Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

Siratom, hogyne siratnám a Rákóczi úti villamost. Meg a folytatását is, a Kossuth Lajos utcai, az Erzsébet-hídi villamost. Siratja az ember, amit megszokott. A vágányok helye már-már beheged: most dolgoznak az úttest közepén. Szép fehéren felcsíkozták máris, többsávos közlekedésre a kocsiutat, sűrűbben villognak pirosan-sárgán-zölden a forgalmi lámpák a Rákóczi úti sarkokon. S mint pesti bennszülött, mélabús vagyok egy kicsit attól, aminek autós minőségemben örülök. Kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze — dalolta rég a költő, s bölcsen tette hozzá, hogy fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze.

TTanem a hangsúly most mégsem a fájdal- JLl mon van. Mert ezen az új, ezen az árkádos, fénycsöves, villamos nélküli, jól felsávozott és kilámpázott Rákóczi úton egy kis mezővárosra gondolok.

Főutcáit aszerint keresztelték el, hogy melyik város vagy község irányában folytatódtak sárosán és lámpátlanúl, országút gyanánt. Kezdődni ez a kis mezőváros a Dunánál kezdődött, s kapuját a Hatvani utca végén zárták be minden este, a mai Kossuth Lajos utca végén, ahol az Astoria áll: a Hatvani kaput. Nem volt az olyan régen, a dédapám, ha Pestre feljött, sőt egy kicsit a nagyapám is látta még. A városkapun belül jobbára német szó járta, még a színházban is; a magyar teátrum kívül szorult a Hatvani-kapun, oda épített Nemzeti Színházat a lelkes reformkor, a kapuval épp szemközt, ott állt, míg le nem bontották, ma is üres a helye.

Ott már az országút kezdődött, azaz a periféria, mely országúiba vész: Hatvani útnak hívták, olykor Egri útnak is, végül Kerepesi útnak, hisz’ közelebb van Kerepes. Kerepesi útnak emlegette sűrűn még apám is, mert még így hívták, amikor 6 Pestre feljött, s huszonhét éves koráig így szokta meg.

A

77 It még akkor, mint érdemes öregúr, az az Ej üzletember, aki megkérdezte az ifjú Molnár Ferenctől, hogy miből él. „Hát' ötleteim vannak és azokat megírom az újságba.” Az öregúr hümmögött. „Hm. Megírja. És mennyit keres egy ilyen ötletén?” Röstelkedett az ifjú író, végül kibökte, hogy — mondjuk — öt forintot, azaz tíz új Wekerle-koronát. „Ne tegye többé, szerkesztő úr" — mérte végig szánakozva az öregúr. — „Látja, nekem csak egyetlen ötletem volt világéletemben, ma is abból élek. Fiatal voltam, mentem a Kerepesi úton, láttam azt a sok üres telket. Szaladgáltam, ügyeskedtem, pénzes társat fogtam, potom pénzért megvettem ahányat csak tudtam. Ez volt az ötletem."

Liberális nemesség reformkori színházépítkezése után polgári kapitalizmus telekspekulációból kifejlő városépítkezése: történeti korszakok gyors, szinte tettenérhető váltásának helyszíni pillanatképe lett a Kerepesi út.

S ez már modern Kerepesi út volt: az, amelyet a Heltai Jenőtől eredő pesti szállóige az élet szimbólumává emelt, mondván, hogy „az élet olyan mint a Kerepesi út", mivel „az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető”, Ezen a Kerepesi úton már magyar szó járta, s ezt láttam már, noha átkeresztelt állapotában, magam is — mert történeti, szociológiai és városképi lényegén mit sem változtatott, hogy Rákóczi út lett belőle, amikor még a világon sem voltam, kilencszázhat után, mivel akkor hazahozták Rodostóból a fejedelem hamvait.

