Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

I j $ \ < I n » 1 fj II£M esm KORHUl „A salgótarjáni megyei kór­házban a városban élő képző­művészek munkáiból állandó kiállítás nyílt.” (CJsághlr) Tíz évvel ezelőtt jártam utoljára Salgótarjánban, a Karancs és a Salgó hegyek lábánál elterülő bányászvá­rosban. Most, egy évtized múltán alig ismerek rá, a földszintes házikók nagy ré­sze eltűnt, helyükön sokeme­letes lakó- és üzletházak áll­nak, s hiába keresem a két­emeletes megyei kórházat is, mint a helybeliek mondják, 1907-től új kórháza van a városnak és Nógrád megyé­nek. Mégpedig olyan kórház­városa, amiről az egykori földszintes házikók lakói ál­modni sem mertek. Néhány adat Dr. Bönach László, a me­gyei kórház főorvosa: — A város első kórházát 1870-ben a bányatársulat hozta létre, 1885-ben pedig az acélgyár épített kórházat a munkásainak. A felszabadu­láskor összesen 110 kórházi ágy volt Tarjánban. 1950-ben mindkét kórházat államosí­tották és összevonták, majd 1954-ben megyei kórházi rangra emelték. Az 1960-as évek elején nagy építkezés kezdődött el, s 1967-ben avattuk az új megyei kórhá­zat. A főépület 11 szintes, hozzá pavilonok kapcsolód­nak, s kiszolgáló részlegek: konyha, mosdó, kertészet stb. A kórház szomszédságában pedig már épül az új me­gyei szakorvosi rendelőinté­zet. S nemcsak új kórházzal dicsekedhetünk, de modern egészségügyi szakiskolánk is van, orvos- és nővérszállo­dánk. — Hány ágyas a kórház? — Jelenleg 634, de még az idén 750 ágyra bővül. Évi 20 ezer beteget ápolunk, össze­sen 120 ezer lakos tartozik hozzánk, mert egyes osztá­lyainkra nemcsak Nógrádból, de a szomszédos megyékből is veszünk fel betegeket, olyanokat, akiknek a gyógyí­tása csak speciális részle­geinkben történhet. Valóban szép Ismerem a kazincbarcikai, a hatvani, a szekszárdi, a sió­foki új kórházakat, hason­lóan szépek, modernek. Még­is, úgy érzem, itt van még valami többlet. Emeletenként más-más árnyalatra festették a folyosókat, kórtermeket, más-más színű a melegpadló, az előcsarnokokban a mo­zaik, a hatalmas üvegablako­kon a függöny, fcgy-egy osz­tály 20—30 ágyas, a kórter­mek két-négy beteg nyugodt pihenésére alkalmasak. S minden osztályon kiöblösödik a folyosó. Itt színes asztalo­kat, székeket helyeztek el, televíziót, könyvespolcot. Napközben ez a társalgó- és dohányzóhelyiség, itt fogad­ják látogatóikat a betegek. Az egyik osztályon éppen ebédeltetéshez készülődött az ápolónő. Hófehér, keményí­tett abrosszal terítette le a társalgó asztalait, lapos és mély porcelán tányér, kés, villa, kanál, sótartó, szalvé­ta, s kis vázában friss vágott virág került minden asztalra. Hogy nem előkelő étterem­ben, hanem egy gyógyító in­tézményben vagyok, arra csak az utalt, hogy pincér he­lyett nővérek tálaltak, és a „vendégek” pizsamára felvett köntösben ültek asztalhoz. — Foglalkozásukat tekint­ve betegeink, kilencven szá­zaléka munkás és paraszt — mondta az osztályos ápolónő. — Régen ugyan Salgótarjánt bányászok lakták, de a bá­nyák fokozatosan bezártak, mert gyenge minőségű volt a szén, vagy pedig kimerül­tek az aknák. A bányászok nem maradhattak munka és kereset nélkül, ezért a kis üzemeket fejlesztették, s jó néhány gyár is ide telepedett Budapestről. Az Acélgyár egymaga hat-hét ezer embert foglalkoztat, aztán itt van a Síküveggyár, az Öblösüveg­gyár, a Tűzhelygyár, a Ve­gyigyár, hogy csak a nagyob­bakat említsem. Tarján tehát bányászvárosból munkásvá­ros lett. A betegeink másik része pedig: a megye szövet­kezeti parasztjai. (A téesz­­parasztok már vagy tíz esz­tendeje ingyenes betegbizto­sítottak ugyan, de eltelt né­hány év, hogy ezzel a joguk­kal tömegesen élni kezdtek, s még több idő kellett és kell, hogy a beteglétszám hirtelen fölfutására Tarjánban és másutt is fölkészüljenek.) So­kuk itt találkozik először a szalvétával, mi tanítjuk meg késsel-villával enni, s arra, hogy minden fogást más-más tányérból fogyasszanak. Köz­tudott, hogy otthon az embe­rek még ma sem fordítanak nagy gondot a tálalásra, a kulturált étkezésre. Üj kór­ház