Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-07 / 14. szám
I j $ \ < I n » 1 fj II£M esm KORHUl „A salgótarjáni megyei kórházban a városban élő képzőművészek munkáiból állandó kiállítás nyílt.” (CJsághlr) Tíz évvel ezelőtt jártam utoljára Salgótarjánban, a Karancs és a Salgó hegyek lábánál elterülő bányászvárosban. Most, egy évtized múltán alig ismerek rá, a földszintes házikók nagy része eltűnt, helyükön sokemeletes lakó- és üzletházak állnak, s hiába keresem a kétemeletes megyei kórházat is, mint a helybeliek mondják, 1907-től új kórháza van a városnak és Nógrád megyének. Mégpedig olyan kórházvárosa, amiről az egykori földszintes házikók lakói álmodni sem mertek. Néhány adat Dr. Bönach László, a megyei kórház főorvosa: — A város első kórházát 1870-ben a bányatársulat hozta létre, 1885-ben pedig az acélgyár épített kórházat a munkásainak. A felszabaduláskor összesen 110 kórházi ágy volt Tarjánban. 1950-ben mindkét kórházat államosították és összevonták, majd 1954-ben megyei kórházi rangra emelték. Az 1960-as évek elején nagy építkezés kezdődött el, s 1967-ben avattuk az új megyei kórházat. A főépület 11 szintes, hozzá pavilonok kapcsolódnak, s kiszolgáló részlegek: konyha, mosdó, kertészet stb. A kórház szomszédságában pedig már épül az új megyei szakorvosi rendelőintézet. S nemcsak új kórházzal dicsekedhetünk, de modern egészségügyi szakiskolánk is van, orvos- és nővérszállodánk. — Hány ágyas a kórház? — Jelenleg 634, de még az idén 750 ágyra bővül. Évi 20 ezer beteget ápolunk, összesen 120 ezer lakos tartozik hozzánk, mert egyes osztályainkra nemcsak Nógrádból, de a szomszédos megyékből is veszünk fel betegeket, olyanokat, akiknek a gyógyítása csak speciális részlegeinkben történhet. Valóban szép Ismerem a kazincbarcikai, a hatvani, a szekszárdi, a siófoki új kórházakat, hasonlóan szépek, modernek. Mégis, úgy érzem, itt van még valami többlet. Emeletenként más-más árnyalatra festették a folyosókat, kórtermeket, más-más színű a melegpadló, az előcsarnokokban a mozaik, a hatalmas üvegablakokon a függöny, fcgy-egy osztály 20—30 ágyas, a kórtermek két-négy beteg nyugodt pihenésére alkalmasak. S minden osztályon kiöblösödik a folyosó. Itt színes asztalokat, székeket helyeztek el, televíziót, könyvespolcot. Napközben ez a társalgó- és dohányzóhelyiség, itt fogadják látogatóikat a betegek. Az egyik osztályon éppen ebédeltetéshez készülődött az ápolónő. Hófehér, keményített abrosszal terítette le a társalgó asztalait, lapos és mély porcelán tányér, kés, villa, kanál, sótartó, szalvéta, s kis vázában friss vágott virág került minden asztalra. Hogy nem előkelő étteremben, hanem egy gyógyító intézményben vagyok, arra csak az utalt, hogy pincér helyett nővérek tálaltak, és a „vendégek” pizsamára felvett köntösben ültek asztalhoz. — Foglalkozásukat tekintve betegeink, kilencven százaléka munkás és paraszt — mondta az osztályos ápolónő. — Régen ugyan Salgótarjánt bányászok lakták, de a bányák fokozatosan bezártak, mert gyenge minőségű volt a szén, vagy pedig kimerültek az aknák. A bányászok nem maradhattak munka és kereset nélkül, ezért a kis üzemeket fejlesztették, s jó néhány gyár is ide telepedett Budapestről. Az Acélgyár egymaga hat-hét ezer embert foglalkoztat, aztán itt van a Síküveggyár, az Öblösüveggyár, a Tűzhelygyár, a Vegyigyár, hogy csak a nagyobbakat említsem. Tarján tehát bányászvárosból munkásváros lett. A betegeink másik része pedig: a megye szövetkezeti parasztjai. (A téeszparasztok már vagy tíz esztendeje ingyenes betegbiztosítottak ugyan, de eltelt néhány év, hogy ezzel a jogukkal tömegesen élni kezdtek, s még több idő kellett és kell, hogy a beteglétszám hirtelen fölfutására Tarjánban és másutt is fölkészüljenek.) Sokuk itt találkozik először a szalvétával, mi tanítjuk meg késsel-villával enni, s arra, hogy minden fogást más-más tányérból fogyasszanak. Köztudott, hogy otthon az emberek még ma sem fordítanak nagy gondot a tálalásra, a