Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-08-04 / 16. szám

és a nyolcadik osztályt, azután gépipari technikumban érettségiztem, a Martin-üzemben művezető, és három hónappal ezelőtt üzemvezető lettem.

Annyit írunk munkásokról, annyit beszélünk velük, kezünk alól olyan sok sor kifutott már, amelyben a munkát igyekeztünk ábrázolni — de hogyan fogadják ők e cikkeket?

— A martinász nyers típusú ember, kemény ember. Csak a reális cikkeket szereti. Ha egy írás reális, elteszi, őrzi, még tíz-húsz év múlva is mutogatja, ha róla szólt. De ha valaki azt írja, hogy „Fesler Péter bement a Martin-kemencébe és megtapasztotta”, csak bosszankodik és nevet. A Martin-kemencébe „bemenni”? Nemrégiben, amikor a Munka Érdemrend arany fokozatát megkaptam, a Csepel üzemi újság egyik női munkatársa írt rólam. Nem voltam én így kiemelve, úgy kiemelve a cikkben, nem volt abban nagy szó, dicséret, ámuiás, elcsodálkozás, a munkatárs alig kérdezett, csak leírta azt, hogy mit csinálok. Az elkapkodott cikkeket senki sem szereti. A martinász nagyon reális ember. Egy hang füllentés, s már az egész írás megkeseredik. Ez a munkatársnő nem dicsért — só írt a legjobban rólam.

— S mi történt Bátyi Miklóssal, él-e még, itt dolgozik-e még? Róla is írtam valamikor ...

— A legjobb acélgyártó. Ma acélgyártó főolvasztár — s Papp már kísér hozzá, a Martin-kemencékhez.

Nem magas, vékony férfi előtt állunk meg a Martin-üzemben. A martinászok közt nincs kövér, nincs öregember. A martinász harmincöt-negyven fokos hőségben dolgozik. A martinkemencéknél olyan hatalmas a zaj, hogy az emberek csak üvöltve tudnak egymással szót érteni. A martinász egyetlen műszak alatt egy-két kiló súlyt veszít. Testét több liter veríték hagyja el. Ez kemény munka. Kemény élet. A forró acél, amelyet a martinász a védőszemüvegen és a kémlelőnyíláson át figyel, olyannyira csillog, fénye olyan izzó, hogy a martinász munka után sokáig sír. Nem úgy „sír”, mint egy panaszos ember, csak hullnak a könnyei.

— Megismer még? — kérdezem.

A veríték csurog róla.

Méreget.

— Mikor járt utoljára nyírségi falujában, Eperjeskén?

— Ezt is tudja? ... — nem ismer fel.

— S mi van a szigethalmi kis házával meg a postagalambjaival?

— No, hallja, maga szépen megtanult engem.

S amikor a könyvet eléje teszem, felismer, a vállamra csap:

— Hallja, én azóta nagyapa lettem. A régi beszélgetés óta — mikor is volt az, hatvanötben? — acélgyártó főolvasztár. A házam is megnagyobbodott: megnősült a fiam, a házhoz hozzáépítettünk még egy lakrészt, egyszoba konyhát. A fiam energiaellenőr a Martin-üzemben. Eperjeskéröl, ha már megemlítette, éppen most kedden érkeztem vissza. S tudja-e, hogy régi postagalambjaimból még megvan egy pár?

Egymás vállát veregetjük, egymásnak kiabálunk régi emlékeket — búg az öntődaru, zörögnek az adagolókocsik, forr az acél, a hang egetverő —, és egy-egy sort kiragadva a régi cikkből, megnézzük, mi történt azóta.

Ma négyszáz martinász dolgozik Csepelen.

— És Pozsonyival, akiről annyit írtam, mi lett?

ö, Pozsonyi Sándor volt a leghíresebb, ö volt Somogyi József híres martinászszobrának modellje. A szobor Dunaújvároson áll. Somogyi egyszer így beszélte el nekem szobra ihletének a történetét:

— Szomjasan, ihletet kutatva, vándoroltam. Beléptem a Martinba. Csapoltak. Akkor láttam meg a martinászt, vasrúddal kezében a kokillák között. Pogány istenként hatott. Félelmetesen nagyszerű volt, s az egész olyan, mint egy égiháború... Félelem kapott el, s ezzel egy időben megszállott alázatosság.

— És Pozsonyi? — ismétlem meg. A „pogány isten”?

— Ötvenöt éves. De már nem martinász.

— Mi történt vele?

— Ráesett egy kémlelőablak. A kiszolgáló részlegnél dolgozik.

A hősök tehát élnek. És dolgoznak, változatlanul.

