Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-09-29 / 20. szám
rL • * • irr** ■TsT-* I A falu látképe BARÓTI GÉZA, RUFFY PÉTER, KRISTÓF ATTILA: SZUUMUBEM SZÉP EMMA DUNABOGDÁNY SZOMBAT - VASÁRNAP Dunabogdány nagyközség Pest megye szentendrei járásában. Félúton Leányfalu és Visegrád között, a fővárostól mintegy 36—40 kilométerre. A távolság meghatározása azért pontatlan, mert a község négy kilométer hosszan nyúlik el a Duna és a Pilis-hegység között, a Duna-kanyar kiszélesedő völgyében. A 3200 lakosú község termőhatára alig ezer hold ártéri síkföld és néhány száz, nehezen művelhető, meredek hegyoldal, ahol a szőlőn, málnán és cseresznyén kívül más nem él meg. A termőföld sohasem biztosította a lakosság megélhetését, a bogdányiak a Csódi-hegy kőbányájában, a visegrádi erdőgazdaságban és a budapesti üzemekben szóródtak szét, A lakosság kétharmada katolikus németajkú, egyharmada református magyar. A német lakosság egy részét a második világháború után nemzetközi egyezmény alapján kitelepítették Magyarországról, helyüket délvidéki és csallóközi telepesek foglalták el. A két nyelvű, két vallású őslakosság és a harmadiknak megtelepedő törzs összeolvadása huszonöt év alatt végbement, az „újak” összeházasodtak a „régiekkel”, az ellentétek elsimultak. Kialakult a közös érdekből fakadó közös életforma. Dunabogdány a Duna-kanyar két nagy üdülőhelye, Leányfalu és Visegrád között helyezkedik el, valamiképpen azonban hosszú évekig elzárkózott a fejlődésnek e korszerű áramlatai elől, s bár festői szépségű vidéken fekszik, semmiképpen sem akart — vagy tudott — beleilleszkedni az egybefonódó üdülőfalvak láncolatába. A legutóbbi években azonban ez az ellenállás is megszűnt, a községet észak felől már csak egy patakvölgy választja el Visegrádtól, a déli falúszélen viszont a termőföldek terülnek el, ily módon Tahitótfalu és Bogdány között még sokáig kukoricatáblák virulnak. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt Dunabogdányban még ritka nap volt az ünnep. A bányászok vasárnap kapáltak, a gyári munkások a gyárból hazajövet metszették meg a bőven termő málnásokat, s a parasztok időről időre elszegődtek az erdőgazdaságba makkot szedni, erdőt ültetni. Miképpen tölti szombat — vasárnapját ez a módfelett szorgalmas, életrevaló és törekvő emberi közösség, amelynek szigorú és zárkózott életformáját gyökeresen felforgatta egy, eddig e tájon ismeretlen fogalom, a kötött munkaidő és a megnövekedett szabadidő? Erre kerestünk választ Dunabogdányban. c4 kertész panasza c& ntftujdíjas aaUemása A kertész kopottas kezeslábasban és sáros csizmában ácsorog a kelkáposzták között, az üvegházak bejáratánál. Az üvegházak tábláit forrón süti a nap, odabenn nemes fűszerpaprika érik és szőlőlugasként felfuttatott uborka. De rajtunk kívül sehol egy lélek. A fiatal kertész ingerülten legyint: — Szombaton dolgozni, uram?... Ki látott már ilyet... Szedésre várnak a pirosló paprikacsövek, a sárguló uborkák, piacra kívánkoznak a káposztafejek, s öntözés után sóhajtoznak az őszi saláták, de senki se mozdul a kertészetben, amelyet a dunabogdányi termelőszövetkezet hozott létre néhány évvel ezelőtt abból a nem újkeletű megfontolásból, hogy Budapest közelsége, az olcsó hajójáratok virágzó üzletággá növelik a kertészkedést. A kertész a körmét piszkálja: — így is volt... Kezdetben nagyon jól jövedelmezett a kertészet, most