Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-23 / 15. szám

sili

szén más körülmények között, szabadon, nyíltan érvényesülhetett. 1948-ban újjáépült a munkásotthon, ismét elkezdődött falai között az élet. E tevékenység tartalma, eszmeisége nem, változott az elmúlt 28 esztendő alatt, de kiszélesült, gazdagodott, a gyorsuló világban sajátos helyet talált. A Csili mindig — most is — a Vasas Szakszervezet elnökségének központi irányítása alatt dolgozott. Ugyanakkor az intézmény jelenlegi tevékenysége a környező nagyüzemeknek szól, Erzsébet, Kispest, Soroksár, de a IX. kerület munkásnépének is.

— A politikai tartalmat ápoljuk most is, amellett, hogy művészeti tevékenységünk jelentősen megnőtt. A környék kulturális életében a Csili alapvető szerepet tölt be. Politikai fórumok működnek nálunk, amelyekre előadónak a legismertebb rádió és tévé-kommentátorokat hívjuk meg. A művelődési otthon nagy figyelmet szentel a tehetséges munkásszármazású gyerekek, fiatalok támogatására. 1960 óta teljesen díjtalanul foglalkozunk egyetemi előkészítéssel. Nem csupán oktatás folyik nálunk, hanem megpróbálunk a személyiség kialakításához is segítséget adni, találkozókat hozunk létre művészekkel, tudósokkal, közéleti emberekkel. Évente 60—70 tehetséges fiatalnak tudunk ilymódon lényeges segítséget adni, hogy egyetemen, főiskolán sikerrel folytassa tanulmányait.

— Az utóbbi esztendőkben a politikai és nevelőmunkán túl művészeti téren ment végbe nagy fejlődés. Nem csupán a ház területén belül történnek a kulturális események, a legkülönbözőbb rendezvényeinket kivisszük a kerületbe, az emberek közé, a fiataloktól az idősebbekig, a kultúra felé tapogatódzóktól a legigényesebb színházlátogatókig mindenki megtalálhatja nálunk azt, amire vágyik. Több fővárosi és vidéki színházzal állunk szoros kapcsolatban. Néhányat megemlítek: rendszeresen szerepel a Csiliben a Bartók Gyermekszínház, a győri Kisfaludy, a szolnoki Szigligeti Színház, a Mikroszkóp Színpad, a József Attila, a Thália és a Katona József Színház. Vezető művészeink különös örömmel jönnek el a Csilibe, s ott tartunk, hogy munkásközönség előtt olyan kísérleti előadásokat, modern hangvételű műveket mutatunk be nagy sikerrel, amelyekről „valódi színházaink" kissé tartózkodnak. És számos esetben megtörténik, hogy nálunk fellépő művészek honoráriumot nem fogadnak el.

— Különböző művészeti köreinkben akár szobrászatról, zenéről vagy irodalomról legyen szó, egymás mellett megtalálni az egyetemista fiatalt és az esztergályos tanulót, s talán ezt az egymás mellett alkotást tartom a Csili legnagyobb értékének.

— A legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozunk, a legkülönbözőbb hobbiknak, kedvteléseknek adunk otthont. A kisgyermektől az öregekig — úgy vélem — mindenki megtalálhatja a Csiliben, a „neki valót”, a kaktuszgyűjtők körétől a nyugdíjasok klubjáig és a beat zenéig. Nehezen tudnám mind felsorolni, inkább pillantson be egy havi műsorunkba ...

Íme néhány szemelvény a Csili 1973. júniusi programjából:

A könyvtár irodalmi estet rendez az ünnepi könyvhét alkalmából. A vendégek Fehér Klára és Nemes László írók ... A Művelődési Központ zenetanfolyama felvételt hirdet a következő tanszakokra: ének, hegedű, zongora, fuvola, oboa, klarinét, harmonika, táncdal, klasszikus gitár, dzsessz gitár, klasszikus dob, dzsesszdob ... Megkezdődik a balett előkészítő tanfolyam, jelentkezés 4 éves kortól! A következő szakkörök rendeznek rendszeres összejöveteleket: Bélyeggyűjtő, fotó, méhész, kaktusz, csillagászati szakkörök... A következő művészeti csoportokban folyik a munka: irodalmi színpad, Asztra bábegyüttes, énekkar, balett, vasas képzőművészkor, táncklub ... Június 22-én a kék-teremben rendezték meg Kassay István zongora-estjét. Június 16-án mutatták be a Stúdió Színpadon Jean Genet: Cselédek című darabját... A rádiós, nyugdíjas, ifjúmunkás, eszperantó, úttörő, munkás, művész és óvónő-klubok heti 2—3 alkalommal rendezik meg foglalkozásaikat a Csiliben...

