Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-01-20 / 2. szám

Sihum^t Jlehel JHáti a fjtMm iumme

Sok levelet hoz szerkesztőségünkbe és a Magyarok Világszövetségéhez a posta. Most azonban egyetlenegyről szeretnék néhány szót ejteni, amelyben Lehel Mária festőművésznő elhunytéról ad hírt leánya.

„Anyám már hónapok óta igen gyenge volt, de teljes erejével akart még festeni és kiállítani. Elő is készített egy torinói kiállítást és ez... a belső izgalom bizonyára ártott neki. Ezen nem lehetett változtatni...”

Nem lehetett, valóban nem, mert az, hogy Lehel Mária maradék erejét a számára legfontosabb cél — művészete — szolgálatába állította, értelmet adott élete utolsó perceinek, és ezek a percek visszamenőleg is igazolták életművét, azt, hogy festő volt.

Lehel Mária Ferenczy Károly tanítványaként indult s a nagybányai nyolcak voltak rá nagy hatással. A húszas években Párizsba ment és Matisse vonzáskörébe került. Harminc éve Olaszországban élt, s művészete egyénivé forrott. Ami oly jellemző rá, az éteri lebegés — mintha csak odalehelné a vászonra a színeket, az alakokat — nem jelentette nála az élettől való elszakadást, ellenkezőleg, semmi nem izgatta jobban, mint az élet. Varázsosan értett hozzá, hogy megteremtse a szépség és valóság szintézisét.

WlUAMOS[

kocsi-Tábla, emlékbe

1069-ben, nyolcvanadik születésnapjára, a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Magyarok Világszövetsége gyűjteményes kiállítást rendezett Budapesten műveiből. S most, amikor örökre megvált ecsetétől, vásznaitól, az élet színeitől, amelyeket úgy szeretett, nemcsak egyszerűen egy kiállítás emléke él bennünk, hanem egy művészé, aki utolsó leheletéig tenni akarta, ami dolga volt a földön: tovább adni, amit ő maga a szépségről és valóságról tudott. s. m.

WWVWVAA/WW

33000 négyzetméter Magyarországról

Idén 27 országban 55 kiállításon jelennek meg magyar pavilonok — jelentette be dr. Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes sajtótájékoztatóján. A vásárok, kiállítások rendezői a részvétel mérvét négyzetméterekben számolják: e szerint Magyarország 33 000 négyzetméternyi kiállítóhelyiségre jelentette be eddig igényét a világ legnagyobb vásárain. Ezenkívül mintegy 300 különböző helyen rendeznek nem hivatalos, egyéni kiállításokat a magyar külkereskedelmi vállalatok.

A magyar áruk eljutnak Európa, Afrika, Dél- és Észak-Amerika vásáraira, kiállításaira. A bemutatókat szervező Hungexpo elsősorban a gépipar, a mezőgazdaság és a könnyűipar termékeit állítja ki. Ahol Magyarország először szerepel, ott az árukon kívül fényképek, táblázatok, dokumentumok bepillantást kínálnak hazánk mindennapi életébe is.

A végállomáson szétszedik a koszorút

Búcsúzik a vUlamos (Lévai András felvételei)

Budapest, Rákóczi út: utolsó villamos

Pezsgősüveg csörömpölve szétpattan, fehérvirágos koszorú libben, villanófények, reflektorok pillognak, bámészok, szerelmesek, öregek emelgetik fázósan lábukat, rendőrök cinkosan asszisztálnak a tilosba lépőknek, óramutató éjfélre fordul. Czibik János villamosvezető némi szertartásossággal teszi rá kezét az indítófogantyúra: az utolsó Rákóczi úti villamos szusszanva megindul, hogy megtegye néhány búcsúzó kilométerét.

