Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-09-29 / 20. szám
KONFERENCIA Tasnády T. Almos Földes Judittal (Belgium) és dr. Sulyok Vincével (Norvégia) Igen, a pszichológus! Hiszen csak egyetérthetünk abban, hogy a lélektan törvényszerűségeinek ismeretére mindenütt szükség van, ahol embereket nevelnek és képeznek. S ha ez vonatkozik a nevelésre általánosan, sokszorosan vonatkozik annak az összetettebb, ellentmondásosabb helyzetnek alaposabb megértésére és helyes irányítására, ami a kettős kultúrájú, a kétnyelvű nevelésből fakad. Adjunk világos útmutatót az olyan problémákban, hogy vajon a kétnyelvűség megduplázza-é a nehézségeket, túlságos, netán meg nem engedhető külön megterhelést jelent-e a külföldön élő magyarok gyermekeinek? Mutassunk rá a fejlődéslélektan legújabb felfedezéseinek idevágó, az emberi gondolkodás, a beszéd, a személyiségformálás számos kölcsönhatását elénk táró összefüggéseire. Hívjuk fel a figyelmet az emberi fejlődés különböző szakaszaiban fellelhető életkori sajátságokra: milyen korban, miért és hogyan fejlesszük a gyermek gondolkodását, kettős nyelvhasználatát, értelmi és érzelmi igényeinek legmegfelelőbb kielégítésével. Arra is hívjuk fel a figyelmet, hogy menynyire kerülendő a kétnyelvű családban növekvő gyermeknél a negatív előjelű más-érzet, az, hogy a gyermek a túl- és átértékelések kettősségében talajtalanná. bizonytalanná, sehova nem tartozóvá válhat. Hiszen a kétnyelvűségtől más egyéb mellett éppen azt várjuk el, hogy a jó értelemben vett kritikai érzéket fejlessze: a nyelvhasználat, a két nyelv használata kevésbé mechanikus beszédet, gondolkodást, tudatosabb élménytöbbletet eredményez, végső fokon az alakuló személyiségben ellentétek feszülése helyett többrétű gazdagodást. S végül, ha eddig is számtalanszor rámutattunk, újra meg újra hangsúlyozzuk a nyelv és a magyarságtudat megőrzéséhez olyanynyira nélkülözhetetlen személyes kapcsolatok, a hazai tartózkodások fontosságát! Mert a szülőföldtől elválaszthatatlan, csak itt valóban teljes, eleven és valóságos vérkeringésbe való bekapcsolódás nélkül bizony minden egyéb nemes törekvésünk mellett is gyengülök, vérszegények maradunk. RUTTKAI IVÁN: cÁ léliiíielmliéq ellen Azokra a gyerekekre, akik csecsemő- vagy egész fiatalkorban kerültek szüleikkel Magyarország határán kívülre, vagy már külföldön születtek, nehéz sors vár. ők az első nemzedék az idegenben, a ki- és bevándorlóknak első staféta-váltói, ők az asszimiláció nemzedéke. ők azok akik vagy megmaradnak magyaroknak és maradnak idegenek az új „otthont" adó országban — mint ahogyan az élő példa szüleik képében lebeg előttük, sokszor elrettentésként —, vagy felveszik „teljesen” az új ország életformáját, beolvadnak abba. ők azok, akik valahol a „két szék között a pad alá” esnek: két nyelv helyett sokszor egyet sem tanulnak meg rendesen, ahogyan a svédek mondják, félnyelvüek maradnak. Miért? Mert nem kaptak anyanyelvet, mert igazából nincs birtokukban ilyen nyelv! Ezek a gyerekek nem tudják, és a szülők tétovasága miatt nem is tudhatják. hová tartoznak: mert bizonytalanok. és ugyanakkor hiányzik a történelmi, a társadalmi és a kulturális tradíciójuk. Ugyanakkor ők szenvednek hiányt leginkább a családi és közösségi — egyéni és társadalmi — nevelésben, éppen a nyelvi problémák miatt. Nem lehet elhagyni a népi és nemzeti jelleget, de nyelvi tradíciót sem lehet felvenni, cserélni sem, olyan relatíve rövid idő alatt, mint például az egyik országból a másikba való költözködés, még ha a megváltoztatás agresszív módszerekkel is követeli az alkalmazkodást: mielőbb megtanulni a befogadó országok nyelvét és szokásait, az anyagi javak növekedésének arányát helyezve függésbe ettől. Ennek eredménye az lett és lesz még sokáig, hogy a szülők — többségükben manapság éppen ezekért az anyagi javakért hagyják el szülőföldjüket — elhanyagolják, vagy teljes egészében elhagyják az anyanyelv művelését az új nyelvért. De közismert az a tény is, hogy minél idősebbek ezek az emberek, annál nehezebben birkóznak meg az idegen nyelvi akadályokkal. ők kettős kártól szenvednek: az