Soroljuk-e még tovább? Kristóf Attila

OJ lakótelep a városközpontban

Életmű sírversekről

Károsy Pál hetven éves nyugdíjas tisztviselő, aki ötven esztendő alatt Budapesten, vidéken, a szomszédos országokban, ötszáz város, község és falu temetőiből tizenötezer sírverset és feliratot gyűjtött össze és ezt a gyűjteményt ötven beköttetett kéziratos kötetben őrzi, meghívott pesterzsébeti otthonába.

Asszonylánya Caracasban él, vasúti mérnök fia Pesten, ő a feleségével egyszobás lakásban Pesterzsébeten.

Az egyetlen szoba könyvespolcát beborító ötven kötet előtt ülünk.

Kérdezem:

— Tizenötezer sírfelirat; ennyire szereti a holtakat?

— Nincs mit szeretni rajtuk, hiszen meghaltak.

— Ha a szeretet nem, mi más volt e szenvedély forrása?

— A magyar sírversköltészet első, talán az utolsó gyűjteményét hordtam egybe. Ha az első, nem az én hibám. S ha az utolsó lesz, nem én tehetek róla.

— Sohasem gúnyolták érte?

— Temetőkukac volt a nevem.

Vállalja. Legalább is nem szégyenkezik miatta.

Miért járja a temetőket, tavasztól, őszig és ötven éve már? Miért helyez el minden olyan sírkövön, ahol verset, feliratot fedez fel, kis cédulát, amelyen arra kéri a hozzátartozókat, írják meg neki a felirat keletkezését és történetét? Miért térdepel le a sírok előtt, miért mossa le a kórhadt fejfákat, miért várja óraszám a napfényt, hogy kisilabizálja az elmosódott, romlandó szöveget? Miért írt meg hét év alatt ötezer levelet, vidéki és szomszédos országbeli, református, katolikus, evangélikus, izraelita lelkészeknek és rabbiknak, közöljék vele falujuk temetőjéből a sírverseket és sírfeliratokat?

Az égő gyújtózsinór lángja — szenvedélye ez, amely az ekrazithoz érve robban? De ebben a sorsban semmi sem robbant. Élő csend veszi körül a temetők költészetét.

— Mikor még diákkoromban betévedtem a régi tabáni temetőbe és olvasgatni kezdtem a feliratokat, nem gondoltam arra, hogy ez a passzió végigkísér az életen. A németvölgyi meg a budai vízivárosi temetőkbe már kockás jegyzetfüzettel mentem. Ezerkilencszázharmincnégyben azután megjelent (saját kiadás!) A Kerepesi úti temető költészete című gyűjtésem, amelyről Elek Artúr, Kállay Miklós, Bókay János, Wallesz Jenő, Endrődi Béla olyan szépen írt. Minden krajcárt meg kellett nézzek, de a gyűjtést folytattam. A tizenötezer sírverset és sírfeliratot kétszer kellett lemásolnom. Egyszer lemásolni a temetőben, egyszer bemásolni a kéziratos könyvbe.

— A hevület árát nem számítom, csak a papírt. Mennyi papír kellett ehhez?

— Több mázsa. A kockás iskolai füzeteket százszámra vettem.

— Károsy bátyám keresett valamit ezen?

— A Nemzeti Múzeum Széchenyi Könyvtára 1970-ben egyik, hétkötetes sírversgyűjteményemet 5000, a Szabó Ervin Könyvtár egyik kétkötetes kéziratos gyűjtésemet 2300, a Budapesti Történeti Múzeum pedig ugyancsak két kötetet 1400 forintért

A sfrvers-gyüjtő

(ifj. Bohanek Miklós felvételei)

vett meg. Ez volt minden. Egy-két filléres órabér jönne ki. Nem órabérért tettem.

— Károsy Pál életműve a halálról nagyon sokba került. Minden szabad, fölösleges fillérét erre költötte. Nem szereti a halottakat, hiszen azok már nem élnek. Az élőket szereti, mikor a temetőkben térdepel?

