Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-08-04 / 16. szám
A híres magyar szürke gulya a gémeskútnál (Ifj. Novotta Ferenc felv.) Nónius ugró félvér az „iskolában" (Novotta Ferenc felv.) (Gink Károly felv.) Készül a remekbe faragott bot NEMZETI E4 Rakonczay Zoltán, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke: „A nemzeti park a legmagasabb szintű természetvédelmi egység; az országnak olyan nagy kiterjedésű, zavartalan természeti állapotában megmaradt — csak csekély mértékben kultúrába vont — darabja, amely földrajzi, tájképi vagy biológiai vonatkozásban jellemző tíz adott térségre és táji szépsége is megkapó; élővilága nemzeti és nemzetközi tudományos érték, és — ha bizonyos korlátozásokkal is, de — mindenki számára hozzáférhető; célja a területen található értékek megőrzése, fenntartása és fejlesztése, ezeknek az oktatás, az ismeretterjesztés és a tudományos kutatás szolgálatába állítása, végül a szabad természet iránt megnyilvánuló, fokozódó igények kielégítése. Semmiféle természetvédelmi területen, de különösen a nemzeti park területén nem szabad megtűrni, elhelyezni nagyobb, a környezetet szennyező ipari létesítményt, és megengedni a parcellázást.” „Puszta-puszta hortobágyi puszta, Nincsen annak se széle se hossza, Amilyen nagy az ég boltozatja ... Gulya, ménes szabadon jár rajta.” Az ország egyetlen táján, egyetlen földdarabján nem született annyi dal, nem készült annyi faragás, nem őriznek annyi jóízű történetet, mint a Hortobágyon. Pedig ez az ország legkietlenebb vidéke. Jó, ha évente 500—600 milliméter csapadék hull rá, s gyakran megesik, hogy még ki sem hajtott a fű, a kora nyári szárazság kiégeti. Ezért olyan találó a régi pásztor sóhajtása; „Két Isten kellene erre a földre, egyik aki locsolja, másik, aki szárítja.” Hogyan alakult ki a mai Hortobágy? Hazánk legszeszélyesebb folyója, a Tisza, minden tavasszal meghozta a maga áradását, és a parttalan részeken hullámzott a víz, Tiszafüredtől le egészen, a Körösök völgyéig. Volt olyan esztendő, hogy a legelőkön, szántókon hónapokra megült a mocsárvíz, s olyankor nem arattak az emberek. Még kaszálni való is kevés akadt. Csak a réti sertés élt meg a nagy hortobágyi legelőkön. Ahol a víz sokáig megtelepszik, megromlik a termőföld. Ez történt a Hortobágyon is. A folyók szabályozása után, amikor a Tisza már nem látogatta, s hatalmas kiöntései eltűntek, hirtelen kiszikkadt a föld teteje, és művelés híján fölverte az ősgyep. Ahol a tavaszi pangó vizek megállapodtak, ott viszont még fűtermést sem adott a föld. Helyükön kora nyárra sziksót kezdett fújni a pusztai szél. Ez a végeláthatatlan földterület még vagy (100 ezer hektárnyi volt a múlt század ötvenes éveiben. A hatalmas puszta szélein kis települések születtek, itt-ott kiragadtak néhány száz vagy ezer hektárt, és megpróbálták szelídíteni az ősgyepet. Keservesen nehéz munka volt, hiszen a sziki talaj vízgazdálkodása valamennyi termőterület-fajta között a legrosszabb. A nagy kiterjedésű állattenyésztés segített, mert ezeken a Hortobágy-széli településeken mindig szerves anyaggal próbálták megújítani a talajerőt, fgy alakult lassanként jobb termővé a Hortobágy környéki szik. Mintegy 50—60 ezer hektár legelő egyben maradt, s ezen a földön elsősorban Debrecen városa és a nagy hajdúvárosok — Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló — külterjes állattenyésztésre rendezkedtek be. Jobb időkben, a híres magyar szürke gulyák százait indították útnak a hortobágyi hídtól a müncheni piacokig — lábon —■, és ott értékesítették ezt a ma már ritkaságszámba menő állatfajtát. Tetemes pénzre tett szert Debrecen városa és a többi nagy állattenyésztő község, város, hiszen ez az igénytelen szarvasmarha szépen gyarapodott a