elszakadástól és a benemfogadottságtól. Az új nyelv megtanulásának nehézségeit és eredménytelenségét az anyanyelv Ruttkai Iván terhére írják. Ezért gyermekeiket nem tanítják vagy taníttatják az anyanyelvűkre, sőt mi több, kényszerülnek az új nyelvet talán tökéletesen beszélő gyermekeikkel rossz kiejtéssel, helytelen grammatikával beszélni. A szülőhazától való elszakadás automatikusan az anyanyelv elszegényedését eredményezi a gyerekeknél, a felnőtteknél is. Tehát egy nyelvet sem tanulnak meg rendesen. Eh-Beőthy Erzsébet (Hollandia), dr. Fábián Pál és dr. Imre Samu a III. számú munkabizottság ülésén hez hozzájárul az is, hogy ezek a fiatalok olyan légkörben nőnek fel, melynek ismertető jegyei: a közömbös vegetáló életmód, a társadalmi közösséghez való viszony érdektelensége, az elszigeteltség, a kevert házasságból adódó problémák, a nemzeti kisebbségi érzés gátlásai. Ha a családot összetartó közösségi érzésben a gyermekeknek otthon nem volt részük, akkor felnőttként a társadalom közösség-összetartó erejét sem fedezik fel. és nem is igénylik azt. Egyszóval egy öntudatlan gyökértelenség jellemzi fejlődésüket, ami sokszor oda vezet, hogy különböző vallási és politikai szekták köreibe keverednek. Már a négy-ötéves gyermek is felfedezi, de még nem érti, miért is beszél a mama vagy a papa olyan furcsán, miért dadog és keresi a szavakat ... Nem érti, és mint serdülő sem akarja megérteni, miért van az, hogy a szülők nyelvi kultúrája oly szegényes, miért, hogy megkönnyebbülés és öröm látszik szüleik arcán, ha a velük folytatott, például svéd nyelvű beszélgetést átválthatják egymásközt egy rossz, hanyag, nyelvtanilag egyenesen hajmeresztő, svéd szavakkal vagy szótagokkal kevert magyarra. Sok országban a bevándorlók száma tíz- és százezrekre, sőt milliókra tehető. Ez a probléma ekkor mérgesedik el és válik társadalmi gonddá. Miért? Egyszerű a válasz: azért, mert felbomlik a család harmóniája! És mert az ember ősidők óta közösségi életet élt. erre nevelkedett. a családnak a legerősebb feladata: a közösségi életre való nevelés. A szülők és gyerekeik között a gyerekek növekedésével egyenes arányban nő a szakadék, a meg nem értés veszélye. Magányossá válnak egy idegen országban. Ez az elidegenedési folyamat a család határán túl elhatalmasodik. A svéd állami szervek amellett vannak, hogy „minden lehetőséget meg kell adni a bevándorló gyerekek hazai nyelvének nevelésére" (Dagens Nyheter, 1973. április 14. — Stockholm). „A Svédországi Tanárok Szövetsége (Sveriges Lararfördbund) növelni fogja a bevándorlók anyanyelvűkre való oktatását" — folytatja a napilap „Iskola” rovata. A Tanári Szövetség képviselője, Olle Holmberg hangsúlyozta: „ ... olyan átfogóvá kell tenni a külföldi gyerekek nyelvoktatását, hogy az anyanyelvűket és a svéd nyelvet is értsék, kétnyelvűek legyenek. Ez jelentősen megkönynyítené egy esetleges hazaköltözködés (látogatás) és a Svédországba való újra viszszaköltözködés esetén a gyerekek helyzetét.” 1973. április 24-én az előbb említett svéd napilap hasábjain az Oktatásügyi Főigazgatóság (Skolöverstyrelsen) felhívta a szülők és pedagógusok figyelmét arra. hogy a ......kétnyelvű nyelvoktatás elhanyagolása oda is vezethet. hogy a gyermekek csak félnyelvüek lesznek, tehát sem az anyanyelvűket, sem a befogadó ország nyelvét nem sajátítják el rendesen.” Ez egy bizonyosfokú szociális degeneráltságot eredményez, a lakosság ilyen-fajta félnyelvű csoportjainál. Ezt senki sem kívánja! Ez ellen küzdeni kell! Mindenféle eszközzel, módszerrel és lehetőséggel élni kell a nyelvoktatás megindításáért és eredményességéért. A fentiek, és ezenkívül saját erőnk és lehet mondani, kétségbeesésünk késztetett arra, hogy egy új mozgalmat indítsunk a svédországi magyarok körében. A Svéd— Magyar Filmklub vezetősége elhatározta, hogy már az idén ősszel a klub helységeiben magyar nyelvoktatást indít magyar vagy kevert házasságból származó ^kicsiny gyerekek részére. I Fölfrissülés az országjáráson Séta Kőszegen. Lent: A kecskeméti népművészeti boltban is járlak a konferencia résztvevői (Lévai András és Novotta Ferenc felv.)
