Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-13 / 21. szám

Az ötletpályázattól

az anyanyelvi konferenciáig

INTERJÜ TASNADY T. ALMOSSAL,

AZ 1964-65-ÖS

ÖTLETPALYAZAT EQYKORI NYERTESÉVEL

Az interjú színhelye: Szombathely, Claudius Szálló. Idő: 1973. augusztus, a II. Anyanyelvi Konferencia tanácskozásának egyik szünete.

Tasnády T. Álmos: Most hirtelen az jutott eszembe, hogy i ajdnem egy évtizede ismerkedtünk meg és talán az évfordulót ünnepeljük feketekávé mellett az eszpreszszó kisasztalánál.

Újságíró: Úgy emlékszem, ön volt az MVSZ és a Magyar Hírek 1964—65-ben

meghirdetett ötletpályázatának egyik nyertese. (Feleségével és a kisfiával jöttek haza a jutalomutazásra. A pályázatot éppen azzal nyerte, hogy az anyanyelv fontosságát emelte ki és művelésére sok javaslatot tett.)

Tasnády T. Álmos: A konferencia tanácskozásait hallgatva lettem igazán büszke arra, hogy akkoriban olvasó- és nyelvkönyvek készítését ajánlottam, a gyermeknyaraltatás megszervezését sürgettem. Amikor hosszú évekkel ezelőtt a fiam beszélni kezdett, és nem a magyart tanulta meg először, hanem holland anyjától a flamandot, sokat gyötrődtem, és ez adta a kezembe a tollat, hogy megírjam fájdalmaimat és a kivezető utat is. A fiam ezen a nyáron három hétig a balatonlellei gyermektábor lakója volt, lemérhettem tehát rajta régi elképzeléseim, akkor még merőben elméleti feltevéseim gyakorlati eredményeit. Én otthon a fiammal magyarul beszélek, az édesanyja a hollandot használja, de nem keverjük a két nyelvet, nem rontja el egyiket sem. Ha megszidtam magyarul, hogy a többiek előtt ne szégyenítsem meg, néha talán az volt az érzése, hogy egyezményes, „madárnyelvet” használunk. Most örült, hogy a valóságos érintkezés eszközét kapta meg, tud beszélni a családdal, a pajtásaival, és ez megerősítette benne a nyelvismeret örömét és tudatát. Most már

Magyarországra is „hazamegy”. A magyar nem lesz, persze, számára ugyanolyan természetes, mintha Magyarországon járna iskolába. Nem baj, ha például a Toldit nem érti ugyanolyan mélységben, mint a hazai diák, de a magyar nyelvtudás mégis kedvezően befolyásolja egész érzelmi és tudatos életét.

Újságíró: A gyakorlati

eredményeket biztatónak érzi?

Tasnády T. Álmos: Sokat gyarapodott a fiam nyelvtudása. Mintegy 600—700 magyar szót ismer. A gyerekek tízéves korban a legfogékonyabbak. Vegyük a mi családunkat: a feleségem holland, mindössze tíz kilométerre lakunk a határtól, attól a helységtől, ahol a feleségem született, ahol a szülei laknak. A környék flamand nyelvű, és ő mégis idegennek érzi magát Belgiumban. A fiam Belgiumban született, belga állampolgár, de magyar—holland szülőktől. Vajon hová kötődik? Választania lehet és kell is. Fiú, tehát az apa lett az ideál: erős nemzetiségi öntudat él benne, magyarnak vallja magát. Az óraszíján feliratot hord: „Tasnády Tihamér, hongaar.” Három hét nem nagy idő. Mégis gyarapodott a szókincs, erősödtek az érzelmi és értelmi alapok, barátokat szerzett. Egy bicskei fiúval megállapodtak, hogy leveleznek majd: persze magyarul, mert a Jóska gyerek csak magyarul tud. A döntő az, hogy a táborban szerzett tudás ráépüljön a családban szerzett ismeretanyagra.

Újságíró: Szeretném ha beszélne a család szerepéről.

Tasnády T. Álmos: Mindenfelől azt hallom, hogy a magyarság minden nyugati

országban szétszóródott, egyegy városbán kevés a mágyar. A szülők, a társaságba baráti kör vegyes nyelvű: Az anya rendszerint a befogadó ország szülötte, ő az, aki szülés után otthon marad, a legtöbbet foglalkozik a gyerekkel, tőle ered az anyanyelv. Az élső érzelmi kapocs legtöbbször tehát más nyelvekhez köti a gyeréket. Az ilyen családokban nagyobb szerepet kap a riyelvtánülásbán a hazai tartózkodás, a gyermektábor, dé az indítást a szülőktől kell kapni. A szülők felelősek a gyermekek magyarságáért. Sokan azt hiszik, hogy a befogadó országnak fordítanak hátat, ha a gyerek magyarul tanul. Tévednek. Látszólag óvják a gyereket a túlterheléstől, valójában attól a gazdagodástól fosztják meg, amely egyaránt jó a gyereknek és a befogadó országnak is.

