Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
' város ségekre rendelkezésre álljon megfelelő tartalékalap. — Mindez nagy anyagi megterhelést jelent? — Végső soron nem. A férjem a családi pótlékkal együtt havonta több mint háromezer forintot keres, én pedig megkapom a havi 650 forintos gyermekgondozási segélyt. Ugyanis itthon maradtam a kisfiámmal. — A régóta áhított fiú már itt a lakótelepen született? — Igen. Mindössze másfél éves. Az az igazság, ez a lakás tette Anyu és a gyerekek lehetővé, hogy világra jöjjön. Mivel én amúgy is itthon vagyok a saját gyerekemmel, elvállaltam, hogy vigyázok egy kislányra. Egy mérnök házaspár innen a szomszédból, havi ezer forintot fizet a pótmarhaságért. — Hol vannak most a gyerekek? — Éppen szunnyadnak a szomszéd szobában, ha akarja, nézze meg őket. A másfél éves kisfiú csöpp kezét öklébe szorítva alszik a rácsos ágyban, szép tiszta arcán jó álmok visszfénye suhan át. A heverőn pedig, oldalt fordulva, hüvelykujját a szájába dugva a hároméves kislány szendereg. Félhomály van és csönd, csak a gyengéd álomlélegzést lehet hallani. — Ébren is ilyen jól megférnek egymás mellett? — Mióta a kisfiam is elkezdett beszélni, azóta egyre szorosabb közöttük a barátság. Megértik egymást, ritkán civakodnak. Nagyon jó velük lenni. Egyébként is végtelen türelmem van a gyerekekhez, és mindennél jobban szeretem őket. Ez az életforma engem teljesen kielégít. A kisfiam szempontjából is jobb, hogy egész nap vele vagyok. A lányom már tizenhárom éves, de őneki sem mindegy, hogy az iskolából hazatérve üres lakás fogadja-e. Itt nagyon sokan igénybe veszik a gyermekgondozási segélyt, s az az igazság — majdnem ■mindenütt fiatal házasokról lévén szó — olyan gyorsan jönnek egymás után a gyerekek, hogy a legtöbb asszony hat évig egyfolytában itthonmarad, csak a családdal, a gyerekekkel törődik. Az egyedüllét nem nyomaszt bennünket, hiszen már annak idején, amikor az építkezések folytak és valamennyien hosszabb-rövidebb ideig itt dolgoztunk, összebarátkoztunk. Mindenki ismeri egymást, a parkban, a játszótéren összegyűlnek a kismamák, míg a gyerekek napoznak, játszanak. Este is összejárunk. Egyszóval van társadalmi élet, a mi környékünkre nem jellemző a lakótelepek elzárkózó, befelé forduló ridegsége. Mikor mi idekerültünk, még elég kevés volt a kisgyermek itt, de azóta napról napra több lesz. Szinte nem telik el egy hét, hogy a lakótelepre el ne látogasson a gólya. Tulajdonképpen csak egy baj van, a lakóházak megépültek, de a szolgáltató intézmények, üzletek, mosodák építése késik, s ezek nagyon hiányoznak. Most épül az iskola és az óvoda. Ha a kisfiam betölti a harmadik évét, neki már helye lesz ott. A szalagházak valamennyi lakása másfél szobás. Nagyon jó a helyiségek beosztása, de őszintén szólva még egy fél szoba nálunk is elkelne. A kockaházakban kétszobás lakások vannak, ám az alapterületük a mienknél nem sokkal nagyobb. Kétgyermekes családoknak ezek a lakások megfelelőek, de több gyerekkel... ám erről beszélni sem igen érdemes, a mai világban alig-alig van nagyobb család. — Ügy tudom, tovább épül ez a lakónegyed. Az új lakók milyen feltételek mellett költözhetnek be? — Tudomásom szerint egy gyerek után harmincézer, két gyermek után hatvanezer forintot elengednek a lakás vételárából. Ez a később születő gyerekekre is vonatkozik. Nem is kell mondanom, hogy az ilyen ösztönzés mennyire hat a fiatal házasokra, nagy segítség ez az életinduláshoz. — Az önök élete úgy tűnik, már sínen van. Valamikor ilyennek képzelte jövendő sorsát? — Nem vágytam jobbra. Szegény családból származom, az édesapám kovácsmester volt, gyermekkoromban sok mindennek hiányát láttam, amit az én gyermekeimnek már megadhatok. Nagyon jó és szép ez a lakás, ahogy látja, megfelelően bebútoroztuk, tulajdonképpen semmi sem hiányzik innen. Autóra gyűjtünk, havonta hathétszáz forintot tudunk félretenni. De túl mindezen, én úgy gondolom, az életem értelmét a gyerekeim jelentik, nem vágyom teljesebb boldogságra. A játszótér (Ifj. Bohanek Miklós felvételei) A játszótér Az árnyékban két öregember ült a pádon. A