Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-13 / 21. szám

Az ötletpályázattól az anyanyelvi konferenciáig INTERJÜ TASNADY T. ALMOSSAL, AZ 1964-65-ÖS ÖTLETPALYAZAT EQYKORI NYERTESÉVEL Az interjú színhelye: Szombathely, Claudius Szálló. Idő: 1973. augusztus, a II. Anyanyelvi Konferencia tanácskozásának egyik szünete. Tasnády T. Álmos: Most hirtelen az jutott eszembe, hogy i ajdnem egy évtizede ismerkedtünk meg és talán az évfordulót ünnepeljük fe­ketekávé mellett az eszpresz­­szó kisasztalánál. Újságíró: Úgy emlékszem, ön volt az MVSZ és a Ma­gyar Hírek 1964—65-ben meghirdetett ötletpályázatá­nak egyik nyertese. (Felesé­gével és a kisfiával jöttek haza a jutalomutazásra. A pályázatot éppen azzal nyer­te, hogy az anyanyelv fon­tosságát emelte ki és műve­lésére sok javaslatot tett.) Tasnády T. Álmos: A kon­ferencia tanácskozásait hall­gatva lettem igazán büszke arra, hogy akkoriban olvasó- és nyelvkönyvek készítését ajánlottam, a gyermeknya­­raltatás megszervezését sür­gettem. Amikor hosszú évek­kel ezelőtt a fiam beszélni kezdett, és nem a magyart tanulta meg először, hanem holland anyjától a flamandot, sokat gyötrődtem, és ez adta a kezembe a tollat, hogy megírjam fájdalmaimat és a kivezető utat is. A fiam ezen a nyáron három hétig a ba­­latonlellei gyermektábor la­kója volt, lemérhettem tehát rajta régi elképzeléseim, ak­kor még merőben elméleti feltevéseim gyakorlati ered­ményeit. Én otthon a fiam­mal magyarul beszélek, az édesanyja a hollandot hasz­nálja, de nem keverjük a két nyelvet, nem rontja el egyiket sem. Ha megszidtam magyarul, hogy a többiek előtt ne szégyenítsem meg, néha talán az volt az érzése, hogy egyezményes, „madár­nyelvet” használunk. Most örült, hogy a valóságos érint­kezés eszközét kapta meg, tud beszélni a családdal, a pajtásaival, és ez megerősí­tette benne a nyelvismeret örömét és tudatát. Most már Magyarországra is „haza­megy”. A magyar nem lesz, persze, számára ugyanolyan természetes, mintha Magyar­­országon járna iskolába. Nem baj, ha például a Tol­dit nem érti ugyanolyan mélységben, mint a hazai diák, de a magyar nyelvtu­dás mégis kedvezően befo­lyásolja egész érzelmi és tu­datos életét. Újságíró: A gyakorlati eredményeket biztatónak ér­zi? Tasnády T. Álmos: Sokat gyarapodott a fiam nyelvtu­dása. Mintegy 600—700 ma­gyar szót ismer. A gyerekek tízéves korban a legfogéko­nyabbak. Vegyük a mi csalá­dunkat: a feleségem holland, mindössze tíz kilométerre la­kunk a határtól, attól a hely­ségtől, ahol a feleségem szü­letett, ahol a szülei laknak. A környék flamand nyelvű, és ő mégis idegennek érzi magát Belgiumban. A fiam Belgiumban született, belga állampolgár, de magyar—hol­land szülőktől. Vajon hová kötődik? Választania lehet és kell is. Fiú, tehát az apa lett az ideál: erős nemzetisé­gi öntudat él benne, magyar­nak vallja magát. Az óraszí­ján feliratot hord: „Tasnády Tihamér, hongaar.” Három hét nem nagy idő. Mégis gyarapodott a szókincs, erő­södtek az érzelmi és értelmi alapok, barátokat szerzett. Egy bicskei fiúval megálla­podtak, hogy leveleznek majd: persze magyarul, mert a Jóska gyerek csak magya­rul tud. A döntő az, hogy a táborban szerzett tudás rá­épüljön a családban szerzett ismeretanyagra. Újságíró: Szeretném ha be­szélne a család szerepé­ről. Tasnády T. Álmos: Min­denfelől azt hallom, hogy a magyarság minden nyugati országban szétszóródott, egy­­egy városbán kevés a má­­gyar. A szülők, a társaságba baráti kör vegyes nyelvű: Az anya rendszerint a befogadó ország szülötte, ő az, aki szülés után otthon marad, a legtöbbet foglalkozik a gye­rekkel, tőle ered az anya­nyelv. Az élső érzelmi ka­pocs legtöbbször tehát más nyelvekhez köti a gyeréket. Az ilyen családokban na­gyobb szerepet kap a riyelv­­tánülásbán a hazai tartózko­dás, a gyermektábor, dé az indítást a szülőktől kell kap­ni. A szülők felelősek a gyermekek magyarságáért. Sokan azt hiszik, hogy a be­fogadó országnak fordítanak hátat, ha a gyerek