Újságíró: Ezek szerint véleménye kedvező a kétnyelvűségről.

Tasnády T. Álmos: Beszéltem olyan magyar ismerőseimmel, Belgiumban, Hollandiában, akik úgy érezték, hogy a kétnyelvűség a kétféle kultúra szembekerülésére vezet, és végül valamilyen tudathasadást okoz a gyerekben. Meggyőződésem, hogy egyik nyelv a másikat segíti, mindkettőhöz többletet kap a gyerek. Ezért aki hagyja, hogy a gyerek simán beolvadjon, elveszítve a kétnyelvűség nagyszerű lehetőségeit, árt gyermekének. Hozzátehetem: a szülő, mint első generációs, saját maga nem tud már átváltozni, a beolvadt gyerek érezni fogja, hogy a szülő idegen, és végül elszakadnak egymástól. A túlterhelés pedig mese. Ahogy Kodálynak igaza volt, nincs botfülű ember, és mindenkiben megvan a zene lehetősége, úgy vagyunk a nyelvvel is: mindenki rendelkezik a kétnyelvűség készségével, és segítségével a gépies szófűzéstől a tudatos nyelvhasználatig a beszéd és a gondolkodás egyaránt fejlődik.

Újságíró: Mi a véleménye, az anyanyelvi konferencia tanácskozásairól ?

Tasnády T. Álmos: Nagy munkát végeztek. Bebizonyosodott, az egész világon láthatják már honfitársaink, hogy a szülőföld nélkül egyszerűen melldöngetés a magyarság megőrzéséről beszélni. Az elkészült tankönyvek kitűnőek, és a gyerekek otthontartózkodása újabb érzelmi szálakat, hazai élményeket ad. Megmondom azt is, ami nem tetszett. Túl sokat várunk az otthoniaktól. A segédeszközök fontosak, de a döntő a családi légkör, az ösztönzés; aztán erre már épülhet a könyv, és a dal.

, „Segíts magadon, az Isten is megsegít”, a közmondás ma is megszívlelendő; a lemezt meg lehet venni, hangszalagot is kapni, ne tekintsük magunkat szegény rokonoknak mi, akik egyébként elég sokat hangoztatjuk, hogy jómódú országokban élünk. Van tehát teendőnk a konferencia után. Ha jól felhasználjuk lehetőségeinket,

nyelvtudásunkat, szakértelmünket, és közvetítünk a két kultúra között, a szülőföld nem veszített el minket. Használhatunk Magyarországnak és a befogadó országoknak egyaránt.

Sz. M.

Kecskeméten, az Arany Homok szállodában ültünk le beszélgetni Kolossváry Bélával, a neves fizikussal. Egyhetes állandó tanácskozás, több napos országjáró körút állt mögötte, az idős professzoron azonban a fáradtság semmi nyoma sem látszott. „Szabályos” interjú kezdődött — rövid kérdések, csattanós válaszok —, azután egyre inkább kötetlen beszélgetés alakult ki közöttünk. A téma — természetesen — az alig néhány napja véget ért anyanyelvi konferencia volt.

— Professzor úr, kérem, mondjon néhány szót önmagáról!

— Egyetemi tanár vagyok Pennsylvaniában; Eötvös kollégista voltam, cserkész voltam — ezek pontosan meghatározzák múltamat, jelenemet, jövőmet. „Vadmagyar” vagyok, mert büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok arra, hogy annyi idegenben töltött esztendő után is tökéletesen beszélem az anyanyelvemet. Általános fizikával és klasszikus mechanikával foglalkozom, előadok, kutatok, publikálok. Hogy a magyar névnek újabb hírnevet szerezzek, közreadtam Eötvös Lóránd néhány klasszikus gravitális és kapilláris vizsgálatát.

— Tanítványai között vannak magyarok?

— Most nincsenek, de van egy fiú, David Henderson, aki a kedvemért megtanult magyarul.

— Professzor úr fizikus. Mit jelent az ön számára egy nyelvi konferencián részt venni?

— Amikor az első anyanyelvi konferenciára megkaptam a meghívót, először azt hittem: tévedés. Talán valaki mással tévesztenek öszsze? De nem, valóban engem hívtak. Az bizonyos, hogy nagyon fontosnak tartom az anyanyelv megőrzését. Magyar ismerőseim, barátaim gyermekeit mind rábeszéltem, hogy tanulják meg szüleik nyelvét. Az anyanyelvi konferenciáról az a véleményem, hogy hihetetlen szolgálatot tehet a külföldi magyar fiatalságnak: segíthet megőrizni őket kétnyelvűnek, és ébren tartani bennük a haza iránti szeretetet. Ez, természetesen, csak úgy valósulhat meg, ha tudomásul vesszük Magyarország szociális struktúráját — ugyanakkor a hazaiak is tiszteletben tartják a mi elvi-politikai meggyőződésünket.

