Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-08-18 / 17. szám
épe előtt (Bohanek Miklós felvétele) ban, ugyanebben az évben Koppenhágában az úttervezők nemzetközi szimpozionján. — Ki jelöli ki egy út nyomvonalát? — A minisztérium. Az előmunkálatok, a fölmérések után az UVATERV-nél megrendeltek egy „műszaki és gazdaságossági tanulmányt”. Három változatot készítettünk el. 1. a pálya Budától délre, a XXII. kerületben indulna ki, majd észak felé térve érné el a mai nyomvonalat, 2. a pálya a Velencei-tótól északra haladna, végül a harmadik változat, 3. a sztráda a Velencei-tó mellett dél felől futna tovább. A minisztérium a második változatot fogadta el, tehát a pálya a Velencei-tótól északra haladjon és ne a huszonkettedik kerüből vezessen ki. Megrendelték a „bejárási tervet”, amelyet én inkább engedélyezési tervnek neveznék, s megindult a munkánk. — Mi volt a legfontosabb szempont? — Hogy az autópálya naponta 30—40 ezer járművet „bocsásson át”. Már ma napi 10—20 ezer gépkocsi fut keresztül rajta nagy forgalmú napokon. Olyan utat kellene tervezni, amelyet — 120 km:óra sebesség alapján — a gépkocsik másodpercenként biztonságosan tehetnek meg 33 méter 33 centiméternyi utat. Mi volt a főszempont? A szükség: 1938-ban összesen 30 ezer gépkocsi futott Magyarországon. Ma évente ennek több mint a kétszeresét adja el a Merkur. — Az összeg) félelmetes: első autópályánk eddig 2500 millió forintba került. Egy példát kérek arra, hogy megértsem ezt a két fél milliárdot. — At kellett alakítani a martonvásári vasúti állomást: csak ez 10 millióba került. Egy-egy munkástelep kialakítása, felépítése: 20—30 millió. Egy autópályához főmérnökségek is tartoznak: a martonvásári már működik, s épül a balatonaligai. Ezek a főmérnökségek vezetik, terelik vagy szükség esetén lezárják a forgalmat. Csak a martonvásári főmérnökség harminc millióba került. Mikor az autópályát építeni kezdték, kiderült, hogy a régi gépekkel előállított beton nem a kívánt minőségű. Az UVATERV tervezte, s Martonvásáron felépítették azt a betongyárat, amely kitűnő minőséget ad, óránként 60 tonna betont állít elő. Hogy ez mibe került, azt már nem is mondom. Törökbálint teljes községrendezési tervét át kellett alakítanunk az autópálya építése miatt. Itt minden, még a lélegzetvétel is pénzbe kerül. Most már érthetőbb a 2 és fél milliárd? Már egy olyan térkép előtt állunk, amelyen számos autópálya fut. Ez a jövő. A száz évvel ezelőtti, az éppen egyesített Budapestnek még csak hídgondjai voltak. Nekünk már mások a kiadásaink. — Tatabánya és Győr között már épül a bécsi autópálya egyik részlete. Megindult a Budapest—Gödöllő autópálya építése is. Ez egyszer rnajd Miskolcig vezet. A műszaki tanulmány már kész Kerecsendig. Elkészült a teljes tanulmány a Budapest—Hegyeshalom autópályáról. Megépül a Siófok—országhatár autópálya, a balatoni folytatása. Kijelölték a Budapest—Szeged—Röszke autópálya nyomvonalát is. Hogy ehhez, hogy ezekhez mi pénz, anyag, tervezés beton, menynyi milliárd és milliárd forint kell, azt ki sem lehet számítani. A felgyorsult dó, a száguldó kor félelmetesen sok pénzbe kerül. — ön autós, főmérnök úr? — Igen. Régóta már. — fis mennyivel vezet? — Tempósan megyek. — Mikor járt legutóbb a balatoni autópályán? — A minap. — Ilyenkor eszébe jut valami? — Vezetés közben nem gondolok másra. S ha egyszer-egyszer valami mégis eszembe jut, ez az, hogy mi itt tanultuk meg azt, hogyan kell autópályákat tervezni. Ruffy Péter • • Öregek otthona A Kamaraerdőben hatalmas park közepén napfényes pavilonok, teraszos épületek állnak ősfák között. Háromszáz idős ember él itt, Budapest egyik legrégibb szociális otthonában. 