Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-09-29 / 20. szám

Híven ígéretünkhöz, folytatjuk az anyanyelvi konferencia anyagának közlését. Az alábbiakban a Belgiumban (Tasnády T. Almos műfordító felszólalása), Svédországban (Ruttkai Iván, a Svéd—Magyar Filmklub elnökének Fonyó István tapasztalatait is összegező felszólalása) és az Egyesült Államokban (dr. Nagy Károly egyetemi tanár és dr. Sinor Dénes egyetemi tanár felszólalása) élő magyarság anyanyelve megőrzésének, nyelvvédelmének problémáit feltáró előadásokból közlünk részleteket.

Dr. NAGY KÁROLY;

,{Denni, tenni keli! ”

Amikor az 1970-es, első anyanyelvi koherenciára készülődtünk, még csak reményeink és vágyaink voltak. De voltak elkötelezettségeink is, és volt hitünk. Ügy éreztük, hogy a magyar nyelv és kultúra külföldi művelésének, megtartásának, ápolásának és fejlesztésének elkötelezettjei vagyunk, és hittünk abban, hogy ezt a munkánkat magyarországi szakemberekkel együtt dolgozva jobban tudjuk végezni.

Most, a második anyanyelvi konferencia végeztével már elmondhatjuk, hogy reményeink jórészt valóra váltak, hitünk beigazolódott. Az első konferencián kialakított terveink nagy része megvalósult, más részének megvalósulása folyamatban van.

A mostani konferencia kezdetekor azt mondottuk: a módszeralkotás, a külföldi magyar nyelv- és kultúra-gondozás jobb, szakszerűbb és hatékonyabb módozatai kimunkálásának a korszaka következik. A második konferencia e módszeralkotó folyamat indítóműhelye volt. Műhely volt ez a találkozó, mert a „hogyan?” és a „hogyan jobban?” kérdéseire kutatta a válaszokat.

E második konferencia munkájának eredményei nagy megelégedésre és sarkalló elégedetlenségre egyaránt adnak okokat. Elégedettségre azért, mert komoly, felelősségteljes, szakmailag színvonalas és lelkes munkát végeztünk. Büszkék lehetünk az 1970 óta elért eredményeinkre, és e második konferencia munkájára, hiszen a történelemben először vannak a külföldi magyar pedagógia számára kiválóan használható tankönyveink, gyerekeinket nyaralva tanító programjaink, a tanító- és tanárképzés céljaira létesült egyetemi ösztöndíjaink, a magyar irodalommal és kultúrával a külföldi magyarságot látogató művészeink, eleven és alkotó kommunikációnk nyelvészek és irodalmárok, tanítók és tanárok, történészek és lelkészek, tudósok és zenészek közt.

Elégedetleneknek azért kell lennünk, mert — mint azt e második konferencia okos és jövőt tervező javaslatai is mutatják — rengeteg még a munkánk, a bepótolni-valónk, a gondunk. Nincs elég magyar iskolánk külföldön, és a meglevők szakmai színvonala és tanulólétszáma nem elég magas. Az anyanyelvi konferencia munkájában nem vett részt elég tanító Clevelandből és Kolozsvárról, Burg Kastlból és Kassáról, Angliából és Újvidékről.

A magyarországi irodalom külföldön és a külföldi magyar irodalom Magyarországon még nem tölti be az őt megillető szerepet.

A munkabizottságok javaslatai és az azok-Dr. Nagy Károly

ból összeálló munkaterv jelenlegi konferenciánk legnagyobb eredménye. Ez a munkaterv egyúttal felelősséget is jelent mindannyiunk számára, amely ezekután újabb, színvonalasabb, szakszerűbb és hatékonyabb mindennapos munkára kötelez el minket a magyar nyelv és kultúra művelésében.

Az anyanyelvi konferencia nem csak, sőt elsősorban nem egy időnként megrendezett egyhetes előadássorozat, eszme- és tapasztalatcsere, országjárással és kulturális programokkal bővítve. Az anyanyelvi konferencia: program és szakmunka, nemzetközi mozgalom és műhely, gond és mindennapok erőfeszítése, és közös dolgaink rendezése, hitvallás. Ezért hadd zárjam most szavaimat buzdításul és serkentésül annak a költőnek a soraival, aki az anyanyelvi konferenciának, mint programnak az egyik megalkotója volt, de aki már nem érhette meg e gyönyörű munka kivirágzását, Váci Mihály felelősségébresztő soraival: „Nern elég jóra vágyni, a jót akarni kell, és nem elég akarni, de tenni, tenni kell.”