is meghozza a magáét, dehát, uram, a munkaerő, Annyi felé találnak munkát az emberek, asszonyok, hogy válogatnak. Tegnap elszegődött hozzánk egy fiatalember, ma reggel bejött, hogy nem tud dolgozni, mert délután futballmérkőzése lesz, s az edzője pihenőt rendelt. A Szentendre—visegrádi út oldalán, szinte a csódi-hegyi kőbánya függőlegesre lerobbantott meredélye alatt, terül el a községi futballpálya öltözőkkel, üdülőhelyekkel és szépen ápolt gyeppel. — Fiatalabb koromban én is rúgtam a labdát — morog a kertész —, de akkor úgy volt, hogy a munkából mentünk a pályára, s mérkőzés után a szertáros lehúzta rólunk a futballcsukát, mezítláb kellett hazamenni. Most meg? Ha kijönnek reggel az asszonyok, lányok, előbb azt kérdezik, milyen a munka? Mondom, palántázni kell az őszi salátát. Köztudomású, ez locsolással, a locsolás pedig sárral jár. Húzzák az orrukat, mennek haza. A kertészetet jövőre megszüntetjük. A közlés kissé meghökkentő. A látvány ellentétben áll a kertész „hivatalos” panaszkodásával, mert bár az üvegházak valóban elöregedtek, a kazánokat is ki kellene cserélni, de ebben a forró őszidőben minden ültetvény szép termést és jó pénzt ígér. A kertész makacskodik: — Mégis úgy döntöttek, hogy megszüntetik. Persze, ha virággal tudnánk foglalkozni. Ha ezeket az elöregedett üvegházakat télen megraknánk tavaszi primőrrel s amikor a paprikaparadicsom lefutott, beültetnénk krizantémmal, akkor nagy üzlet lenne. De a virágot nem engedik. Más a profil... Kiderül lassacskán, hogy a kertész — áldott szakmai szűklátókörűség! — természetesen a saját nótáját fújja. Szívesebben venné, ha az egész ezer holdas „Váradok” — így hívják az ártéri síkföldet — egyetlen káposztaültetvény lenne. Ám azok a sok mindent megpróbált parasztkoponyák, ott a szövetkezet vezetőségében messzebbre látnak, mint a néhány öreg üvegház. — Hát persze, hogy van pénz — dohog a kertész —, amikor a közös vállalkozás meghozza. Faggatni kell a kertészt, mi is az a közös vállalkozás, ami végtére is hozza a pénzt, s a jelek szerint erős versenytársa a kertészetnek. Ily módon kiderül, hogy a bogdányi tsz-parasztok szövetkeztek a Szentendrei-szigeten fekvő Kisoroszi és a déli szomszéd, Tahitótfalu tsz-parasztjaival, s létrehoztak egy nagyobbszerű állattenyésztő közösséget. Az anyakocák például Kisorosziban teljesítik szaporító kötelességüket, a süldőket áthajózzák a kompon Bogdányba, ahol befejezik a hizlalásukat. A három falu közösen gondoskodik a hízók takarmányáról, ezért aztán a három falu határában alig látni mást, mint kukoricát. Hasonlóképpen van ez a szarvasmarha-tenyésztéssel is. — Az úgy van, uram — mondja a magáét a kertész —, hogy ezt a sáros, piszkos munkát már nem szívesen vállalják az asszonyok. Hajlongani sincs nagyon kedvük, márpedig a kertészkedés azzal jár. Itt látástól vakulásig megy a munka. Aki reggel beleáll, az napnyugtakor egyenesíti ki a derekát, s akkor még haza is kell menni, meg is kell főzni a családnak. így hát a zöldségtermesztésnek befellegzik az idén, átállunk valami másra. Az „átállás” idegenül hangzik ebben a faluban, ahol sokáig senki sem ejtette ki ezt a szót, nem is volt rá oka, vagy alkalma, mert hiszen merről mire lehetett volna „átállni”? A bányászkodásról a fakitermelésre, avagy a hajózásról a sofőrködésre? A kertész nem késlekedik a felvilágosítással. ' — Az egész kertészet úgy ahogy