1912-ben a magyar székesfőváros közgyűlése határozatot hozott a kamaraerdei nyaralótelepek „szegényházzá való átalakítása ügyében”. Egy esztendővel később 150 öregedő férfi költözött be a barakk épületekbe; szerencsés szerencsétlenek, akik életük alkonyán fedél alá jutottak és kenyeret kaptak halálukig egy olyan korban, amikor olykor a fiatal erő sem tudta önmagát fenntartani. A „szegényház” szónak mindig rosszízű, elszomorító hangulata volt, az élet peremére taszítottság fájdalmát sugallta. Most, amikor a krónikás belép az intézet kapuján, egy pillanatra riadt érzés fut rajta keresztül; mi keresnivalója van ott, ahol immár csak pislákol a mécses, s így vagy úgy, az üres magány tengeti napjait. Arra gondol, hiába hogy a szegényház szó elmerült a múlt ködében, hiába, hogy a hajdani barakkok eltűntek, vagy átépültek, hiába a környezet szépsége és korszerűsége, a lényeg fájdalmas marad; egyedülálló öreg emberek élnek itt, akiknek múltjából nem szökött szárba a jelen, otthonuk a „szociális otthon”, s a nemes jelző ezúttal bizonyos sivárodást jelenthet. Ilyesmit érez a krónikás, amikor belép a kapun, ám az embert néha megcsalják az érzései. Körülnéz: az árnyas utak között, fák mögé rejtőzve szabadtéri színpadot pillant meg; az első meglepetés — színház az öregek otthonában? Most még ne szorítsuk háttérbe részvéttel teli érzéseinket. Hallgassunk meg néhány adatot, amely személytelenül az intézmény jelenére utal. Informátorunk Besenyei Ferenc, a kamaraerdei szociális otthon igazgatója. — Intézetünk típusát tekintve betegotthon. Háromszáz idős emberről gondoskodunk. A betegek gyógykezelését két orvos és 28 ápoló, gondozónő látja el. A nálunk elhaló idős emberek átlagos életkora 85 év. Ezt az adatot nincs mihez hasonlítani, mindenesetre bizonyos, hogy a nyugodt körülmények, az állandó orvosi ellenőrzés gondozottjaink életkorát alaposan meghoszszabbítják. Persze, amikor a „nyugodt körülményeket” említem, sok mindenre gondolok: elsősorban az életértelem, örömmel élniakarás feltételeire. Különös gondot fordítunk nem csupán az egészségesek, hanem a fekvő betegek élethez-kötödésére is. Túl az orvosi készenléten, a jó fizikai ellátáson, három eszköz áll rendelkezésünkre „kötőanyagként”: a munka, a szórakozás és a kultúra. Ha a fekvő betegek kérik, szobájukban tévékészüléket helyezünk el, van színestévénk is, könyvtárosaink hetenként kétszer felkeresik a betegszobákat, a gondozónők esténként folyóiratokból, könyvekből, napilapokból felolvasásokat tartanak, így hozva közel a mindennapi élet ritmusát azokhoz, akik ahhoz maguk már nem közeledhetnek. A gyönyörű környezetet is felhasználjuk: nyári nappali betegfektető pavilont hoztunk létre, ahol a friss levegő mellett a külvilág szellője is érinti ápoltjainkat. — A gondozottak átlagéletkora jelenleg 75 év. Többen közülük betöltötték már 90. életévüket. Mégis csak azt tudom mondani, az élet ritmusa nem lassulhat le egészen, az emberben a legtovább az marad ébren, ami emberré teszi: az érdeklődés. A nyugalom mellett a kultúra, az alkotás bármelyik formája a szép öregkor alapfeltétele; az egyik leglényegesebb dolog, a biztonság érzete mellett. Van szabadtéri színpadunk, színjátszó körünk, énekkarunk, bálokat, majálisokat, vetélkedőket rendezünk, kirándulni járunk, gondozottjaink olykor eljutnak külföldre is. Színház-, mozi-, tárlatlátogatásokat szervezünk, különböző szolid sportversenyekre is sor kerül: a legnépszerűbb a sakk és a biliárd. Eszpresszó működik az egyik épületben, egész nap nagy a forgalom, kellemes társaságok alakulnak ki, barátságök szövődnek. Kultúrcsoportunk gyakran ad műsort más közeli szociális intézményekben is, nagyon jó a kapcsolatunk a XXII. kerületi öregek Napközi Otthonával. Gyakran rendezünk irodalmi délutánokat, zenés esteket, neves fővárosi művészek közreműködésével szórakoztató műsorokat. otthonban a gondozottak 75 százaléka nyugdíjas. Ok valamennyien nyugdíjuk