Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-09-29 / 20. szám
rüaiiU’napi vásár iol lehet telket venni? >ehol és mindenütt, válasz, ravasz mosollyal kísérkalapkarima és egy bajusz vízpedrett szárnyai keresztezik. Fagtekintet. Telket venne? Tegyük föl, telket vennék. — Az más... Mert sokan vannak. — A vevők? — Azok... Többen, mint az eladók. Láthatja, Mit látok egyelőre, vasárnap délután a bogdényi faluszélen, ebben a szépmívű kanyarban, amelyre az erdők szinte ráborulnak? Autókat, amelyek lassítanak, megállnak és az utasok bátortalanul, bizonytalankodva nézelődnek. A parton nem sok látnivaló van, már ami az üres és megvehető telkeket illeti. A legújabb telektulajdonos most A kertészet éppen a porhanyós földet forgatja ásóval és ügyetlenkedő városi buzgalommal, a többi már hűsöl a hétvégi házak, szépen kimunkált nyaralók árnyékában. Van, aki a házfalat vakolja, mások kerítést ácsolnak. Dunabogdányt is elérte tehát a telekszerző járvány, meghosszabbította a falut egészen a kisoroszi révig, ahol egy mély és árnyas szurdok hatol be a Pilisbe, kettévágva a hegy gerincét. Abban a sűrűben, a páíránytermő nyirkos vadonban elsőként építette fel a házát Áprily Lajos, a költő, mellette a fia és költő-örököse, Jékely Zoltán. Ketten voltak az úttörők, abban az időben, amikor Dunabogdány nevét még alig ismerték. Ez a mai vásár a vége. Itt most a maradékot árusítják ki, kócos kis földszegletekre alkusznak s félszémmel azt vizslatják, mit lehet építeni a meredekre, mit lehet majd kihozni a mállékony humuszból. Az őslakó-eladó szerényen és magabiztosan érvel. — Ez a föld egy emberöltővel ezelőtt még erdő volt. A föld olyan, hogy trágyázni sohasem kell. Akkora málna terem itt, mint a nagyujjam körme. A vevő távoli ábrándként ízlelgeti a majdani málnatermés sűrű édességét, egyelőre a megszerzés esélyeit latolgatja, legszívesebben mérőszalagot húzna elő a szütyőből s felmérné, mekkora házat lehet beszorítani a keskeny földszalag határai közé. Mert ezek jobbára nadrágszíj-földecskék, három-négyszáz ölesek, erdőszéli parcellák. Nyári estéken néha betéved a kertbe egy szarvasbika, egy faluszéli kertben nemrég is újhagymát csemegéző vaddisznót vertek agyon. Erről azonban nem esik szó, a városi vevőt amúgyis lenyűgözi az erdő szomszédsága. Ez a nyirkos és egyben fülledt párázat, ez a rőten lobogó ősbozót. Amit meg kell hódítani. Ha megvették. Mert az sem könnyű. A bogdányiak a „hullám” első jelére kiárusították a parti telkeket. Először az ártéri krumpliföldeket, olcsóbban, mert ott az építkezés drága. Betoncölöpökre kell építkezni, mert tavasszal a Duna kilátogat a földekre. Azután került dobra a 11-es úttól a hegyoromig húzódó lejtő. A folyamat a Duna folyásirányát követte, Visegrád felől hódították meg Bogdányt. A költő Áprily példáját követve művészek telepedtek meg a szurdok kapujában. Melis György operaénekest megelőzte Török Rezső, az író. Fónay Márta színésznő, Kerekes János karmester, Gyöngy Pál zeneszerző vetették meg a művésztelep alapjait, azután a hegytetőn megépítette bagolyvárát Gobbi Hilda, beleépítve a csúcsostetejű villába a lebontott Nemzeti Színház tégláit. épülő villák Az egyházi múzeum Kezdődött az elözönlés. A vevő-jelölt szűri a levegőt a foga között. — Négyszáz forint egy négyszögöl? Enynyiért Tihanyban is kapok telket... — Csakhogy