Budapest: kétmillió, tízmillió, tizenötmillió ember örök Városa. Hagyományos város: itt hagyományszámba megy a hagyományt őrizni. A „lázadó" ifjú ugyanott várja partnerét, ahol nagyanyja a nagypapát várta nefn kevés esztendőkkel ezelőtt. A Nemzetinél, az óra alatt. Holott már nincs is a helyén a Nemzeti. Mert Budapest a változások városa is. Illik rá, amit a népmese a királyok kincséről mond: fogytán nő. Fölemészti saját hagyományait, emlékeit, régiségeit — de az újak, amelyek ezek helyére lépnek, törés nélkül válnak tradíciókká.

„Meghalt a király, éljen a király!"

A metrót egy hete avattuk, s most a régi villamos búcsúzik. Hetvenöt év után. Valaha ő söpörte el ilyen magabiztosan a lóvasutat, ahogy most Karinthy „földalatti repülőgépe” győzött gyorsaságával, biztonságával, kényelmével. De a búcsú többnyire fájdalmas, ez pedig különösen az, hisz régi barátot parentálunk el. Ezért is támadt a 44-es, 67-es, 68-as villamos körül oly éles vita. Az idősebbek félnek a metró gyors mozgólépcsőjétől, a magas autóbuszoktól. Egyeseknek többszöri átszállást jelent az új közlekedési rend, másoknak többletköltséget. A legtöbben pedig egészen egyszerűen sajnáltak megválni Pest egyik hagyományától. Hiába, Budapest hagyományos város.

Czibik János mereven figyeli a síneket. Harminc éve ismeri őket. Kalauzként kezdte 1942-ben, több mint évtizede vezeti is a kocsikat. Búcsúzik. Nyugdíjba megy ö is. Ha ezentúl

belátogat a központba, az Akácfa utcába, autóbusszal fog utazni.

A búcsú azonban vidám is.

Nyüzsögnek a filmesek, fotósok, riporterek. Gyene László, a Budapesti Közlekedési Vállalat igazgatóhelyettese az első kocsin zötykölődve azt magyarázza, hogy a kétszázezer utas, aki nap mint nap végigvillamosozott a Rákóczi úton, mennyivel gyorsabban ér céljához metróval, autóbusszal. A sínek helyét az autók kapják.

Az új metróvonal megnyitásával, a Rákóczi úti villamos megszüntetésével harmincöt villamos- és autóbuszjárat változik meg a városban. Akadnak majd, de hányán, akik fölülnek megszokott autóbuszukra, villamosukra, amely egyszer csak lekanyarodik a megszokott útvonalról, s viszi-viszi az utast, aki még nem „állt át” az új közlekedési rendre.

A búcsúzó „sárga” ablakaiban hatalmas táblák hirdetik: „Utolsó villamos a Rákóczi úton”. Az Erzsébet-híd előtt forgalmi dugó: az utolsó előtti villamos még utoljára elromlott. Várni kell, amíg megjavítják. Albert Jenő villamosvezető kollégája mögött áll. ő veszi majd át elődje helyét. A remízbe már ő viszi a szerelvényt.

— Kicsit sajnálom, hogy nem megyünk többet a Rákóczi úton. Rövidebb lesz a 68-as járat, több a forduló. És ... unalmasabb lesz.

Természetesen az emlékgyűjtők sem pihennek. A villamos befut a Móricz Zsigmond körtérre, embergyűrű veszi körül. Pillanatok alatt elfogy a fehérvirágos koszorú, eltűnnek a jól ismert járattáblák. Farkas Tibor és Kovács Éva már menetközben leakasztotta az egyiket — most, mint harci zsákmányt, diadalmasan viszik haza.

Éjfél elmúlt, lassan fél egy. Az autók már a síneken is járnak. Csak néhány megállóban várakozik még egy-két rosszul tájékozott utas. ök még nem tudják, hogy elment az utolsó villamos. —spé—

Miskolcon bensőséges ünnepségen 70. születésnapja alkalmából köszöntötték dr. Cjszászl Kálmánt, a református egyház egyházkerületl főgondnokát. Dr. Cjszászl Kálmánnak a magyar békemozgalomban végzett eredményes munkája elismeréséül az Országos Béketanács elnökségének megbízásából Hegyi Imre, a Hazafias Népfront Borsod megyei titkára átadta a magyar békemozgalom kitüntető jelvényét.