vagyunk, nálunk sok mindenre van lehetőség. Ezt igyekszünk kihasználni, s nemcsak gyógyítunk, de a kulturáltabb életet is igyek­szünk megismertetni a bete­geinkkel, ahol és amivel csak lehet. Galéria a folyosókon Az urológián és a bőrgyó­gyászati osztály folyosóján nemrég állandó kiállítás nyílt. Két Munkácsy-díjas salgótarjáni művész, Czinke Ferenc rajzai és Lóránt Já­nos festményei díszítik a fo­lyosó falait. Az állandó kiál­lításon dr. Cseplák György, a bőrgyógyászati osztály főor­vosa — e kiállítás egyik szer­vezője — kalauzolt. — Abból indultunk ki, hogy a kórházban sokkal több szabadideje van az em­bereknek, mint kint, „az élet­ben”. Ezt a szabadidőt kell nekünk kihasználni. Az álta­lános emberi kultúrához, a szépérzék fejlesztéséhez, úgy gondoljuk, ezek a kis kiállítá­sok is hozzásegítenek, de old­ják a kórházi egyhangúságot is. Aztán: a betegeink nagy részének otthonát nem díszíti festmény, s ha vala­milyen kép lóg is a szobájuk faján, az gyakran giccs. Itt rangos művészek munkáit hoztuk eléjük. Akarva-aka­­ratlanul megnézik, hiszen na­ponta többször végigmennek a folyosón. A rendezésnél ügyeltünk arra, hogy a képek érthetőek legyenek és érzel­mileg is megfogják a nézőt. — Hogyan fogadták a be­tegek a kiállítást? — Ezen mi is meglepőd­­tünk. Rövid idő alatt elter­jedt a híre a kórházban, s jöttek megnézni más osztá­lyokról is. S tudja, mi volt a legfurcsább? Hogy a bete­geink már a házigazda hoz­záértésével magyarázták a képeket „az idegeneknek”. Felhívták figyelmüket a szí­nek finomságára, a rajzok vonalára. A parasztemberek, a munkásemberek megértet­ték és megszerették ezeket a képeket. S ha egy százalékuk, vagy csak egy ezrelékük ez­után másként néz egy fest­ményre, avagy nem kapcsol­ja ki a tévét, amikor az egy­­egy művészt bemutat, már elértük a célunkat. Egyéb­ként azt tervezzük, hogy a salgótarjáni művészeken kí­vül kapcsolatot teremtünk az észak- és kelet-magyarorszá­gi festőkkel, grafikusokkal is, s ezt a kiállítást negyedéven­ként felújítjuk, sőt más osz­tályok folyosóin is bemutat­juk. Becsületkönyvtár Jó néhány osztály társal­gójában nyitott könyvespol­cot láttam. Fölöttük kis táb­lán ez állt: „Becsületkönyv­tár”. — Mit jelent ez? — kérde­zem az egyik főnővért. — A hórházakban általá­ban működik betegkönyvtár. Egy könyvtáros, vagy egy ápolónő hetenként egyszer­­kétszer kölcsönző napot tart, s akkor a betegek beszerez­hetik az olvasnivalót. Ez, szerintem eléggé bonyolult, s nincs is minden beteg olyan állapotban, hogy esetleg egy másik épületbe menjen az ol­vasnivalóért. Nálunk nincs betegkönyvtár, hanem így ol­dottuk meg: könyvespolcok az osztályokon. A „becsület­könyvtár” kifejezés pedig azt jelenti, hogy a beteg, ha ol­vasni akar, odamegy a polc­hoz, kiválaszt egy könyvet, s beviszi a kórterembe. Nem kell bejegyeznie sehová, sen­ki nem ügyel rá, mikor és mit vitt el, mikor hozta visz­­sza. — S ha, tegyük fel, valaki „elfelejti” visszatenni, mi­előtt hazamegy? A nővér elneveti magát. „Ez legyen a legnagyobb baj. Ez az a veszteség, amelyik biztosan nyereség.” Múzeum születik A tizenegyszintes főépület 915-ös szobájának ajtaján kis tábla áll: „Múzeum”. Cseplák főorvos, e szoba „őrzője” mentegetőzik. — Túlzás a múzeum kife­jezés. Majd néhány év múl­va ... A szobában polcok. A pol­cokon, még nem zsúfoltan, de azért már szép számmal csipeszek, fogók, fecskendők; számomra, a kívülállónak is­meretlen rendeltetésű tár­gyak. r— Régi műszerek, a régi kórházból — mondja Csep­lák doktor. — Mindent gyűj­tök. Ez itt például bábatás­ka, ilyenekkel jártak a falusi szülésznők. Ezek itt régi gyógyszertári eszközök. Ezek a táblák az acélgyári kórház­ból valók. Régi fényképek, megsárgult újságlapok a sal­gótarjáni betegellátásról. Cseplák főorvos már látja az egészségügyi múzeumot. Ahová tanulni járnak majd a jövendő kisnővérek, meg a friss diplomás orvosok. Sulyok Katalin A bőrgyógyászat társalgója. (Szebeni András felvételei) A kórház főépülete, ahol a tizenegy klinikai osztály működik.

Next

/
Thumbnails
Contents