Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-08-04 / 16. szám
BALATON-PARTI ZENE Immár közel ezer éve magasodik templomtorony a Tihanyi-félszigeten és vele szemben a nagy víztükör túlsó oldalán, Kőröshegyen. Ha veszély közeledett Keletről, vagy Nyugatról, légyen az tatár, török, vagy német, kigyúlt a vészt jelző tűz a tetőkön, és menekült a halász, a földmíves, a kő- és fafaragó nép a templom és a kolostor vastag kőfalai közé. Kardot öltöttek a szerzetesek is, hogy védjék a népet, a szentélyt. A kőröshegyi műemléktemplom szomszédságában középkori bencés kolostor alapjait rejti a föld. A templomban a szentély tágassága arról vall, hogy legalább tizenhatan énekelték abban a szent éneket. A sokszor újjáépült gótikus templomban ma új orgona zeng. A nyári orgonakoncerteket zsúfolt templom hallgatja. Vannak itt finnek, svédek, németek, lengyelek, csehek, budapestiek és természetesen somogyiak, akik nemcsak a nyári fürdőidényt töltik a vonzó Balaton-parton, Közép-Európa legnagyobb melegvizű tavánál. A kőröshegyi templomi műsorok címe: „Cantus Pannonicus” utal arra, hogy már a rómaiak korában, kétezer évvel ezelőtt is volt sajátos művészete ennek a jó bort termő, szelíden hullámos, kék egű tájnak. Aquincumban fennmaradt a víziorgonájuk is. Július első péntekjén este 8 órakor, amikor már a forró nyári Nap aranyhídja is eltűnt a víztükörről, kezdődik a templomi hangverseny. Közép-európai zenével kezdi Margittay Sándor orgonaművész, Buxtehude: F-dúr prelúdium és fúga, Zipoli: Versetti című művei hangzanak fel a parasztosan fehérre meszelt templomfalak között. A karzattal szemben, az ősi szentélyben ezután felsorakozik a Magyar Rádió és Televízió világot járt gyermekkórusa, ötven matrózblúzos kislány és kisfiú, tíz-tizennégy évesek. Csányi László vezénylésével szinte angyali hangon éneklik Palestrina és Lassus kórusait, kívülről, kotta nélkül. A gyermekarcokról valami fölényes biztonság árad, magával ragadó! Taps után elsötétül a szentély, és ismét a karzat fényei gyúlnak. Daquin: Noelje a francia karácsonyok vígságát hozza orgonán a Balaton-partra, majd Bach: Geistliche Lieder-ből és a Mátépassióból énekel Antalffy Albert opera- és oratóriuménekes. Korálelőjáték és a d-moll toccata és fúga zárja a műsor első felét — a közép-európai muzsikát —, mintegy visszhangját a középkori kőröshegyi szerzetesek énekének... A műsor második fele magyar zene. Liszt: Prelúdium és San Francisco című orgonaműve után Kodály: Pünkösdölő-je, ez a 7 és fél perces hatalmas gyermekkari mű zendül fel ismét az ősi szentélyben. A parasztnép régi ünnepi játékát idézi, amelyet harangok zúgása fon körül, majd a gyermekköszöntők dallamai szólnak, melyeket dudazene kísér és a szélzúgás futamai frissítik gyermekajkakon, közben szólóének száll fel kristály-csengőn: „Én kicsike vagyok, / Nagyot nem szólhatok, / Mégis az Istennek / Szolgálni akarok...” A hallgatóságból — kivált a gyermekek — kíváncsian nyújtogatják nyakukat, keresik a szólózó gyermeket, aki ott áll az utolsó sorban, az éneklő gyermekarc különös bájával, melyet csak az olaszok tudtak igazán szépen megfesteni. Vezényelt Botka Valéria. Mai magyar szerzők művei zárják a műsort. Koloss István: Magyar Madonna című művében a parasztság régi Máriaénekei sorakoznak, fájdalmas siratok, víg bölcsődal és búcsúénekek, körülszőve drámai orgonazenével, énekelt Pavlánszky Edina operaénekes. A mű a tihanyi és kőröshegyi bemutatóra készült 1973-ban. Farkas Ferenc világhírű zeneszerzőnk e tájon született, ezúttal Monogrammok című orgonaműve hangzott el, befejezésül pedig a népdal-ritmusokat idéző mű, Bogár István: Páratlan ritmusok. Ezzel az ötletes, jól hangzó orgonaművei búcsúzott a