Dp. SINOR DÉNES:

^pmkái/iuik tamdíii

pTiíháIjiitik segítem egymásnak

Az első konferencia végén, három évvel ezelőtt, valami olyasmit mondtam, hogy csak egy magyar állam van, és ez a szocialista Magyarország. A külföldi magyarság vagy ezzel az állammal marad kapcsolatban, vagy nem marad meg. Mert csak igen buta ember hiheti azt, hogy a természetes környezetéből kiszakadt vagy kiszakított diaszpóra-magyarság valami időtlen, a történelem mocsaras mellékvizein álló szigeten, önellátó alapon meg tudja tartani népi-nemzeti sajátosságait. Túlságosan amerikai vagyok ahhoz, hogy ne higgyem, tudjam, hogy legalábbis az Egyesült Államokban, de talán mindenütt másutt az, aki nem halad előre, a valóságban hátrál, hogy az egy helyben álló, vagy pláne az ülő ember

mellett elszáguld az élet, a ki nem használt lehetőségek végtelen sora. De azt is mondtam, hogy a szocialista magyar állam ne próbálja a külföldön élő magyarok hazaszeretetét arra felhasználni, hogy saját társadalmi rendszerét vagy világnézetét propagálja, vagy pláne annak elfogadását a konferencián való részvétel feltételévé tegye. Mint mindnyájan tudjuk, ilyesmire kísérlet sem történt. Az első konferenciától a mai napig a társadalmi rendszerek különbözősége sohasem hatott zavaróan. Ez döntően fontos eredmény. Három évvel ezelőtt reméltem, hogy így lesz, ma tudom, hogy így volt.

A siker jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez sokaknak nem tetszett.

II. ANYANYELVI

Igen örvendetes, hogy az anyanyelvi konferenciába bevont tudományterületek száma kibővült. Mint múlt augusztusban az Előkészítő Bizottság ülésén mondtam — bocsánat, hogy önmagamat idézem, de azt legalább biztosan, pontosan idézem —, a nyelv ápolása fontos, de nem egyedülien fontos. Inkább legyenek magyarul nem tudó barátaink, mint magyarul beszélő ellenségeink.

Mindez jó, nagyon jó. De mit tagadjuk, vannak árnyoldalak is. A Magyarok Világszövetségétől alig várhatunk többet, mint amit tett és tesz. Hálánkat, szeretetünket kapja ezért, mint intézmény és mint emberek. De dolgozunk-e mi elegeit Az első konferencia részvevőinek szemére vetettem, hogy csak kértek, néha követeltek: Ezt ezúttal nem tapasztaltam, de keveset ajánlottak fel. A helyzet javult, nem jöttünk üres kézzel, de mennyivel többet hozhattunk volna! Egyenlőséget, paritást sohasem fogunk elérni, de igyekezzünk jobban. A szórvány-magyarság a magyar etnikumhoz tartozás öntudatát csak önmaga tudja fenntartani, nem az anyanyelvi konferencia. Nemzetmentésről, magyarságmentésről van szó. Ez mind a magyar állam, mind a magyar nép feladata.

Ahogy Bognár József mondta a megnyitó ülésen, a nemzetközi viszonyok ma kedveznek erőfeszítéseinknek. De a változó viszonyok között tulajdonképpen misszionárius tevékenységet kell kifejtenünk. A családokat kell elérni, amelyek a külső körülmények miatt egyre növekvő szétszórtságban a magyarnak maradás fő letéteményesei.

A családok után fontosságban kétségtelenül az egyházak következnek. Segítsük őket. Kérem a hazai egyházakat, segítsenek minket. A „Tanítsatok minden nemzetet” krisztusi parancsolata alól csak a külföldön élő magyarok volnának kivételek?