(CJsághír a Népszabadság 1972. december 17-1

számából.)

A zt hittem, mielőtt ahhoz a csésze feketééi hez a Magyarok Világszövetségében leültünk volna, hogy annak a kálvinista profeszszornak személyében, akinek annyi amerikai gyerek sárospataki nyári táborozása köszönhető, majd egy kedves öreg református lelkipásztorral találkozom, típusából ama tempós, derék nagytiszteletű uraknak, akik apámat tanították a békési református algimnáziumban. Apám elbeszéléséből kivált kettejükre emlékezem: az igazgató úrra, aki minden képviselőválasztáskor Irányi Dániel egyhangú mandátumát hirdette ki, meg Sélley Péter tanár úrra, aki jártában-keltében Ovidiust skandálta hangosan az utca sarán átfekteteti pallón, miközben kuncogtak mögötte a fiatalasszonyok és megugatták a kutyák (tehát, aki valódi Ovidius volt, Ovidius az istenhátamögötti Tomiban, magyar intellektuel az Alföldön, a múlt századvég sarában).

Űjszászi Kálmánnal így találkoztam, ezeknek az emlékeknek gyengédségével preparálva — s akivel találkoztam, cáfolata is volt emlékeimnek, meg nem is.

Hiszen először is nem lelkipásztor, hanem világi professzor, a filozófia történetéé, ezenkívül pedig még a sárospataki könyvtár, levéltár, a református közgyűjtemények gazdája is. S kedvesnek nagyon is kedves — de hogy öreg volna? Valljam-e hát öregnek akkor magamat is, aki őnála csak tizenegy évvel vagyok fiatalabb, s aki alig győzöm irigyelni ezt a frisseséget és derűt?

Hanem azért lélek szerinti utóda Sélley Péternek is: szerencsés utód, akit a keresztyén hit szerinti túlvilágon a békési nagytiszteletű

* Xíű

úr is bizonyára irigyel, ha szelíden, sőt örömmel, bajsza alatt jóleső kis mosollyal is.

Az alábbiakban épp azt szeretném magyarázgatni, hogy ezt hogy’ s mint gondolom.

ezdem azon, hogy mindjárt az első percekben a legnagyobb meglepetés ért. Ugyanis, hogy Űjszászi professzor, Sárospatak dísze: pesti fiú, éppoly pesti, mint magam. A famíliája nem, az Barsból származott fel, mint az enyém Békésből: azonos márka vagyunk, másodgenerációs pestiek. Sőt — folytatódott a meglepetés — egészen a részletekig azonosak: az Alkotmány utcában laktunk és a Berzsenyibe, a Markó utcai gimnáziumba jártunk mind a ketten, öt eleinte még Benedek Marcell is tanította ott (míg állásából a nagy tudóst ki nem tették Horthyék, tekintettel forradalmi érdemeire); de Schmiedt Lojzi bácsi és az alighanem galambőszen született Virág Oszkár közösen voltak áldott emlékű tanáraink. S kiderül, hogy Űjszászi professzort Sárospatak a pesti Markó utcának, még pontosabban Virág tanár úrnak köszönheti.

Református volt Virág tanár úr, ennyit én is tudtam. Most hallom, az egykori idősebb iskolatárstól, hogy az ő osztályukban Virág tanár úr egyszer a fiatalságáról beszélt, arról a diákkoráról, amikor szünidőben legációba járt. Ez volt az a kis érintés, ami indukálta az áramot.

így kezdte járni Űjszászi Kálmán pesti gimnazista mindjárt érettségi után azt az utat, ami már gályarabok s hugenották ideje óta a kálvinista magyar intellektuelek hagyományos iskolája volt: Basel és Glasgow volt az ösvény, amely — mindjárt a diploma után — Sárospatakra vezetett. Így lett a pesti fiúból sárospataki tanár, már vagy ötven esztendeje él Patakon, nincs is pataki professzorok

históriai galériájában nála senki sárospatakibb.

