két nászutas fekete-piros bogár is jelenti. Olykor közvetlenül idézi a halált, mint a „Jóembereink halálakor” című versében. Máskor „Az idő lebírása” címmel az örökkévalóságot az örök asszonyban, mindannyiunk ősanyjában találja meg.

Belepirulok, míg ezeket a címeket és témákat felsorolom, hiszen semmit sem adnak vissza a költészetből, még jelezni is alig képesek a hangot, az erőt, a távlatot és a reménységet. Talán több szerencsém lesz a szerelmi versekkel? Itt van köztük az egész illyési életműből számomra egyik legkedvesebb, mióta tavaly az Üj írásban megjelent,

százszor is újraolvasott „Párbeszéd új házasok között”. Illyés szemérmesen, költő-szeméremmel, férfi-szeméremmel fiatal házasok szájába ad egy olyan vallomást, amelyet fiatal szerelmes nem érezhet, csak az érett férfi, aki a szerelemben minden évben, minden éjjel újjászületik. A magyar lírát néhány csodálatos strófával gazdagította itt:

„Ahogy a röpülő madárnak lényét amikor eltűnik; teljes egésznek akkor látlak, amikor nem vagy itt.”

Vagy:

„Beléptél, és a fa, amelynek vérerein az ágai azonnal virágzani kezdtek, azonnal gyümölcsözni kezdtek sátrat bontott azonnal; ujjbögyeim máris etetnek szemem szilvái neked érnek dalos madár szól a számban.

Bízd rám magad.

Naponta megtermem, amit kell."

A költemény végső szavai beragyogják ezt a kötetet és az egész illyési életművet:

„Minden jelen pillanatom a gyermeked s a gyermekem egy szív: fél szárny.”

Most már repülhetsz és majd elülhetsz magadban is magánytalan.

Halálban is háláltalan.”

Ezt az éteri, de mégis testi szerelmet kiegészíti egy másik ciklus, amelyben a sorrendet megfordítanám: itt a test, az érzékek járnak elöl. A „Tisztuló” című ciklus a magyar irodalom legszebb erotikus verseinek fűzére. Szinte azt mondanám, első igazán erotikus verseink ezek. Talán fokozza a versek esztétikai és érzéki izgalmát az, hogy a költő nő szájába adja vallomásait, „Tiszták” című drámájának hősnője, Corba monológjai ezek, a mű első, verses változatából. Élő szentségtörés, költészet-törés lenne idézni, a kiragadott sorok félrevezetnék az olvasót.

Aminthogy attól tartok, ez az egész napló is csak egy prizmatörésen keresztül mutatta meg azt a fényt, amelyet a hetven éves Illyés vetít ezekkel a versekkel a magyar irodalomba.

7