Ruffy Péter

Ä'

Csillagtelepi utca

(Bohanck Miklós felvételei)

Csillagtelep

Vajon mi határozza meg Csepel éghajlatát? Mert ennek a Budapesttől délre húzódó szigetnek — hajdan királyi vadaskert. később szorgalmas hajózó kereskedők, halászok és földművelők hazája, az utóbbi hetven-nyolcvan évben a magyar nehézipar két Dunaág közé bezárt fellegvára — a budai hegyekről nézve különös légköre van. Zord füstökbe, gyári gőzökbe sűrített vízpára, a por és korom vaskos oszlopaira támaszkodó alacsony mennyezet, e roppant műhelyben örökké zubognak és fortyognak az olvasztók, szikrázva ömlik a nyers acél, földrengető ütésekkel dolgoznak a nagykalapácsok. Csepel neve végletesen összeforrott az ipar fogalmával, csepelinek lenni elkötelezett egybefonódást jelent a legnehezebb testi munkával, Budapest XXI. kerületének földrajzi meghatározása a kétmillió pesti ember gondolatvilágában azonos a sivár salakhegyek, szennyezett vizű kikötők rideg és nyomasztó tájképével.

Nem így a csepeliek.

Mert a csepeliek mogorván büszke mosollyal utasítanak el mindenfajta „madártávlati” megállapítást, amellyel a városból érkező és a Vasmű rengetegén túl ritkán merészkedő látogató sajnálkozását iparkodik kifejezni a csepeli életforma fölött, megemlítve a látványt és a légkört, az átható szagokat és azt az állandónak ható szürke borúlátót, amely Csepel fölött lebeg, s amelyen vajmi ritkán képes áttörni a napsütés.

— Járt már Csillagtelepen? — kérdezik ilyenkor a csepeliek, s a látogató bizonytalan vállvonogatására szűkszavúan befejezik a vitát: — Nahát, akkor nézze meg!

A látogató tehát kimegy Csillagtelepre. A térképen tájékozódva úgy véli, hogy a csepeliek lakótelepe meglehetős távolságban fekszik a „hagyományos” Csepeltől, valamiképpen Halásztelek és Szigetszentmiklós vonalában képzeli el. a valóság azonban csalóka. Csepelen a távolságok is idomulnak a sajátos légkör fénytöréseihez. Alig kecmereg ki a látogató a gyorsvasút kettős sínpályával szűkített Kossuth utca zajos forgatagából, alig hajt rá a sziget déli csúcsa felé tartó széles és kényelmes útvonalra, egyszeriben megváltozik a tájkép és a légkör, mintha valamiféle üdülőhely vagy egy liget-erdő mélyére telepített kisváros tünedezne elő.

Ez a kisváros azonban semmiképpen sem azonos a magyar kisvárosokról alkotott képeinkkel, ebben a kisvárosban földszintes házat jószerivel nem is találni, legfeljebb néhány kioszkot, amelyben üzleteket és vendéglőket helyeztek el. A házak általában négy-ötemeletesek, tehát úgy határozhatjuk meg, hogy' a párkánymagasság után ítélve a budapesti lakótelep-építés kezdeti korszakából valók, amikor a tervezők képzelete még a budapesti átlagmagassághoz igazodott, amikor a tízhúszemeletes házmagasság puszta elképzelése is szentségtörésnek számított, s a tervezők a saját bibliájukra esküdtek, amikor kimondták, hogy Budapest sohasem lesz a felhőkarcolók városa.

Csillagtelep gerincmagassága tehát megállapodott ennél az öt-hatemeletes szintnél, mert hiszen hely volt bőven, s a telepítési tervnek ez a sok hektárban meghatározható lehetősége egyúttal megszabta Csillagtelep életformáját is. A telep egyébként onnan kapta a nevét hogy egy magból kiindulva, a csillag sugarainak megfelelő szétágazással kezdett épülni, ez a szigorú mértani

képlet azonban az idők folyamán enyhült, az alaprajz valamiképpen fellazult, szétszóródott, s ez az előre eltervezett — vagy később a kényszer szülte — változás adta meg Csillagtelep sajátos báját és hangulatát.

Talán merész vállalkozásnak hat egy ipari monstrum lakótelepével kapcsolatban hangulatot emlegetni. Ezt a jelzőt szerencsésebb dolog azokkal a régivágású kisvárosokkal kapcsolatban használni, amelyeknek hajdan másuk sem volt, mint hangulatuk. A csepeli Csillagtelep azonban határozottan és a legjobb értelemben a hangulatos kisvárosok közé számít, mégpedig a kellemes hangulattal megáldott kisvárosok közé. A rejtély megfejtése érdekében időt kell szentelni a tekervényes és nyílegyenes utcákon való bolyongásnak, míg az ember rálel a titok nyitjára. A csepeli Csillagtelep kellemes, feloldó és megnyugtató hangulata magából a földrajzi elhelyezésből, a házak korántsem uniformis jellegű egyformaságából, s a térség bő és egészséges képzelettel végrehajtott kihasználásából ered. Napjainkig nincs egyetlen olyan budapesti lakótelep sem, ahol a nyers szántóföldre telepített háztömegeket sikerült volna olyan természeti környezetbe ágyazni és illeszteni, mint a Csillagtelepet. Nincs szükség regényes képzeletre, hogy a látogató úgy érezze: az első kapavágásig ezen a helyen Mátyás király vadaskertje terült el, a fejedelmi agancsokat űző fejedelmi lovasok csak akkor tűntek el a sűrűben, amikor az első földmérő szerszámot fölállították egy homokbuckán.