magyarul tanul. Tévednek. Látszólag óvják a gyereket a túlterhe­léstől, valójában attól a gaz­dagodástól fosztják meg, amely egyaránt jó a gyerek­nek és a befogadó ország­nak is. Újságíró: Ezek szerint vé­leménye kedvező a kétnyel­vűségről. Tasnády T. Álmos: Beszél­tem olyan magyar ismerő­seimmel, Belgiumban, Hol­landiában, akik úgy érezték, hogy a kétnyelvűség a kétféle kultúra szembekerülésére ve­zet, és végül valamilyen tu­dathasadást okoz a gyerek­ben. Meggyőződésem, hogy egyik nyelv a másikat segíti, mindkettőhöz többletet kap a gyerek. Ezért aki hagyja, hogy a gyerek simán beol­vadjon, elveszítve a kétnyel­vűség nagyszerű lehetőségeit, árt gyermekének. Hozzátehe­­tem: a szülő, mint első gene­rációs, saját maga nem tud már átváltozni, a beolvadt gyerek érezni fogja, hogy a szülő idegen, és végül elsza­kadnak egymástól. A túlter­helés pedig mese. Ahogy Ko­dálynak igaza volt, nincs botfülű ember, és mindenki­ben megvan a zene lehetősé­ge, úgy vagyunk a nyelvvel is: mindenki rendelkezik a kétnyelvűség készségével, és segítségével a gépies szófű­zéstől a tudatos nyelvhasz­nálatig a beszéd és a gondol­kodás egyaránt fejlődik. Újságíró: Mi a véleménye, az anyanyelvi konferencia tanácskozásairól ? Tasnády T. Álmos: Nagy munkát végeztek. Bebizonyo­sodott, az egész világon lát­hatják már honfitársaink, hogy a szülőföld nélkül egy­szerűen melldöngetés a ma­gyarság megőrzéséről beszél­ni. Az elkészült tankönyvek kitűnőek, és a gyerekek ott­hontartózkodása újabb érzel­mi szálakat, hazai élménye­ket ad. Megmondom azt is, ami nem tetszett. Túl so­kat várunk az otthoniaktól. A segédeszközök fontosak, de a döntő a családi légkör, az ösztönzés; aztán erre már épülhet a könyv, és a dal. , „Segíts magadon, az Isten is megsegít”, a közmondás ma is megszívlelendő; a lemezt meg lehet venni, hangszala­got is kapni, ne tekintsük magunkat szegény rokonok­nak mi, akik egyébként elég sokat hangoztatjuk, hogy jómódú országokban élünk. Van tehát teendőnk a konfe­rencia után. Ha jól felhasz­náljuk lehetőségeinket, nyelvtudásunkat, szakértel­münket, és közvetítünk a két kultúra között, a szülőföld nem veszített el minket. Használhatunk Magyaror­szágnak és a befogadó orszá­goknak egyaránt. Sz. M. Kecskeméten, az Arany Homok szállodában ültünk le beszélgetni Kolossváry Bélával, a neves fizikussal. Egyhetes állandó tanácskozás, több napos országjáró körút állt mögötte, az idős professzoron azonban a fáradtság semmi nyoma sem látszott. „Szabályos” interjú kezdődött — rövid kérdések, csattanós válaszok —, azután egyre inkább kötetlen beszélgetés alakult ki közöttünk. A téma — termé­szetesen — az alig néhány napja véget ért anyanyelvi konferencia volt. — Professzor úr, kérem, mondjon néhány szót önmagáról! — Egyetemi tanár vagyok Pennsylvaniá­ban; Eötvös kollégista voltam, cserkész vol­tam — ezek pontosan meghatározzák múlta­mat, jelenemet, jövőmet. „Vadmagyar” va­gyok, mert büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok arra, hogy annyi idegenben töltött esztendő után is tökéletesen beszélem az anyanyelvemet. Általános fizikával és klasszikus mechanikával foglalkozom, elő­adok, kutatok, publikálok. Hogy a magyar névnek újabb hírnevet szerezzek, közreadtam Eötvös Lóránd néhány klasszikus gravitális és kapilláris vizsgálatát. — Tanítványai között vannak magyarok? — Most nincsenek, de van egy fiú, David Henderson, aki a kedvemért megtanult ma­gyarul. — Professzor úr fizikus. Mit jelent az ön számára egy nyelvi konferencián részt venni? — Amikor az első anyanyelvi konferenciá­ra megkaptam a meghívót, először azt hittem: tévedés. Talán valaki mással tévesztenek ösz­­sze? De nem, valóban engem hívtak. Az bi­zonyos, hogy nagyon fontosnak tartom az anyanyelv megőrzését. Magyar ismerőseim, barátaim gyermekeit mind rábeszéltem, hogy tanulják meg szüleik nyelvét. Az anyanyelvi konferenciáról az a véleményem, hogy hihe­tetlen szolgálatot tehet a külföldi magyar fia­talságnak: segíthet