játszótérre májusi napfény ömlött, az a gyöngéd, aranyló áradás, amely még nem perzsel, mint Péter- Pál után. A napfényben annyi kisgyerek futkosott, hullámzott a játszótéren, hogy meg sem lehetett őket számolni, mert bár lehettek harmincán, vagy negyvenen, időről időre megsokszorozódott a számuk, a gyermekjáték kifürkészhetetlen árapály szabályai szerint. Egy rozsszőke kislány felfedez valamilyen titokzatos és érdekes dolgot a homokban, például egy másik gyerek által elvesztett, egyszerű bádogból préselt homokozó-kagylót, amellyel a gyerekek ősidők óta formákat öntenek — s a felfedezést követő felajzott sikoltásra összefut húsz gyerek. Valamivel később szétszóródnak, szinte üresnek és néptelennek hat a játszótér, de mindez csak pillanatokig tart, mert jön egy anyuka, hogy ebédelni vigye akisfiát és a játék édes mámorához ragaszkodó kis kölyök kétségbeesett könyörgésére ismét összetódul a gyerekhad, immár kórusban kérlelve s követelve a játékidő meghosszabbítását... A két öregember komolyan, rezzenés nélkül figyeli a jelenetet, pipát és szivart szívogatva, koruk nyugalmával és közönyével, erősen homlokba húzva a puhakalapot, még jobban beárnyékolva ily módon az amúgyis eléggé árnyékolt, kemény vonalakkal vésett férfiarcot. Ebből a nyugalomból és közönyből azonban nem lehet valamiféle elutasítást, vagy ellenséges érzést kiolvasni, sem azt az ingerültséget, amellyel a koros emberek néha összerántják a szemöldöküket és felsziszszennek, mert a gyerekek éles visítása áthatol nyugalmuk védőburkán. A játszótér e déli órában tanulmányként szolgál, s a riporter szerencsésnek mondhatja magát, hogy amikor a fiatalok városában a legfiatalabb lakók „magánéletét” iparkodik tanulmányozni, a véletlen útjába vetette a két békésen üldögélő öregembert, mint a másik véglet személyesen jelenlevő képviselőit. A két szélső korosztály érzelmi állapota, a nyugdíjas kor kapuján már régen átlépett öregeké s az élet értelméről, későbbi megpróbáltatásairól még mit sem sejtő gyerekeké —általában ritkán esik egybe. Nézzük tehát a lőrinci játszótéren, mivel foglalkoznak a fiatal városrész legfiatalabb polgárai s miféle indulat nyilvánul meg a két üldögélő öregemberben, akiket semmiféle vérségi kapcsolat nem fűz a játszótéren hempergő. homokozó, a hintákért olykor hajbakapó és rendkívül gyorsan kibékülő gyerekekhez. Nem nagypapák ők, de bennszülött őslakói Lőrincnek. Saját gyerekkoruk arra az időre esett, amikor Lőrinc 30 ezer lakosú megyei városi rangra emelkedett, megtartva falusias légkörét és hangulatait. A két öregember bizonytalan mormolással viszonozza a riporter bemutatkozását s idegenkedve szemléli a vallomások feljegyzése céljából elővont papírköteget. — Mi az ördögöt akar ez az ismeretlen? — ez a ki nem mondott kérdés tükröződik arcukon, a feketekalapos, fehér bajszú emberén valamivel enyhébben és barátságosabban, a szürkekalapos, szivarozó öregemberén szigorúbban, úgyszólván elutasító keménységgel. A riporter pedig mindössze egy kérdésre szeretne választ kapni: hogyan éltek, amikor annyi idősek voltak, mint a játszótéren hancúrozó kisgyerekek. A kérdést süket csend követi, a riporternek azonban jó füle van a hallgatag emberek hallgatásának megértéséhez; ez a hallgatás a tűnődés pianisszimója, amikor az idős ember az emlékezet legkötöttebb, legmélyebb rétegeihez iparkodik leásni, s ebben már bizonyos készség is megnyilatkozik a válaszra. • — Egy biztos — mondja nagysokára a feketekalapos —, nem úgy, ahogy ezek a gyerekek élnek, dehát az egészen magától értetődő dolog, mert abban az időben senkinek sem jutott eszébe, hogy a gyereknek valamiféle elkülönített játszóteret alakítson ki. Akkoriban még sokkal nagyobb szabad területek voltak Lőrincen, a legnagyobbakat páskumnak hívták, ezeket mindenki használhatta, így a gyerekek is. Dehát ez sem volt olyan egyszerű. Mert a páskum úgy volt mindenkié, hogy az élvezett belőle nagyobbat, aki ügyesebb és erőszakosabb volt. Akinek sok libája, vagy kecskéje volt, az úgy vélekedett, hogy a gyepes terület arra való, hogy hasznot hajtson, a hasznot pedig mi más hozhatta