nemzetközi közönség a kőröshegyi műemléktemplomtól, és autókon, autóbuszokon és gyalog indult viszsza a sötéten fénylő tóhoz, a csillagos nyári éjszakában. V. J. A felújított kőröshegy! műemlék templom (MTI felv.) A restaurált ősi vár a vár alatt „Simontornya nagyközség Tolna megye tamási járásában, 4892 lakos (1970), vasútállomás, autóbusz-közlekedés, posta, távíró, telefon. Rk. és rét. templom, középkori vár, Ipari üzemek. Fejlődő vízi út.” A régi lexikonok összegező stílusában manapság nagyjából a fentiek szerint lehetne tömöríteni egy dunántúli nagyközségről a legfontosabb tudnivalókat. Lehet, felesleges, hiszen ilyesformán aligha jutnánk több információhoz, mintha a telefonkönyvet lapozgatnánk. Ez egyébként Simontornyán nem sok időt rabló olvasmány, mert a nagyközségben mindössze nyolcvan telefonállomás van. Simontornya tulajdonképpen furcsa falu. Az iskola falán emléktábla hirdeti, hogy valamikor innen indultak rohamra a vár elfoglalására Vak Bottyán generális kurucai. A roham véres volt, sikeres, és nem az egyetlen, amelyet Simon bán országbíró XIII. századbeli erőssége átélt. A vár most nyolcévi munka és sok millió forint árán újjászületett. Simon úrnak a községnek is nevet adó tornyába múzeum, lovagtermébe könyvtár, udvarára kőtár, kazamatáiba étteremborozó kerül. A Sió átmetszi a falut, és amikor a Balaton vizét „csapolják”, tengeri útra szánt hajótestek is elúsznak az ősi vártól kőhajításnyira, a balatonfüredi hajógyár termékei. A környező dombok bora minden évben marokszám hozza a megyei versenyek díjait. A földek kitűnőek, a termelőszövetkezet lótenyésztése nagy hirü. Száz falubeli kereső közül azonban alig hat él a mezőgazdaságból, hetvenötnél is több viszont az iparból. Ez Magyarországon, a nagy ipari gócpontok közelében fekvő községeknél, már nem szokatlan. De Simontornyától Székesfehérvár, Dombóvár, Budapest és Szekszárd egyformán messze van, így az előbbi számok országosan is ritka, ha ugyan nem egyedülálló képet tükröznek. Az „iparváros” szót természetesen nem lehet használni, mondjuk tehát, hogy Simontornya „iparfalu”. Itt van a hazai bőripar egyik erőssége. Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalata új, de máris tucatnyi nyugati országba exportálja termékeit. „A” Bőrgyár azonban, amely itt helyben afféle abszolút fogalom, régi, az idén százhetvenhárom éves. Egyetlen emberrel kezdődött. Az illetőt Fried Salamonnak hívták, és 1780-ban fogott tímárkodáshoz Styrum Károly gróf itteni uradalmában. Egyedül, később egy-két segéddel, napszámossal, majd a fiaival. A Morvaföldről érkezett idegen kitűnő üzletember lehetett, az utódai még jobbak. A bőrgyár nőtt, terebélyesedett és munkásnemzedékeket vont magához, nevelt fel. A kiegyezés táján már senkinek sem jutott eszébe tímárműhelynek nevezni, hanem joggal titulálták bőrgyárnak. Az első világháború után, 1924-ben, kétszáztízen dolgoztak itt. A második világháború után a front elvonulásával — ami különösen keserves volt, mert a németek 1945. március 9-én visszafoglalták és egészen húszadikáig tartották a községet — száznyolc.vanheten a romokat takarították, százötvenen megkezdték a termelést. A Simontornyai Bőrgyár 1973- ban 1473 személyt foglalkoztat. Munkásdinasziiákat emlegettünk az imént. A történelmi családok nemzedékrendjeihez hasonlót ugyan tímárok ritkán őriznek, itt-ott sikerül azonban még az emlékek, elbeszélések alapján nyomon követni az elődöt és az utódokat. Botos Károly a múlt század millennium előtti éveiben kezdte a szakmát, 1920-ban halt meg. A fia, Ferenc, 1960-ban. Jelenleg is tímárok azonban az unokái: ifjabbik Botos Ferenc, Botos János és Botos István. Csak a középső lett „hűtlen” a szakmához — megválasztották