Véleményem szerint a szórványmagyarság magyar öntudata megtartásának legfőbb feltételei: a magyar állam kulturális teljesítményei. Legyenek azok a sportban, a művészetben, a tudományban, az irodalomban, — mindegy. A gazdag embernek mindig akadnak barátai, a lebukott embertől mindenki elfordul, pedig neki lenne legnagyobb szüksége segítségre. Ha a világban „a magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez”, akkor sokan, akik ma tagadják magyarságukat, újra fel fogják azt fedezni. Ezt az opportunizmust el lehet ítélni, de pragmatikus szempontból ki kell használni. Ha a világ minden magyar származású zenésze," fizikusa és matematikusa harsányan hirdetné magyarságát, jobb helyzetben lenne a szórványmagyarság, de talán az anyaország is. Igyekezzünk tehát a körünket bővíteni, s ahogy már mondták előttem, ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. Próbáljunk tanulni egymástól, próbáljunk segíteni egymásnak — ne csak az anyaország segítsen nekünk.

Dr. Sinor Dénes

TASNÁDY T. ÁLMOS;

JHeg&tizai is úvúksigkint t&aákkadai

Bizonyára egyetértünk abban, hogy amikor immár a második anyanyelvi konferencián hajolunk közös gondjaink fölé, nem csak nyelvművelő munkát végzünk.

Valamikor úgy tanultuk, hogy nyelvében él a nemzet. Ezt elfogadtuk, megjegyeztük, bár sokunk életében adódott később olyan helyzet, amikor tájékozottabbnak tűnt azt hangoztatnunk, hogy nem csak nyelvében él a nemzet.

Csak már a szülőföldtől elszakadva döbbentünk rá a bennünket személyesen és közvetlenül érintő tartalomra. Hogy ráijedjünk, megérezzük és megértsük, ki-ki a maga élettében, a maga sorsában, hogy mit jelent valóságosan és elkerülhetetlenül az, amit Márai Sándor így fogalmazott meg:

„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. / A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már ami volt, amikor a költő még egy család nyelvén dalolt, / és megértették ahogy a dajkának énekét / a szunnyadó, nyűgös gyerek érti még.” ...

Mert nem tehetünk róla, de magyarnak izületiünk, anyanyelvűnk, a magyar nyelv formált, alakított bennünket olyanná, hogy e szülőföld, e nép és e nyelv szeretete ivódott elsődlegesen a lényünkbe!

Ehhez járul a felismerés, hogy mi itt egyúttal olyan tudati-érzelmi többletet igyekszünk megőrizni és örökségként tovább adni a bennünket követőknek, utódjainknak, ami mindenképpen egy gazdagabb és sokoldalúbb szellemiség hordozóivá teszi a már e kis országon kívül élő és serdülő fiainkat, lányainkat.

Ám amíg mi egyfelől itt már eddig elért eredményeket és a további utat kijelölő gyakorlati tapasztalatokat beszélhetünk meg; amíg a második anyanyelvi konferenciára elkészült, a külföldi magyartanítást bizonyára nagymértékben segítő, a modern pedagógiai és lélektani felismerések és gyakorlatok alapján nagy hozzáértéssel és szakmai tudással összeállított új tankönyveknek örvendhetünk — nem hallgathatom el egy nagy aggodalmamat sem.

Azt az aggodalmat, amely a különböző országokban és egymástól nagy távolságban, elszórtságban élő honfitársaink magyarsággondjaira irányítja a figyelmünket.

Mert ne felejtsük el, tisztelt honfitársak, hogy ma is vannak s nem is kevesen, olyan idegenbe szakadt magyarok, akiknek még ma és most éppen az jelenti a nagy és elsődleges problémát, hogy szabad-e, lehet-e a magyar édesanyának vagy a magyar édesapának a más nyelvű alapkörnyezetben, a más nyelvű férj vagy feleség mellett arra törekednie, hogy a gyermeke magyarul is megtanuljon, hogy a természetes környezeti hatások között és mellett átvegye a magyar anyanyelvű szülő nyelvét is, azzal együtt a környezettől eltérő hatású, és tartalmú kultúráját, magyarországi szellemi örökségét?

Nem kellene-e a magyar csoportok, egyesületek, más magyar családok hatósugarától elszigetelt magyarok megtartása érdekében valamiféle biztató, serkentő és megnyugtató ismertetőt összeállítanunk, ahol a pedagógusok és a nyelvészek mellett a pszichológus is szót kapna?

Jancső Adrienne színművésznő hozzászólását mondja

Baráti beszélgetés a Július 29-1 fogadáson: (balról jobbra) dr. Mamza András (USA), dr. Szamosközl Istvánné, dr. Szamosközi István református püspök és Hamza Andrásné (USA!Bartók Béla és Kondorossy László (USA)