volna meg, mint a sok liba, vagy a kecske. Az, hogy a gyerek szabad mozgása, szabad játszadozása is hasznot hajt valamiképpen, senkinek eszébe sem jutott. Az volt a vélekedés, hogy a gyerek amúgy is felnő és ember lesz belőle, ha isten is úgy akarja, de a jószág, az igazi érték. Akkoriban az volt a szerencsés gyerek, akit felfogadtak malacot, libát, vagy kecskét őrizni, mert azt senki sem zavarta el a páskumról, legfeljebb ő zavarta el a nála kisebbeket és gyengébbeket s csak azokat engedte játszani az értékes állatok közelében, akik valamiféle adót fizettek. Különös erkölcsi kövületek és fogalmak bukkannak elő a feketekalapos öregember szavai közül, éppoly kemények és élesek, mint a zúzalék, amelylyel a sétautat felhintették s amelynek durvább szemcséit elgondolkodva taszigálja gumivégű botjával a szürkekalapos. ő azonban nem szól, csak bólogat beleegyezőleg, s az is valami. A játszótéren ezalatt lezajlott az árapály második hulláma, néhány apróságot hazavittek, mások most kezdik a játék második műszakját, miután megebédeltek, s talán szundítottak is egyet. Az idő valamiképpen összefolyik ebben a rezzenéstelen nyugalomban, az sem kelt különösebb izgalmat, hogy megjelenik egy papa, aki nyilván nemrég fejezte be a munkáját valahol s most könnyű kis kempingnadrágra és ingujjra vetkezve lejött a játszótérre a kisfiához. A felnőttek jelenléte a gyermekek közösségében rendszerint zavaró, megbolydítja a játék íratlan és amúgy is pillanatonként változó rendjét, ha egyáltalán szabad ebben az üdítő hajcihőben rendet és értelmet keresni. Azt az egyetlen apát ebben a kora délutáni órákban úgy körülcsorogja * a gyereksereg, mintha valamennyinek apukája volna, mintegy jelezve, hogy ebben a sokgyerekes kerületben, az ifjúsági lakótelepen szülőnek lenni olyanféle rang, amelyet minden korosztály elismer. A riporter megkockáztat egy újabb kérdést, bár a hosszú és kimerítő válasz után a feketekalapos öregember is más foglalatosság után nézett, nevezetesen hozzálátott, hogy újratömje a pipáját, gondosan kitisztogatva a görbenyakú, ügyes jószágot. A második kérdés úgy hangzik, hogy azon a régi Lőrincen milyen volt a szülők és gyermekek viszonya? Ezúttal váratlanul a szürkekalapos válaszol, mivel a másik öregember még mindig a pipájával van elfoglalva s ez olyasfajta foglalatosság, amelyet a magyar ember nem szívesen hagy abba csak azért, hogy alkalmatlankodó idegenek kérdéseire válaszoljon. A szürkekalapos bácsi válaszából az derül ki, hogy azon a régi Lőrincen ilyenfajta kapcsolat nemigen alakulhatott ki szülők s gyermekek között, bár a szülők akkor is tűzbe mentek volna a gyerekeikért, de a megélhetés, a gyerekek puszta eltartása sokkal nagyobb feladatot jelentett a szülőkre, semhogy alkalmuk lett volna hintáztatni őket. Különösen a mások gyerekét, mint azt a kempingnadrágos ifjú apa cselekszi néhány méterrel odébb. — A gyerek ragaszkodott az apjához, anyjához, mert attól az időtől kezdve, hogy értelme némiképpen kinyílott, tudva tudta, hogy másra nem számíthat s ahogyan az értelme gyarapodott, azt is megtanulta, hogy nem illik mindenféle nyűgösködéssel, kívánsággal zaklatni a szülőket. Ilyenfajta kedveskedésben tehát kevés része volt a régi lőrinci gyerekeknek, de nem is lett volna okos a dédelgetés, mert a gyereket kemény életre kellett nevelni. Sok lőrinci gyerek már tíz-tizenkét éves korában elszegődött inasnak iparosokhoz, a város másik részébe, vagy vidékre, ahol helyet tudtak neki fogni, s volt, hogy akkor látta viszont a szüleit, amikor már megszerezte a segédlevelet. A szülő még örülhetett, ha valahol valaki embert nevelt a gyerekéből, kenyérkereső szakmát adott a kezébe. A pipatisztítás ezalatt befejeződött, a feketekalapos öregember érdes köhintéssel jelzi, hogy szívesen átvenné a szót. A riporter azonban ezúttal nem regényes korrajz megfogalmazására vállalkozott, pusztán arra, hogy megírja egy lőrinci játszótér hangulatát és eseményeit egy májusvégi napon, anno 1973. Baróti Géza Csak ülnek a pádon . Déli napsütés az ifjúsági lakótelepen Erkély-jelenet Ruttensdorferéknál Kristóf Attila