Sárospataki — de Sárospatak ama gyönyörűen ősi s európai hagyománya szerint korántsem provinciálisán, hanem szemében s szellemében egy csillámával annak a nagy sugárnak, amellyel Rákóczi tekintete Sárospatakról egész Európába széthatolt. S annál inkább, mivel Űjszászi Kálmán sárospataki tanárságának első évtizedében a kuruc balladának — „Patak, Isten hozzád, német már a gazdád” — megint igaza volt. Windischgrätz Lajos herceg rezidenciája volt a pataki Rákóczi-vár, IV. Károly rossz szelleméé, majd frankhamisítóé s végül Gestapo-ügynöké, egy hosszú korszak egyik legskrupulustalanabb politikai kalandoráé.

Windischgrätz pataki uraságának utolsó tíz éve éppen Űjszászi Kálmán pataki tanárságának első tíz esztendejére esett, és Űjszászi professzornak s mindannak, ami a magyar kálvinizmusban becses hagyomány és nemes hivatás, a Windischgrätz pataki urasága bizony súlyos próbaidő volt, s lehetőséget csak kettőt kínált: védekező, de elveszejtő bezárkózást egy füstös-mestergerendás, szoros provincializmusba. vagy óvatos, de elszánt s állandó kikandikálást Európára, a magyarság és progresszió horizontjára, Windischgrätz mögül Rákóczira.

Űjszászi Kálmán az utóbbit választotta, hiszen a filozófia történetének ismerője, világosan látó búvára volt. S nem is sokára, hogy kitette lábát Patakról a diabólikus herceg, a szegedi egyetemen — s megint csak ugyanazoknál a professzoroknál, akiknél vizsgázgattam ott magam is — olyan disszertációval habilitáltatta egyetemi magántanárrá magát, amely mindjárt az akkori legújabb európai

eszmeáramlatokhoz kapcsolódott, amellyel az exisztencializmus témakörét Magyarország alighanem elsőül pedzette meg.

TTallaatom. ami azóta történt, mint a regét. £í Azt a percet, amikor a felszabadítók érkezésekor megállt Sárospatak nagy könyvtártermében a parancsnok, egy szovjet kapitány, megjártatta az öreg polcokon tekintetét, feszes tisztelgésre sapkájához emelte kezét. Aztán Űjszászi professzor amerikai munkáját, amelyből — a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia védnöksége támogatásával — megszületett a tengerentúli fiatalok sárospataki nyári tábora, Sárospatak hatalmas kultúrtörténetének ez a méltó, legújabb ága. Csakhogy az a baj, hogy erről beszél legkevesebbet. Persze, mert az ő érdeme. De ha rá hallgat az ember, ezt az egész érdemet Mr. Osterhavernak, a Michigan állambeli Hollandben prelegáló kiváló professzornak és feleségének. Nagy Margitnak kellene tulajdonítani. Hát jó, osztozkodjanak.

A köszönetén is, amiből e pár sor csak oly parányi részt tudott, ha tudott átnyújtani.

Olyasmit mondtam az elején, hogy apám békési református tanárának, szegény Sélley Péternek, a magyar vidéki századvég sarába ragasztott, holtig kárhozó intellektuelnek lélek szerinti, de szerencsésebb utóda Űjszászi Kálmán.

Bizony az. Pedig ahogy Sélley Péter Békésről, úgy nem mozdult ki Sárospatakról Űjszászi Kálmán sem. Sárospatak — és Békés és az egész magyar vidék, az egész Magyarország — közelít Budapesthez, van azonos szintre emelkedőben.

Hanem azért megköszönöm a szíves invitálást — „várlak Patakra!" —, amellyel Űjszászi Kálmán a minap tőlem búcsúzkodott.

Ha szerencsém lesz s egyszer tán élhetek vele, kiülünk majd a vár fokára, eltekintünk a Bodrog fölé, szemhatárunkat nem fogja leszegni semmi: Sárospatakról megint az egész ország, az egész civilizáció, az egész jövendő látható.

i