Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-08-04 / 16. szám
földnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Amott a létkor peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen... Oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szálla/na. Kedves délibáb! Ügy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Mily egyszerű a puszta és mégis, mily fönséges! De lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?” Eszméjében ezt a Horttobágyot, ezt a nemzeti parkot kívánja életrehívni az az 1972-es határozat, amely kimondja, meg kell őrizni a táj jellegét, meg kell tartani csodálatosan gazdag madárvilágát, s elő kell segíteni, hogy a peremerdők, a sziki folttavak jó búvóhelyet adjanak a ritkuló madárfajtáknak ... A Hortobágy egykor sokkal gazdagabb volt. Mintegy 90 madárfajta veszett ki száz esztendő alatt, és újra el kell érni, hogy a ritka köl-Nyugalomba készül Hetei György, az „öreg lovas”, és az utód. aki átveszi az örökségét (Novotta F renc (elv.) Népdalt éneklő öreg csikós a Midi vásáron (Garami László (elv.) tözők nyugalmat leljenek és visszahonosodjanak a tiszántúli tájra. A növényvilág is különös és ritka. Olyan réti csenkeszfélék, amelyek másutt már kivesztek, itt gyönyörűen virítanak. Időközben elhúzódott e vidékről Európa legnagyobb madara, a túzok, amely százával költött és tanyázott még ötven évvel ezelőtt is. A hortobágyi nemzeti park nemcsak azt az egységes területet jelenti majd, amely a csárdát körülveszi, a folyót körbeöleli, hanem azokat a Szolnok megyében vagy Biharban található, a Hortobággyal közös arcú és természetű földfoltokat vagy legelőrészeket is, ahol szintén ritka vagy különleges a növény- és az állatvilág. Mégis, mi az, ami a XX. század emberét megnyugtatja ezen a földdarpbon? Nem bizonyos, hogy az őszi vadlibahúzás, amikor százasával ejtik el a tarka vándorokat. Nem is a horgászparadicsom, amelyet a Tisza, a „Kis- Tisza”, azaz a Hortobágyot átszelő Keleti főcsatorna és a térséget metsző Hortobágy folyó partján megtalálnak maguknak az ide látogatók. Az itt élő emberek is szinte soha át nem élt élményt jelentenek az átutazónak vagy a kutatónak. Már csak a töredéke él azoknak a nagy pásztordinasztiáknak, amelyekben apáról fiúra szállt a mesterség. Ök Debrecenen túlra szinte sohasem hagyták el a pusztát Kis János vagy Garai István, a mai szürke gulya őrzői, még élnek. A régiek közül valók. „Hányszor megmondtam már: téli beszorulás után nem jövök ki többet. Ahogy megjön a tavasz, mégsincs maradásom. Az ember a vérében hordja. Apám is gulyás volt, a bika ölte meg szegényt. Mert ez a magyar szürke marha nem szelíd, nem kézre szoktatott, nem istállóba való. Ennek csak a legelő kell, meg az, hogy menjen, keressen. Itt ellik meg, nem baj, akármilyen hideg a tavasz, itt neveli fel a borját, és olyankor még mi sem tudunk közelébe menni, olyan hamis. Kevés ember ért már hozzájuk. Hogyan is értenének, hiszen majdhogynem kipusztult az egész állomány. Pedig mennyi nézője van. Ide járnak Németországból, meg még messzebbről is. Ilyen a világon sincs talán.” „És valami emléket mindenki vinni akar. Faragjunk ostornyelet, fonjunk karikást, ki győzné kielégíteni ezt a sok kívánságot! Mert lassanként mi is csak ennyihányan vagyunk, hogy a két kezemen össze tudnám számlálni a csikósokat, gulyásokat. Elhúzódnak az emberek. Kényelmesebb otthon, mert itt a fejünk alja a kabát, takarónk a szűr meg a csillagos éjszaka, hiszen a jószággal kora tavasztól nehéz télig szoktunk tanyázni.” Valóban ritka két ember, Kis János, az idősebb pásztor, Garai István a fiatalabb, akik megmaradtak és megragadtak a magyar szürke állomány mellett. Fogyatkozott a csikósok száma is. Hetei György, a nyugalomba készülő öreg lovas is panaszolja: kevés a régi jó csikós! Pedig a Hortobágyon fellendülőben van a lótenyésztés is. Most a tiszta vérű magyar nónius továbbtenyésztése folyik, és kísérletként ugrólóval keresztezik. Mert ez a nagy munkabírású, erős csontú, rendkívül tanulékony jószág a versenypályákon is megállja helyét. A Hortobágyon minden évben új fényben ragyog a lovasnapok hagyománya és a hídi vásár, de új tartalommal telítődött és gazdagodott a tegnapi világ. A nemzeti park létrehozása azt is jelenti, hogy a Mezőgazdasági Múzeum tudósainak szakértelmével teremtődik meg a régi állattenyésztés eszközeinek gyűjteménye, és nemcsak a kerek csikóskalapot, a kék inget meg a karikást bámulhatják meg a seregestől ideérkezők, hanem az új formában kibontakozó állattenyésztést is, amilyen Európában másutt régen nincs már. Hortobágynak szép a múltja, de talán még szebb, amit a jövő ígér. Fábián Gyula Portré a Hortobág.vról (Garami László (elv.) Csacsi és autók a hídi vásáron (Garami László felv.) (Novotta Ferenc felv.) Pödröttszarvú racka-nyáj