az messze van. Ez pedig csalhatatlan igazság. Tihany százharminc kilométer, ez meg százzal kevesebb. Kilométerben. Forintban — egál, mint az eladó mondja. Az üzletkötések nem jönnek azonnal létre, megfontolandó a négyszáz forintos ár, viszont sürget az idő. Lehet, hogy jövő vasárnap már nem lesz eladó a telek. Már elkelt. Elkapkodták, mert a telekszerző láz egyre erősebb. Amíg nem épült meg a bogdányi vízmű, a telekárak is mélyebben hevertek. De most ott van a víz az út mellett, csak fel kell hozni. Igaz, az sem valami könnyű. A Duna-part lassan megtelik kocsikkal. Csöndes és szívós alkudozások. A venni szándékozó azzal érvel, hogy drága lesz felhozni a vizet, az eladó semmivel sem érvel. Érzi, hogy a vevő már-már birtokon belül érzi magát, úgy számol, hogyha megvan a telek, mibe jön a víz, a kerítés, a ház. És milyen legyen a ház? Kúpos tetejű alpesi, vagy nádfedeles magyar? Tornácos, mint a tótfalusi parasztházak, vagy verandás, mint a városiak? Az eladó nem dicsér semmit. A tájat hiába dicsérné, az önmagát dicséri. A Duna öblös kanyarulata, Visegrád ormai, ez a Mátyás királyhoz méltó mély völgy. A túlparti Börzsöny és a szelíd sziget. Kis csoportok rugaszkodnak neki a hegyoldalnak. Szarvasösvényeken, vaddisznó túrta vízmosásokban. Mohaillatú csöndben és kéklő kökénybokrok sűrűjében. Elvadult, elhagyott málnások nyurga liánjai között, amelyek rákapaszkodnak a faágakra. Poszméhek dongásában, gombák erjedésében s mindenekfölött a csöndben. A csönd eladó. A nyugalmat meg lehet venni, be lehet keríteni, a forrást kőbe lehet foglalni, akkor már nem kell a vízvezeték sem. Elszórtan már házak állnak. Egy letaposott udvaron nyurga mészkőoszlopon szobrász dolgozik, a véső alól nyújtózó lány keblei bontakoznak elő. Fölötte a diófán rigó fütyül, mint egy kritikus. — Bogdány bekeríti önmagát — mondja a kisoroszi révnél, a sörmérő bódé asztala mellett egy öregember. Ugyanaz a feketekalapos, vízszintes bajuszú, aki talányosán válaszolt az első kérdésre. A három szóban semmi neheztelés. Egy elöregedett, gondozatlan hegyoldal népesül be újra, mohó és tettrekész emberekkel. A bogdányi öreges már nem veszik a hátukra a vesszőkosarat, hogy visszahordják a földet. Majd megteszik az újak. A másik asztalnál pénzt olvasnak. Az üzlet — gilt, mint Bogdányban mondják. (Gábor Viktor (elvételei) A nyugdíjas gyújtja be, hogy öt kilométert szaladjon vele. Visegrádon az erdőgazdaság faiizemében betanított szakmunkásként dolgozik az, aki régebben mondjuk öntőmunkás volt az óbudai hajógyárban. A jövedelemben pedig alig van észrevehető különbség. — A kertész panaszkodott, hogy nincs munkaerő? Hát persze, hogy nem szívesen mennek salátát ültetni, amikor már van varróüzem is a faluban, és ha sokkal könnyebb a villanyvarrógépen dolgozni, mint salátát ültetni. Így aztán könnyűszerrel megértheti, hogy üresnek és csöndesnek látszik a falu így szombat délben. Aki dolgozik, az már hazament, délután kettőkor kinyit a feleségem a hajóállomásnál, kinyit a presszó és délután lesz egy kis muzsika is. A Knáb Feri rezesbandája játszik. Megérkezik világosszürke Mercedes autóján a snapszer-játékhoz a partner-jóbarát, s a nyugdíjas bányagépkezelő bizalmasan kacsint egyet: — Az anyósa hozta neki ajándékba, amikor hazatelepült. Mert már sokan vannak, akik végleg hazajöttek.