A szfaltos kocsiút, választékos tónus, finom jl portéka, elegáns üzletek — mindez továbbra is bennmaradt az immár rég lebontott, de jelképileg elmozdíthatatlanul helyén álló

Hatvani-kapu mögött: a Belvárosban. Bolt bolt mellett, konfekció és másodosztály, sőt harmadik: ez volt a Rákóczi út. Nem mondom, fundamentumnak széles volt, mint a réteg, amelyre építkezett, hisz’ erre épült még áruházzá is az elszakíthatatlan Guttmann, a Horthy-időkben pedig a londoni Selfridge tömbjét utánozó Corvin.

Csakhogy azóta még szélesebb lett a fundamentum. A réteg, amelyre a Rákóczi út átépítkezett, az ország tíz és fél millió lakosával azonos.

S ezért nem hiszem el, hogy ami a Rákóczi úton történt és történik, csak városszépítés és modernizálás, csak urbanisztika és semmi több.

Ennél sokkal több történt máris: a Belváros — aszfaltos kocsiút, finom portéka, elegáns üzlet — jelképesen csak az utóbbi egy-két évtizedben lépett ki a néhai Hatvani-kapu hült helye mögül, egész Budapesttel jelképesen most lett azonos. Konstruálja meg valaki, ha tudja, a Belvárosi-kávéház és teszem azt, a néhai Rákóczi úti Balaton-kávéház egykori különbségét ma a Kígyó utcai és a Rákóczi úti „Mackó" között.

lí/fdr a Keleti-pályaudvarhoz közel, a Honvéd ÍVJ. nevezetű kismozi mellett van az az üres telek, amelyet a Rákóczi út 84-es szám illetne meg. Ki tartja vajon számon, hogy 1884 februárjában ott akasztották fel Bereczet, Pitélyt és Spangát, Majláth György országbíró, kúriai és főrendiházi elnök három elvetemült és kegyetlen, országosan hírhedt gyilkosát? Már én sem tudom, honnan tudom, csak tudom. Mostanáig autóparkoló volt ott, most javában építenek a helyén: új behajtási útkanyarodót a Rákóczi útra. Minden mozog, változik, alakul.

Siratom a Rákóczi úti villamost, de nem a Rákóczi utat.

Még az ifjúságomat sem épp itt siratom el. Hiszen jó részét, igaz, a Rákóczi út 54-ben töltöttem, az Athenaeum újságpalotájában, ahol a Pesti Naplót csináltuk azokban a szobákban, amelyekben most a Népszava készül. Büszkék voltunk a munkahelyünkre, hisz’ magyar irodalomnak, sajtónak Mikszáthtól és Bródytól Móriczig, Karinthyig, Szomoryig ezer rajzó emléke szentelte meg. De az sem csekélység, hogy a Népszava a Conti utcából idekerült. Magam pedig utóvégre ma is Rákóczi úti újságpalotába járok. Hisz’ a Rákóczi útra öblösödik az a Blaha Lujza tér, amelyen - a Rákosi Jenő, majd a fasiszta kormánysajtó szerkesztőségei helyén — a Népszabadság mai modern, nagy sajtókombinátja áll.

TTogy az eleje színház, a közepe kórház s a 11 vége temető?

Már csak a közepe igaz, a kórház, a derék öreg Rókus. Annak is Semmelweis már a neve.

A színház, a Nemzeti már nemcsak hogy az elején nincsen, de már a közepén sem, ahová a lebontás után költözött, a néhai Népszínház helyén. Lebontották azt is, fölötte autóparkoló van és sétatér, alatta metróállomás és fényes aluljáró.

Ami pedig a temetőt, a Kerepesi útit illeti, az a Rákóczi út tengelyéből már réges-régen kikerült.

Számítsuk hát elejét az Astoriától: ott kezdődött 1918. október 31-én a forradalom, melynek emlékét márványtábla hirdeti a szálloda falán, s amelynek végső távlatában az a mai, az új Magyarország vált valóra, amelyből úgy nyílik kilátás a végtelen jövőbe, mint Kerepes felé az új felüljáró fényes íve alól, mely a Baross tér előtt a Rákóczi utat leszegi és az ország útjává futtatja ki.

A mai Rákóczi út

(ifj. Novotta Ferenc telv.)