van, átáll a bogyós gyümölcsökre. Piros és fekete ribiszkét fogunk termelni kelkáposzta helyett, mert arra nagyon jó itt az időjárás és a páratartalom, kevesebb a munka és a hajlongás. Ha szombaton senki sem nyúl a ribizlihez, az akkor is fejlődik, és itt a Dunakanyarban az értékesítés nem gond. Ez csak természetes — gondolja magában a látogató —, hiszen Szentendrétől Visegrádig, sőt azon túl, majdnem Esztergomig úgy pattognak elő a földből a magán-, a társas és a vállalati üdülők, mint eső után a gomba a pilisi erdőben. Ám a kertész — mintha csak gondolatolvasó volna — erélyes mozdulattal ezt a tévedést is helyreigazítja. — Nem nagyon kell már üdülőhelyeken kofálkodni a gyümölccsel. Jönnek érte a felvásárlók és viszik a feldolgozóba. A szobiak szörpgyára minden mennyiséget felszippant, de még a munkaerőt is, mert sokkal kényelmesebb dolog ülve dolgozni, mint guggolva és délután háromkor kimosakodva hazamenni. — És a hegyoldali málnások? — érdeklődik a látogató, mert ismeri a régi bogdányi életformának ezt a valóságos kálváriáját, a Rókahegy, a Svábhegy meredekein kialakított kis málnásokat, ahonnan minden eső lemosta a termőföldet. Amikor aztán elállt az eső, a bogdányiak nekieredtek a kaptatónak, hátukra vették a vesszőből font háti kosarat, népszerű nevén a „hátyit” és visszahordták a földet a kimosott gyökerű málnabokrok tövére. A kertész némi szakmai nehezteléssel legyint: — A fiatalokat már nem érdekli a hegyi málna. Ha ide se jönnek szívesen, miért mennének azokra a kapaszkodókra, ahol vért izzad az ember. Azokat a kerteket most árulják, a pestiek meg veszik, mintha ingyen adnák. Ha ideje engedi. jöjjön el s nézze meg, micsoda telekvásár van itt vasárnap. Olyat még nem látott. Szombaton délben tizenkettőkor Dunabogdányban is megkondul a déli harangszó. Elterül a meder és a sziget fölött, ahonnan feleselve válaszol a kisoroszi templom harangja. Bogdányban e szombati napon hatalmas dördülés fejezi be a harangzúgást, mintha állványzatából szakadt volna ki a nagyharang. Ebben a faluban azonban senki sem kapja fel a fejét a dördülésre, megszokott és beidegzett hang ez a faluban, napjában többször ismétlődő jeladás arról, hogy a bányában dolgoznak. Robbantják a hegyet. Soktonnás tuskókban hasad le a híres bogdányi andezit, amelyet egyenletes kockákra darabolva régebben útburkolásra használtak. De a beton- és aszfaltút már olyannyira elterjedt, hogy kockakövei burkoltat alig-alig építenek. Annál többet nyelnek el ebből a kemény szürke kőzetből a gátak, partvédelmi művek. Több mint száz éve művelik a bogdányi bányát, de a tar koponyához hasonló hegybőlmég negyedrészt sem harapott ki az ekrazit. Évtizedekre van itt még nyersanyag s azok a bogdányi férfiak', akik. bányászkodásra adták a fejüket, még az unokáikat is megtaníthatják a darabolás fortélyaira. Ami bogdányi hit szerint gyerekjáték, csak tudni kell, hová illessze az ember az éket, s mekkorát csapjon rá a tuskóval. A szombat déli robbantást azonban nem követik a megszokott folyamatos lárma, a darabolás érces csattanásai, a rakodógépek reccsenései, a kikötő felé guruló csillék viszolygó kerékzaja. E déli robbantással le is áll az üzem, bár ezen a napon csak a lőmesterek és segédeik tartózkodtak a bányában, hogy „lehozzák” a hétfői munkára az adagot. Érti János nyugdíjas bányagépkezelő, aki nagyritkán még besegít a bányában, most már