a nagyközség tanácselnökévé. Küzdy Endre az 1924-et követő negyven esztendőben tímárkodott a gyárban. Hét gyereke közül itt dolgozik egy fia és egy lánya, az utóbbi országgyűlési képviselő is. Annak, hogy apáról fiúra szállt a mesterség, természetesen örül az üzem, mint ahogyan a korábbi tulajdonos is örült. Hadd idézzünk a gyár másfél évszázados fennállásakor kiadott kis kötetből néhány mondatot. „Állandóan volt öt-hat rendes tímársegéd alkalmazásban, néhány inas és több napszámos. Fried Bernát egész patriarkális módon kezelte munkásait... Ki is tartottak mellette munkásai hűségesen úgy, hogy Beleznai Károly 42, Kronstein János 40, Ivancsik József 50 évet töltött itt, és az utóbbi felsőbb helyről kitüntetést is kapott.” Mai utódaik, az említetteken kívül, a Sárkányok, Udvardiak, Halmiak, Fodorok, Miskiek és Csehek. Pontosan azonban egyikük sem tudja megmondani, hogy miért és hogyan lép valaki az apja nyomdokába, akinek a munkája nem jár „vonzó" egyenruhával, mint mondjuk egy postásé, vasutasé vagy villamoskalauzé, s bizony, könnyűnek sem mondható. Talán úgy, hogy amíg felnövekszik, nap-nap után a gyárról hall odahaza. Sokan megőrizték a szakmát a távolra kerültek közül is. Simontornya lakosságának cserélődése évtizedekre visszamenően gyors és eleven, nagymértékű volt. Százak távoztak az első világháborút megelőző nagy kivándorlási hullám idején. Ugyanígy 1945-ben vagy 1956-ban. De nagyon sokan vissza-vissza látogatnak. így az egyik Cseh is, aki napszámosként kezdte, majd tímárként folytatta, és most tímár — Svédországban. Mégsem az elszakadtak érdekesek most elsősorban számunkra, hanem azok, akik napjainkban érkeznek, és lehet, hogy maguk is majdani munkásdinásztiák alapítói lesznek. Róluk beszélgettünk Deli György nyugdíjassal és Für Ferencnével, őket is hosszú évek során font szálak fűzik a gyárhoz. — Azt talán túlzás lenne állítani — mondták —, hogy a régiek mindenkit hozsannázva fogadnak, aki beteszi ide a lábát. Annyi viszont bizonyos, hogy aki akar és tud dolgozni, az megteheti. A kenyéririgység, ami régen tagadhatatlanul megvolt, most már nyomokban sincs, megszűnt. Majdnem mindenkinél bizonyos fokú kétlakisággal kezdődik. Ezen semmi csodálnivaló nincs, hiszen tizenöt és egynéhány évvel ezelöttről még idéztek nekünk emléket, amikor munka után a főmérnök is kapát kötött a kerékpár vázára, és indult a szőlőbe. A Bőrgyár sokáig ama ritka nagyüzemek közé tartozott, amely saját szőlővel rendelkezett, 2800 négyszögöllel, és tulajdonképpen maga termelte meg a vendégek megkínálására szánt reprezentációs italt is. A helyzet nagyot változott mégis. — Aki a termelőszövetkezetek sok bajjal járó alakulása idején azért jött a gyárba, mert otthon még nem tudott rendesen megélni — vélekednek a helybeliek —, most azért kopogtat, mert m á r nincs szüksége a családnak arra, hogy minden kéz otthon dolgozzon. Ezenkívül itt a nyolcórás munkaidő is csábítja a fiatalokat, a nőket. A másik a gyár szempontja, hiszen nem szégyen a Friedéktől tanulni. Ha nekik érdemes volt évtizedeken át foglalkoztatni nagyapát, apát, fiút — akik természetesen közben a mesterség minden csínját-bínját elsajátították —, akkor nekünk még inkább, hiszen sokkal többet tudunk adni nekik. A gyárnak példás könyvtára, sportegyesülete, szakszervezeti élete van. S a műszak után kapát fogók tábora egyre inkább csak a meglettebb, vagy éppen idősebb generáció tagjaiból rekrutálódik. A gyár él, fejlődik, és az ősi vár tövéből messze az országhatárokon túlra, tengerek másik partjára küldi termékeit. A munkásdinasztiák nem haltak ki, vagy amelyek igen, azok helyett újak születnek. (Ordas Iván riportja Komáromi Zoltán felvételei) 9 HÜPPUVIVt # #