— Át akarom adni a jövőnek azt a különleges világot, amelyet a magyar — csak magyar nyelvű szöveget gyűjtöttem — sírversköltészet jelent. A temetők lassan tünedeznek. A régi síremlékek beomlanak. A halotthamvasztás száműzi a sírverseket, ötven év múlva már senki sem hordhatja egybe az emlékeket. Voltak régen is falusi, járási gyűjtések. Egyik kézirattárunkban rátaláltam Edelényi Szabó Dénes száz sírversből álló gyűjtésére. Ezeket negyven községben jegyezte föl. De olyan gyűjteményről, amilyen az enyém — harmincöt kötet Budapestről, tizenöt az országról és a szomszédos államokból —, nem hallottam és nem tudok. Ez egyedülálló. Több ilyen nincs. Mióta nyugdíjba mentem, másra már gondolni sem tudok. Ezzel ébredek, ezzel álmodok.

Lapozni kezdjük az ötven kötetes gyűjteményt.

Szálkás, magas betűk, tisztán olvasható sorok, valamennyi összekötött kockás iskolai füzetbe másolva.

Harmincöt kötet: Budapest. A többi tizenötből az I. a gyűjtések történetének elbeszélése. II—III. több mint négyszáz magyar író sfrvers-antológiája. Nem síremlékekről lamásolt sírfeliratok, hanem egy-egy költői életmű sírversei. A IV—XI. nyolc kötete síremlékekről lemásolt költői, vagy költői értékű népies sírversek. A XII kötet azokat a sírverseket közli, amelyekhez a gyűjtő nem tudott kiegészítő, magyarázó adatokat szerezni, A XIII,

régi gyűjteményekből merített tréfás sírversek. Hogy ezek mennyiben valódiak, arról még szó lesz. A XIV. kötet a költői sírfeliratok gyűjteménye. Ezek tehát síremlékekre fölkerült idézetek. A XV. kötet idegen nyelvű sírversek magyar tolmácsolásban.

— És milyen társadalmi, irodalomtörténeti tapasztalatokra tett szert az ötven évnyi gyűjtőmunka alatt?

— Az első talán az, hogy lassan kiveszett az elhunyt érdemét hirdető sírfelirat. A túlélők nem a halottat siratják, hanem saját fájdalmukat és gyászukat emlegetik. Az „6” érdemét, az „ő” elmúlását háttérbe szorította az élő, az „én”.

— A költői művekből merített sírfeliratok mindig gyakoriak voltak. „Nem az énekes szüli a dalt; / a dal szüli énekesét”: a babitsi sír felirata a költő Mint forró csontok a máglyán című verséből való. A Kosztolányi-sír felirata: „Bírjuk mi is, ha ők bírják”, az Ének a semmiből című versből.

A leggyakrabban használt mai idézet Ady Az Űr érkezése című verséből való: „Mikor elhagytak, / Mikor lelkem roskadozva vittem / Csöndesen és váratlanul / átölelt az Isten.” Akadt hozzátartozó, aki érdeklődésemre, vajon ki írhatta ezt, azt felelte, hogy ő. Ennél a hazugságnál csak a hamisítás a rosszabb: az Ady idézet rengeteg „átírását” ismerem az egész országból. A szolnoki változat: „Aki szenved, aki gyötrődik, / Aki lelkét roskadozva viszi / Csöndesen és váratlanul / Isten átöleli.” Nem folytatom a sírokat és a sorokat: Vörösmarthyt, Petőfit, Aranyt, Adyt rendre írják át és vésetik sírkövekre.

— Volt olyan tanulsága is, amely megdönt valamely állítást, vagy hozzájárul irodalomtörténeti, néprajzi ismereteinkhez?

— Nagyon sok temetőt átkutattam, de ötven év alatt egyetlen humoros sírversre sem akadtam. Kiderült, hogy a köztudatban élő, néprajzi gyűjteményekbe plántált vidám sírversek kilencvenkilenc százaléka hamisítvány. Hogy a magyar fütyül a halálra, kineveti, egyesek képesek megírni tulajdon tréfás sírversüket — ez kérem több mázsás hazugság. Szendrey Zsigmond kiváló néprajztudósunkról megtudtam, hogy egyszer ellenőrzést tartott az elszaporodott sírversek sorában. Az eredmény elképesztő volt. Szendrey komoly gyűjtőmunkát végzett. A beküldött nevettető sírverseknek a megadott falu temetőjében nyoma sem volt, a halotti anyakönyvben a megnevezett halott nem is szerepelt.

Az egyik kötet nyitva marad. Ugyanannál az oldalnál. A tizenötezerből ez tetszik leginkább neki? Beleolvasok. Dsida Jenő kolozsvári költő sírfelirata a házsongárdi temetőből: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedtem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló, földi mását.”

A fekete teljesen kihűlt.Huffy Péter

13