fehér ingben ballag a községi tanács hivatalába, ahová németül is felírták a hivatal címét. Nem hivatalos dologban jár a nyugdíjas bányagépkezelő, csak a jóbarátját várja, akivel egy kis csöndes szombat délutáni snapszer-partiban állapodtak meg. S a várakozást elütendő szívesen áll szóba az idegennel. Érti János bogdányi bennszülött, gyerekkorában már megtanulta, mennyire „gyerekjáték” darabolni a bogdányi andezitet, később kitanulta a sofőrséget, s a pesti művészvilág szolgálatában állott (egy időben Karády Katalin autóját vezette), majd egy kellemetlen és hoszszadalmas betegség után kikötött a bányában, ahol a bonyolult gépeket ápolta és kezelte. — Üresnek és csöndesnek találja a falut? — kérdez vissza a nyugdíjas bányagépkezelő. — Nem lehet azon csodálkozni, mert nálunk is megváltozott az élet sora. Az én gyerekkoromban a szombat délután még azt jelentette, hogy hazajöttek Pestről a hajógyáriak, Budakalászról a szövőgyáriak, Vácról a téglagyáriak. Akkor aztán mindenki nekieredt a hegynek, hogy elvégezze azt a munkát, amelyre hétközben nem akadt ideje. Nagyon keményen meg kellett akkoriban dolgozni a megélhetésért. A fiatalság, amint tehette, elment a faluból és csak hét végén a nagy ünnepeken járt haza. En is így voltam. De a bogdányi búcsúra mindenki megérkezett. Ez ma is hagyomány. Jönnek az egész országból, a Német Szövetségi Köztársaságból, még Amerikából is. Arra az egyetlen napra. — Igen, a búcsú nagyon erős kötelék, már nem is az egyház, hanem a falu ünnepe, amelyen mindenki részt vesz, azok is, akik nem a mi vallásunkat tartják. Ami a vallást illeti, az idősebbek még tartják, a fiatalabbak nem anynyira. Ha ideje engedi, menjen föl a plébános úrhoz és kérje meg, hogy nyissa ki az egyházi múzeumot. Mert ilyen is van Bogdányban, a plébános úr meg egy-két idősebb ember jóvoltából, akik azt mondták magukban, minek kallódjék el az a sok szép szentkép, kegytárgy, öreg biblia éltük múltával. Mert a fiatalok új házakat építenek, új bútorral rendezkednek be, abba nem illik a nagy Mária-kép, meg a házioltár. Mestergerendát sem építenek már, nincs hová tenni a bibliát. Így aztán kimeszeltek két szobát a parókián és felrakták a falra a szentképeket, a polcokra az öreg családi bibliákat, legalább akármikor meg lehet nézni, melyik családban mikor mi történt, mert az eseményeket a bibliába jegyezték be minálunk. — Az új házak érdeklik? Szívesen megmutatom magának például a mienket, most fejeztük be, bár még nincs levakolva, de van benne fürdőszoba és vízvezeték, mert már saját vízvezetékünk is van. A feleségemmel építettük, aki a hajóállomáson vezeti a presszót a lányommal, de rövidesen az asszony is nyugdíjba m.egy, a presszót meg átveszi a lányom és a jövendőbelije, aki a pincérséget tanulta ki Tahiban, a Vöröskő Étteremben. Biztosan ismeri. Bogdányban rengeteg az új ház, a legtöbbje a legutóbbi nyolc-tíz évben épült, amikor megfordult a szél, s a fiatalok kezdtek itthon maradni, hazajönni. Mert egy időben bizony mindenki futott, amerre látott. Azt kérdezi, mi hozta haza a fiatalokat? Megmondom. — A megélhetés hozta haza őket, mert úgy vélekedtek, hogy Visegrád mégis csak közelebb van, mint az óbudai hajógyár, mindössze öt kilométert kell utazni biciklivel, motorral vagy autóbusszal, hiszen az autóját azért senki sem m -íffGEMEINDEROT Sr í.. A tanácsháza kétnyelvű felirata I A Mercedes 12