kulturált étkezésre. Üj kórház vagyunk, nálunk sok mindenre van lehetőség. Ezt igyekszünk kihasználni, s nemcsak gyógyítunk, de a kulturáltabb életet is igyekszünk megismertetni a betegeinkkel, ahol és amivel csak lehet. Galéria a folyosókon Az urológián és a bőrgyógyászati osztály folyosóján nemrég állandó kiállítás nyílt. Két Munkácsy-díjas salgótarjáni művész, Czinke Ferenc rajzai és Lóránt János festményei díszítik a folyosó falait. Az állandó kiállításon dr. Cseplák György, a bőrgyógyászati osztály főorvosa — e kiállítás egyik szervezője — kalauzolt. — Abból indultunk ki, hogy a kórházban sokkal több szabadideje van az embereknek, mint kint, „az életben”. Ezt a szabadidőt kell nekünk kihasználni. Az általános emberi kultúrához, a szépérzék fejlesztéséhez, úgy gondoljuk, ezek a kis kiállítások is hozzásegítenek, de oldják a kórházi egyhangúságot is. Aztán: a betegeink nagy részének otthonát nem díszíti festmény, s ha valamilyen kép lóg is a szobájuk faján, az gyakran giccs. Itt rangos művészek munkáit hoztuk eléjük. Akarva-akaratlanul megnézik, hiszen naponta többször végigmennek a folyosón. A rendezésnél ügyeltünk arra, hogy a képek érthetőek legyenek és érzelmileg is megfogják a nézőt. — Hogyan fogadták a betegek a kiállítást? — Ezen mi is meglepődtünk. Rövid idő alatt elterjedt a híre a kórházban, s jöttek megnézni más osztályokról is. S tudja, mi volt a legfurcsább? Hogy a betegeink már a házigazda hozzáértésével magyarázták a képeket „az idegeneknek”. Felhívták figyelmüket a színek finomságára, a rajzok vonalára. A parasztemberek, a munkásemberek megértették és megszerették ezeket a képeket. S ha egy százalékuk, vagy csak egy ezrelékük ezután másként néz egy festményre, avagy nem kapcsolja ki a tévét, amikor az egyegy művészt bemutat, már elértük a célunkat. Egyébként azt tervezzük, hogy a salgótarjáni művészeken kívül kapcsolatot teremtünk az észak- és kelet-magyarországi festőkkel, grafikusokkal is, s ezt a kiállítást negyedévenként felújítjuk, sőt más osztályok folyosóin is bemutatjuk. Becsületkönyvtár Jó néhány osztály társalgójában nyitott könyvespolcot láttam. Fölöttük kis táblán ez állt: „Becsületkönyvtár”. — Mit jelent ez? — kérdezem az egyik főnővért. — A hórházakban általában működik betegkönyvtár. Egy könyvtáros, vagy egy ápolónő hetenként egyszerkétszer kölcsönző napot tart, s akkor a betegek beszerezhetik az olvasnivalót. Ez, szerintem eléggé bonyolult, s nincs is minden beteg olyan állapotban, hogy esetleg egy másik épületbe menjen az olvasnivalóért. Nálunk nincs betegkönyvtár, hanem így oldottuk meg: könyvespolcok az osztályokon. A „becsületkönyvtár” kifejezés pedig azt jelenti, hogy a beteg, ha olvasni akar, odamegy a polchoz, kiválaszt egy könyvet, s beviszi a kórterembe. Nem kell bejegyeznie sehová, senki nem ügyel rá, mikor és mit vitt el, mikor hozta viszsza. — S ha, tegyük fel, valaki „elfelejti” visszatenni, mielőtt hazamegy? A nővér elneveti magát. „Ez legyen a legnagyobb baj. Ez az a veszteség, amelyik biztosan nyereség.” Múzeum születik A tizenegyszintes főépület 915-ös szobájának ajtaján kis tábla áll: „Múzeum”. Cseplák főorvos, e szoba „őrzője” mentegetőzik. — Túlzás a múzeum kifejezés. Majd néhány év múlva ... A szobában polcok. A polcokon, még nem zsúfoltan, de azért már szép számmal csipeszek, fogók, fecskendők; számomra, a kívülállónak ismeretlen rendeltetésű tárgyak. r— Régi műszerek, a régi kórházból — mondja Cseplák doktor. — Mindent gyűjtök. Ez itt például bábatáska, ilyenekkel jártak a falusi szülésznők. Ezek itt régi gyógyszertári eszközök. Ezek a táblák az acélgyári kórházból valók. Régi fényképek, megsárgult újságlapok a salgótarjáni betegellátásról. Cseplák főorvos már látja az egészségügyi múzeumot. Ahová tanulni járnak majd a jövendő kisnővérek, meg a friss diplomás orvosok. Sulyok Katalin A bőrgyógyászat társalgója. (Szebeni András felvételei) A kórház főépülete, ahol a tizenegy klinikai osztály működik.