háromnegyed részét — de legfeljebb 1200 forintot — tartoznak befizetni a gondozásért, a fennmaradó összeg általában 200—300 forint, a „zsebpénzt” jelenti. Mivel az intézet lakói minden szükséges dolgot megkapnak, ez a két-háromszáz forint talán nem is jelentéktelen összeg. Természetesen az, akinek nyugdíja nincs, ingyenes ellátásban részesül, ugyanolyan színvonalon, mint , a többiek. Az intézet eszpresszójában ülünk Kántor Ferencnével, Ilonka nénivel. Arra kérem, mondja el az útját, amely a kamaraerdei szociális otthonba vezetett. — Jászberényben laktam, ott volt vendéglőnk. A férjem 1950-ben meghalt. Én pedig majdnem egészen elveszítettem a szemem világát. Gyermekünk nem volt, egyedül maradtam, mint az ujjam. Így kerültem 1958-ban ide. Most a 76. életévemben vagyok, tizenhárom esztendő óta az intézet telefonközpontját kezelem. — Fájdalmas volt-e az a pillanat, amikor először belépett ezen a kapun? — Én azelőtt azt sem tudtam, hogy ilyen intézmény létezik. Volt bennem bizonyos aggodalom, de hamar feltaláltam magam, itt ilyen a légkör, az ember nem veszik el. Nem hagyják magára, de nemcsak úgy, hogy gondoskodnak róla, hanem úgy is, hogy számítanak rá, az ügyességére, a gondolataira, a munkájára. Ez nagyon jó érzés, sohasem fogott el az a tudat, hogy felesleges vagyok. Ha én rengetek pénzhez jutnék, akkor sem mennék el innen, inkább vennék egy nagy buszt vagy repülőgépet az intézetnek, hogy minél többen együtt mehessünk kirándulni. Itt nem élnek ám afféle tutyi-mutyi öregek. Mindenki ad magára, pezseg az élet, hetenként fodrász jár hozzánk, álarcosbált rendezünk, majálist, karnevált, szépségversenyt. Nagyon gyakran elfelejtjük az öregségünket, még házasságokra is sor kerül néha, volt egy válásunk is. — Büszkén mondja ezt, hiszen a válás valóban fiatalos dolog. — Én kegydíjat kapok és a vakok szövetségétől segélyt, az itt végzett munkámért is megfizetnek. Havi 600 forint zsebpénzem marad, de legfeljebb édességre költhetem. hiszen megvan mindenünk. Mindenki sürgölődik itt, az öreg nénik pedig — így mondja a 76 éves asszony: „öreg nénik” — elüldögélnek a fotelekben a tévé előtt és beszélgetnek, pletykálkodnak. — Ügy hallottam, Ilonka néni verseket ír. Mikor írta a legelsőt? — Hát úgy hetven éves koromban, idebent. Itt megbecsülik, ha az ember hozzákezd valamihez. Erről az otthonról szólnak a verseim, az öregségről, a jó öregségről, mert nagy hálát érzek azért, hogy idős koromban nem vagyok elesett, nem vagyok egyedül. Így szól Ilonka néni egyik verse: „Sok örömet, élményt nyújt nekünk a nyár, örülünk is ennek szívből, igazán, Mert mi öregek már azt is szeretjük, Ha az éltető nap ragyog még felettünk”. Kristóf Attila Ilonka néni táncol Ez bizony tök ulti — Lényegesnek tartjuk, hogy az öregek hasznos tevénységgel töltsék el szabad idejüket. Több mint százan rendszeresen dolgozgatnak a varrodában, a konyhán, a kertészetben. Nagy gyümölcsösünk van, sokan kedvtelésből saját parcellákat művelnek, különböző növények, virágok termesztésével kísérleteznek. Fekvőbetegeink többsége kézimunkázik; az „alkotásokból” minden évben kiállítást rendezünk, ily módon a hobby sikerélményt is jelent, néhány idős néni művésze a hímzésnek, a csipkekészítésnek. A sikerélmény, a célszerű tevékenység eredménye bizony az idős emberek életében is nélkülözhetetlen. Nemcsak nyugalmukról, élelmezésükről, ruházkodásukról kell gondoskodni, hanem ami talán ennél is több: lelki, szellemi frisseségük ébren tartásáról. így válik széppé s hosszúvá az életalkony, így helyettesíthető talán az igazi otthon, a család, a gyermekek, az unokák meleg közege. Ez a feladatunk, -- én úgy vélem ennyivel tartozik a társadalom az öregeknek, egy olyan közösséggel, ahol ezt a szót, magány el-elfelejtik. A kamaraerdei szociális A szabadtéri színpad közönsége