gyönge sziki legelőn is. Évszázada már népes ménesek is tarkították a hortobágyi pusztát, vegyesen a szürke gulyákkal, de ahol lónak, marhának sovány volt a legelő, még mindig megélt a pödrött szarvú racka juh, a vízjárta helyeken pedig az ősi, vörös színű szalontai sertés. Legnagyobb éléstára volt egykor az országnak Hortobágy vidéke. Százezerszámra nőtt, hízott rajta a rideg jószág. Az itt fölcseperedett nónius csikóból lett a legkiválóbb katonaló, a szürke marhából a leghíresebb — francia konyhákban is kedvelt — különleges marhahús, a rackából a nagyszerű pecsenyebárány. Csak az idő fordult egyre zordabbra. A Hortobágy folyó egyre több vizet szívott el a pusztáról, és a rossz vízgazdálkodású talajok szinte váratlanul — egyik évről a másikra — kiégtek. Tengődni kezdett rajtuk az állatállomány. Megcsappant a gulyák, a ménesek száma, egyedül a birka bírta a mostohább sorsot. Ekkor támadt a gondolat, hogy a gyönge sziki legelők egy részét halastavakkal hasznosítsák. Két bő vizű csatorna is keresztül folyik Hortobágyon: az Árkus meg a Kösély. Különösen az Árkus bő vizű, és kisebb tározó révén még forró szárazságban is friss vízzel tudja táplálni a megépült halastavakat. 1945 után a pusztai állattenyésztés ismét viszszaesett. Üjra érlelődött a gondolat, mi lenne, ha 6—8 mázsa halat teremne egy-egy hektár föld 6—8 mázsa gyönge minőségű réti széna helyett. Aztán megkezdődött a rizs telepítése. Ismét megjelentek a végleteket valló szakemberek, ők az egész Hortobágyot rizzsel kívánták bevetni. Termelési zsákutca lett volna ez, hiszen nem volt annyi élő víz, hogy 20—30 ezer hektár kiterjedésű halastavat és ugyanekkora rizstelepet állandóan ellásson. A szélsőséges éghajlat nem változott, különleges esztendő tvolt, ha a csapadék elérte a 800 millimétert, így hát újabb kultúrnövények telepítésére biztonságosan nem lehetett berendezkedni. Sok gazdája volt ekkortájt Hortobágynak. Az egyik tábor csak a haltenyésztést, a rétlegelő-öntözést és a rizstermesztést szorgalmazta, a másik viszsza akarta állítani az egykori állapotokat, és az állattenyésztés mellett kardoskodott, de voltak olyanok is, akik az egész ősgyepet feltörték volna, hátha termővé válik a szikpuszta. Kiderült hamarosan, hogy végletekben gondolkodtak, csak a középút járható. A Hortobágy Európa egyetlen olyan tája, földje, ahol az állattenyésztést még az ősi állapotok rendje és mintája szerint lehetne kialakítani. Ez a kipróbált, ennek hagyománya van, ezt kedvelik leginkább az emberek, azok, akik megszokták a régi, rideg környezetet — amely azóta ugyan sokat változott. Bár a jószág mellett az ember ma is sokkal több nehézségnek van kitéve, mintha földet művelne, kertészkedne egyegy jó szövetkezetben, állami gazdaságban. De éppen a táj különössége, jellege követeli, hogy a Hortobágy maradjon meg a maga ősiségében olyannak, ahol védett tanyát lel a ritka növényzet, a madárvilág, és ahol a rideg jószág ismét szabadon tenyészhet. Ezért született a határozat, hogy a hatalmas puszta Magyarország nemzeti parkja legyen. Különös varázsa van ennek a földnek. Aki egyszeri is látta, újra vágyik látni. Hogy miért? Erre talán Petőfi Sándor útijegyzetének részlete adja a legszebb választ: „Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka. Megállók közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a svejci az Alpesekben, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetlen a láthatár!, olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít... Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás, mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú piros lábával a melankolikus gólya. Egy dűlő-Mindkettő a tájhoz tartozik: a hortobágyi ember és a Kilenclyukú híd (Garami László felv.) 4