•\ , • -v, ';V

• •* «MSra

MM...í^| ;v ;r

"S*,

5 4'íáf ■

trULCftfCur p*T>%a

XIX.

„Ölem oatjif ok csillag., csak mzietűz!’

Az első világháború okozta szenvedések, majd a forradalmak rendre, békére törekvése sok haladó írónak nyitotta fel a szemét. Minél világosabban láttak, annál nehezebb volt a Tanácsköztársaságot követő fehérterror idején a haladó gondolatok megkövetelte írói-emberi magatartásukat vállalni. Nagyrészt ez az oka annak, hogy a magyar próza egyik legkedvesebb és legegyénibb hangú művelője, Móra Ferenc is több-kevesebb joggal úgy érezte, hogy nem tud teljes életművet alkotni.

1879-ben született, Kiskunfélegyházán. Apja falusi szűcsmester volt, a kivarrott szűrök elismert művésze, aki mint hajdani 48-as honvéd őrizte a forradalom emlékét. Érdekes, kedves alakja gyakran megjelenik fia írásaiban. Az anya hátgörnyedésig dolgozó kenyérsütő asszony, aki igyekezett kiegészíteni a mindennapra valót, s aki fiát a betűvetésre megtanította.

Az érdeklődő, tanulni vágyó Móra Ferenc csak keservesen jutott az akkor igen ritka tandíjmentességhez, hogy a gimnáziumot elvégezhesse. Utóbb a budapesti egyetemen tanári oklevelet szerzett. Rövid ideig tanított, majd újságíró lett a Szegedi Napló-nál. Radikális polgári nézetei miatt felségsértési pert is indítottak ellene.

1917-ben a szegedi Városi Múzeum igazgatója lett. Az ő kezdeményezésére indultak meg a Tisza és a Maros menti ásatások a népvándorláskori sírok feltárására. Ez is gyakori téma írásaiban. Az első világháború fellobbantja háborúellenes aktivitását, az 1918-as forradalomhoz az emberiség sorsáért érzett felelősség viszi el. A proletárforradalommal nem fordul szembe, nem is vállalja, de a

bukás után nem tagadja meg, sőt, írói hangja élesebb társadalomkritikával telítődik. Írásaiban az európai műveltség és a paraszti hang egyéni módon ötvöződik. A tudatos nyelvművész ezernyi ízes árnyalata érződik műveiben. Munkáit a nép szeretete, a szegényparasztság, a tanyasiak, a halászok, a kisinasok nehéz sorsa ihleti meg. Társadalmi szatírája sajátos humorral szólal meg. Nagyszerűen ábrázolja a szegényparasztoknak az urak előtti kétértelmű, furcsa szólását,’magatartását. A Vallató vacsora című elbeszélésben a hírhedt csendbizitos vacsorára hívja magához az ugyancsak hírhedt betyárt, aki marhalopásért már többször került törvény elé. Rántott csirkével, borral kínálja, s viszonzásul az orgazdák nevét, címét kéri. A betyár a vacsora végén mond is néhányat, s amikor elbúcsúzik, a csendbiztos kárörvendezve brekegni kezd: nem csirkét etetett vele, hanem békát. A betyár a rosszullét jeleivel elrohan, majd később kintről megkocogtatja a csendbiztos ablakát: a nevek és a címek sem voltak ám valódiak, illetve amelyik valóságos, annak a gazdája már rég nem él.

Sok-sok kötetre tehetők novellái, tárcái, rövid eszmefuttatásai, s néhány jelentős

regény is fűződik nevéhez. A Négy apának egy leánya érdekes szerkezetével, kedves cselekményével bemutatja egy kisváros életét, és egy művészi alkotás nehéz megszületését. A Hannibál föltámasztása című kisregényét a két világháború közti időben írta, egy szegény tanár küzdelmes életéről, az ellene indított ellenforradalmi hajszáról, miközben széles ívben mutatja be a Horthy-korszak korrupt világát. Érthető, hogy ez a regény csak 1949-ben jelenhetett meg. Utóbb Hannibál tanár úr címen film is készült belőle, amit időről időre sikerrel vetítenek újra. Az Aranykoporsó című történeti regénye az antik és a keresztény kultúra harcát festi Diocletianus császár korában, egy szomorú, szép szerelem tragédiájának keretében.