— ön feltételes módban fogalmazott: „ a konferencia sokat tehet...” Miért?

— Hiába erőlködünk mi, a konferencia résztvevői, ha az általunk kínált „árut” nem fogadja el a „vevő”. Meg kell győznünk a külföldön élő magyarságot, hogy, amit mi adunk, az jó, értékes, magyar — éppen ezért kívánatos. Ez a teljes siker feltétele.

— ön részt vett a konferencia egész munkájában. Hogyan látja, vajon kölcsönösen tiszteletben tartották-e a résztvevők egymás meggyőződését?

— Ügy érzem, százszázalékosan. Ez a már elkészült kiadványokon is megfigyelhető. A tankönyvek, füzetek elfogadhatóak mindenki számára, függetlenül az illető nézeteitől.

— Milyen különbséget, illetve hasonlóságot lát ön az első és a második anyanyelvi konferencia között?

— Az első konferencia tapogatódzó jellegű volt. Igaz, hogy nagy nehezen kiizzadtunk egy programot az elkövetkező két esztendőre, de csak halovány elképzeléseink voltak, hogyan kellene, például, tankönyveket írni. Azóta járt kint egy szakértőkből álló csoport, fölmérte a tényleges helyzetet — s így születtek meg ezek a csodálatos tankönyvek, amelyek

érthetőek a kint élő gyermekek számára. A/, első konferenciát akkor nevezhetjük sikeresnek, ha hozzászámítjuk az azt követő két év alatt végzett munkát is. A továbblépés, persze, nem lesz könnyű. Sok minden egyébre szükség van. Eddig nem érintettük a történelmet, földrajzot, irodalmat. Ezek „kényes” kérdések. Itt még nagyon kemény vitákra számíthatunk — de hiszem, hogy a megértés szellemében itt is meg tudunk egyezni.

— Használnak ezek a viták a magyarságnak?

— Feltétlenül. Ezek a viták sohasem voltak véresek, de kemények voltak. Mindenképpen tisztáznak azonban bizonyos dolgokat — s annak egyedüli útja csakis a véleménycsere. Ezért nagyon hasznosnak ítélem meg őket.

— A konferencia alatt ön személyesen láthatta a magyar nyelv tanításáért itthon végzett munkát. Hogyan ítéli meg — jól dolgozunk?

— Én főként a táborok területén vagyok specialista — életem során vagy ezerötszáz napot töltöttem táborban —, s elmondhatom: nagyon tetszettek a balatoni gyermektáborok. Örömmel láttam, hogy jó néhány javaslatom, elképzelésem belekerült a táborok programjába. Én elsőrangú eszköznek tartom e táborokat a magyar nyelv tanítására. Beszélgettem a táborozó gyerekekkel, mondanom sem kell, hogy magyarul, és úgy láttam: nagyon gyorsan és sokat tanulnak.

— Mit tart ön legfontosabbnak a konferencia céljai közül?

— Három dolgot. A nyelvoktatás kiterjesztését, szervezett keretek között; a nem szervezett keretekben történő segítségnyújtást a magyar nyelv ápolásához és megőrzéséhez; valamint a magyar nyelvet oktatók munkájának pedagógiai és didaktikai támogatását. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert az oktatók zöme, sajnos nem pedagógus. Szeretném hinni, hogy, miután hazaértünk, az amerikai magyarságtól megkapjuk a munkánkhoz szükséges segítséget. Jelenleg, az egyesült államokbeli magyar gyerekek mintegy tíz százalékát érjük el. Hol marad a többi? Nagyon fontos, hogy minél nagyobb részüket érjük el, kezdjük megtanítani a magyar nyelvre.

— Mi a véleménye: kapnak-e valamit ezek a fiatalok azáltal, hogy megtanulnak magyarul?

— Sokat kapnak. Elsősorban kétkultúrájúak lesznek és nem egykultúrájúak. Ez a második kultúra apáiké, nagyapáiké. Szeretném, hogy — mint Amerikában a második, harmadik generációk többségében — a mi fiaink is büszkék legyenek származásukra, Magyarországra. Így közelebb kerülnek a magyarság szellemi vérkeringéséhez. Ez a konferencia elsősorban a fiatalokért dolgozott. Azt hiszem, a jövő szempontjából nem az idősebbek, hanem ők a legfontosabbak.

S. P.J.