megőrizni őket kétnyelvű­nek, és ébren tartani bennük a haza iránti szeretetet. Ez, természetesen, csak úgy való­sulhat meg, ha tudomásul vesszük Magyaror­szág szociális struktúráját — ugyanakkor a hazaiak is tiszteletben tartják a mi elvi-poli­tikai meggyőződésünket. — ön feltételes módban fogalmazott: „ a konferencia sokat tehet...” Miért? — Hiába erőlködünk mi, a konferencia résztvevői, ha az általunk kínált „árut” nem fogadja el a „vevő”. Meg kell győznünk a külföldön élő magyarságot, hogy, amit mi adunk, az jó, értékes, magyar — éppen ezért kívánatos. Ez a teljes siker feltétele. — ön részt vett a konferencia egész mun­kájában. Hogyan látja, vajon kölcsönösen tiszteletben tartották-e a résztvevők egymás meggyőződését? — Ügy érzem, százszázalékosan. Ez a már elkészült kiadványokon is megfigyelhető. A tankönyvek, füzetek elfogadhatóak mindenki számára, függetlenül az illető nézeteitől. — Milyen különbséget, illetve hasonlóságot lát ön az első és a második anyanyelvi kon­ferencia között? — Az első konferencia tapogatódzó jellegű volt. Igaz, hogy nagy nehezen kiizzadtunk egy programot az elkövetkező két esztendőre, de csak halovány elképzeléseink voltak, hogyan kellene, például, tankönyveket írni. Azóta járt kint egy szakértőkből álló csoport, föl­mérte a tényleges helyzetet — s így születtek meg ezek a csodálatos tankönyvek, amelyek érthetőek a kint élő gyermekek számára. A/, első konferenciát akkor nevezhetjük sikeres­nek, ha hozzászámítjuk az azt követő két év alatt végzett munkát is. A továbblépés, persze, nem lesz könnyű. Sok minden egyébre szük­ség van. Eddig nem érintettük a történelmet, földrajzot, irodalmat. Ezek „kényes” kérdések. Itt még nagyon kemény vitákra számíthatunk — de hiszem, hogy a megértés szellemében itt is meg tudunk egyezni. — Használnak ezek a viták a magyarság­nak? — Feltétlenül. Ezek a viták sohasem voltak véresek, de kemények voltak. Mindenképpen tisztáznak azonban bizonyos dolgokat — s an­nak egyedüli útja csakis a véleménycsere. Ezért nagyon hasznosnak ítélem meg őket. — A konferencia alatt ön személyesen lát­hatta a magyar nyelv tanításáért itthon vég­zett munkát. Hogyan ítéli meg — jól dolgo­zunk? — Én főként a táborok területén vagyok specialista — életem során vagy ezerötszáz napot töltöttem táborban —, s elmondhatom: nagyon tetszettek a balatoni gyermektáborok. Örömmel láttam, hogy jó néhány javaslatom, elképzelésem belekerült a táborok program­jába. Én elsőrangú eszköznek tartom e tábo­rokat a magyar nyelv tanítására. Beszélget­tem a táborozó gyerekekkel, mondanom sem kell, hogy magyarul, és úgy láttam: nagyon gyorsan és sokat tanulnak. — Mit tart ön legfontosabbnak a konfe­rencia céljai közül? — Három dolgot. A nyelvoktatás kiterjesz­tését, szervezett keretek között; a nem szer­vezett keretekben történő segítségnyújtást a magyar nyelv ápolásához és megőrzéséhez; valamint a magyar nyelvet oktatók munká­jának pedagógiai és didaktikai támogatását. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert az ok­tatók zöme, sajnos nem pedagógus. Szeretném hinni, hogy, miután hazaértünk, az amerikai magyarságtól megkapjuk a munkánkhoz szükséges segítséget. Jelenleg, az egyesült államokbeli magyar gyerekek mintegy tíz százalékát érjük el. Hol marad a többi? Na­gyon fontos, hogy minél nagyobb részüket ér­jük el, kezdjük megtanítani a magyar nyelv­re. — Mi a véleménye: kapnak-e valamit ezek a fiatalok azáltal, hogy megtanulnak magya­rul? — Sokat kapnak. Elsősorban kétkultúrá­­júak lesznek és nem egykultúrájúak. Ez a második kultúra apáiké, nagyapáiké. Szeret­ném, hogy — mint Amerikában a második, harmadik generációk többségében — a mi fiaink is büszkék legyenek származásukra, Magyarországra. Így közelebb kerülnek a magyarság szellemi vérkeringéséhez. Ez a konferencia elsősorban a fiatalokért dolgo­zott. Azt hiszem, a jövő szempontjából nem az idősebbek, hanem ők a legfontosabbak. S. P.J.

Next

/
Thumbnails
Contents