Legkedvesebb témája azonban a paraszti szegénység ábrázolása. Tárcasorozatainak címe is jellemző: Földhözragadt Jánosék 1932-ben és Földnélküli Jánosék 1932- ben. Szívszorító együttérzéssel ír a szegény gyermekekről. akiknek sorsában maga is osztozott. A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig című önéletrajzi kötetében (halála évében, 1934-ben jelent meg) tömören és kissé fájó humorral írja le, hogy már kisfiú korában hogyan járult hozzá megélhetésükhöz:

„Akkora lehettem, mint most az unokám, csakhogy én már olyan idős koromban komoly tényezője voltam a Daru-utca gazdasági életének. Hol Oroszi takácséknál ringattam a bölcsőt, hol a Zsíros Palkó szamárkáját legeltettem a nyomáson, hol Galló szabónak segítettem fércet fejteni, s az mind hozott valamit a konyhára. Az egyik háznál csicsókával rakták tele az ingem derekát, a másiknál pattogatott kukoricával honoráltak, a harmadiknál a pálinkás kenyér gyönyörűségét ismertették meg velem. Készpénzzel csak Pelyva Lázár fizetett, a vak koldus, akit minden pénteken én kalaúzoltam végig az utcánkban házról házra. Ezért elvileg egy krajcár járt nekem, amikor Lázár estefelé kasszát csinált az árokparton. Én már akkor rájöttem arra, hogy a vakoknak milyen bámulatos tapintóérzékük van. Az öreg kuldús rendesen addig kaparászott a nagy marék krajcárban, míg egy laposra kopott pléhgombot nem talált köztük, s mindig annak a tulajdonjogát ruházta rám.”

Gimnáziumi élménye, a Szeptemberi emlék, egyik legszebb novellája. Amikor a harmadik osztályba került volna, a jég elverte szőlőjüket, nem jutott pénz a beiratkozásra, a tandíjra. Szegénységi bizonyítványt nem kaptak, mivel „telkes gazdá”nak minősültek.

„Azt se tudtam addig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába ..."

A tanító tanácsára a városi uraknál próbálnak szerencsét, mivel a nagyapja tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban, minden városi úr vele végeztette ezt a munkát:

„Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott:

— Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.”

Végül mégis bekerült a gimnáziumba. Napokon át titokban a folyosóról hallgatta a tanítási órákat. S egyszer, amikor az osztályból senki sem tud egy latin mondatot helyesen lefordítani, nem bírja tovább némán, és bekiabálja a legjobb megoldást. A tanár annyira meghatódik, hogy ő intézi el a további tanulását.

Ismeri, szereti és sajnálja a szegény embereket, de elsősorban a gyermekeket. Egy időben „inasiskolában” tanított, s mélységesen együtt érzett a fáradt, ritkán jóllakó gyerekekkel, akiknek az előírás szerint olyasmit kellett volna tanítania, amit nem értettek, de szükség sem volt rá:

„A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amenynyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.”

Egy kis pékinasról kiderült, hogy minden éjjel háromkor fekhet le. és félhatkor kel: megengedi, hogy az ő óráján alhat.

„Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék ezért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik; és máig se tesznek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában ...”

A szív melegsége, emberismerettel párosult megértés, a legszebb humánum jellemzi Móra Írásait, ő maga úgy érezte, hogy igazi nagy művet nem alkotott. Így értékeli saját jelentőségét:

„Én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom — farigcsálnom. Nem vagyok nagyregiszterü orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek

Szerény és mégis öntudatos Írói hitvallás ez, őszinte és igaz. Az a rőzsetűz, amit ő jelentett, ma is eleven, ma is kedves nekünk. Móra művei új és új kiadásokban fogynak el, s ma is készül film kedves történeteiből.

M. Kállai Magda