Gazdag és éltető természeti környezetbe helyezett, korszerű munkástelepülés az óriásgyár tőszomszédságában. Mintha tervezői és építői már húsz évvel ezelőtt a természeti környezet védelmének teljes fegyverzetével léptek volna porondra, holott akkor, az elpusztított Európában sürgetőbb szükség követelte a lakások minden áron való megépítését, mint a környezetvédelmi kérdések megoldását. Most már fölösleges lenne kutatni, miféle szerencsés összetevők hozták létre Csillagtelep ligetvárosi rendjét és szerkezetét, elégedjünk meg annyival, hogy a tágasan elhelyezett házak között csalitos erdőfoltok óvják az egykori erdős táj emlékét. A csillag központjában elhelyezett üzleti és közigazgatási negyed észrevétlenül olvad át a lakóépületek közé, ily módon a város „hivatalos” magja nem különül el a lakásoktól, nem is emelkedik fölébük, mint azt a régi magyar kisvárosoknál megszoktuk, inkább egy szinttel alacsonyabbnak hat, szerényen belesimul az együttesbe.

Az emberhez méltó életforma kialakításához tehát eszményinek tekinthetjük a Csepeli Csillagtelep elhelyezését és felépítését, s hozzátehetjük, hogy a tágabb környezet is azt a célt szolgálja, hogy a természeténél fogva rideg gyárváros közelségét feloldva és enyhítve, lakóit kellemes otthoni közérzettel ajándékozza meg. Csillagtelepet három oldalról a Duna Kertészeti Termelőszövetkezet üde karfiol- és káposztaültetvényei veszik körül, a látogatás tikkasztó nyári napján az öntözőrendszer szórófejeinek frissen csillogó vízkoszorúival övezve a telepet.

Csillagtelep lakóinak többsége a csepeli Vasműben dolgozik. A vasasok közismerten kemény és nem érzelgős emberek, a világhoz való viszonyuk szigorú és céltudatos, mint munkájuk, amely nem tűr semmiféle könnyed engedékenységet. A látogató tehát azt is

A lakótelep első szobra: Az olvasó munkás

kötelességének érzi kitapintani, hogy Csillagtelep társadalmi élete miképpen követi a település építési szerkezetét, van-e valamiféle jellegzetes csillagtelepi szemlélet és életfelfogás, amely ezt a tízezer embert megkülönbözteti a többi csepelitől. A választ egy őslakó adja meg, aki az elsők között költözött a csillag középpontjába, napjainkban már nyugdíjas, de a Vasműben letudott harmincöt évi szolgálat, a családi szálak és baráti kapcsolatok eltéphetetlenül a telephez kötik.

— Nincs külön csillagtelepi világnézet, még az életformában sem tudnék nagy különbséget felfedezni. Csepeli munkások vagyunk valamennyien, jelesen vasasok, s ezt nem úgy kell értelmezni, hogy csak vasöntők, tűzikovácsok, vagy hengerészek élnek itt Csepeli vasasnak számít a motorkerékpárgyár főkonstruktőre, de az a targoncakezelő is, akinek csak annyi köze van a szakmához, hogy a Vasműben dolgozik és villamos targoncáján motortengelyeket szállít a raktárból a szerelőműhelybe. Ha van valami, ami megkülönböztet bennünket másoktól, akkor az nem lehet más, mint a helyhez való ragaszkodás. Félreértés ne essék, nem a lakáshoz való ragaszkodásról van szó, hanem az egész telephez, a szőkébb és tágabb környezethez való ragaszkodásról. Mutathatnék a családomban olyan embert, akit már hívtak Dunaújvárosba, ott sokkal jobb lakást kapott volna, de itt maradt, mert mi olyanok vagyunk, mint az a honfoglaláskori törzs, amely annak idején a szigetet birtokba vette. Mi voltunk az első magyar munkások, akiknek a felszabadulás után ilyen összkomfortos rezidenciát építettek. Nem szeretek nagy szavakat használni, de mi magunk is egy kicsit honfoglalónak érezzük magunkat, olyan honfoglalóknak, akik tudják, hogy megtelepedésükkel a munkásember vándorlásának kora végétért.

Baróti Géza

13