Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
A téglagyári óvodában A gyerekek kerülete A minap, Budapest tizenhatodik kerületéről beszámolva, a sashalmi öregek otthonába vezetett az utam. Az öregek otthonában tett látogatásom után eltűnődve, ezeket a sorokat írtam volt le: „Az öregek otthonában eszembe jut a zord valóság: Budapest öregszik. Egész társadalmunk öregszik. A társadalom szerkezetén belül folytonosan nő az idős korúak, a nyugdíjasok száma. Egyre fokozódik aggjaink magánya is. Egyre több az egyedül élő ember, sokasodnak azok az öregek is, akik naphosszat egyedül vannak, mert a családtagok dolgoznak.” Igazam volt e számadásban? Annyiban mindenesetre, hogy Budapest, s az egész magyar társadalom, a teljes magyar nép öregszik. Mint egy fa, amelynek sokasodnak az öreg lombjai; amelyen ritka az ifjú hajtás. Mintha egy sűrű, vén lombkorona terülne társadalmunk valósága fölé. Megírtam ezt a valóságot, egyetlen budapesti kerületben villantva föl, s most, két kerülettel odébb, a tizennyolcadik kerületben, Festlőrincen, alkalmam volt tanulmányozni e valóság ellen hadrakelt küzdelmet, e valóság megmásításáért folyó harcot. Ügy éreztem magam, mintha káprázna a szemem, mintha a valóság — nagyon is kedvező — visszáját látnám, mintha egy merőben új valósággal találkoznék Pestlőrinc új lakótelepein és új óvodáiban. Mert a valóság arra késztet, hogy a sashalmi öregek után a pestlőrinci fiatalokról írjak. A fiatalokról általában, az óvodásokról pedig különösen. Dr. Ambrus János, a kerület tanácselnöke egyszer azt mondta a széles nyilvánosság előtt: — Ez a gyerekek kerülete. S gyakran úgy van az ember, hogy nem tud szavakat találni, mert ez olyan történet. Külön fejezetet érdemelne a lőrinci óvodák története. Hogyan alakult ki az öreg Budapesten belül a gyerekek, az ifjak kerülete, milyen intézkedések, építkezések és szervezkedések eredménye az, hogy Pestlőrincen majdnem minden ötödik ember — gyerek? S ebben a kilencvenkétezer lakosú városnegyedben él — viszonylag — a legtöbb fiatal? Ez a kerület az öreg Budapestnek akár a zászlaja is lehetne. Mindenesetre az elvénülésből kivezető ösvényt mutatja meg. Van ennek a kerületnek egy tudora, egy tanára, egykori tanyai tanító, Sárospatakon végzett pedagógus, aki a legöregebb a budapesti tanács-osztályvezetők közt. Ezt a „legöregebb”-et szólítottam meg a gyermekvilág ügyében, ő — a kerületi tanács művelődési osztályának a vezetője — fogalmazta meg előttem ezt a néhány szenvedélyes szót: f — Ebben a kerületben mindenen átsütő szeretet nyilvánul meg azok iránt, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Csak a régi falusi iskolamesterek iránti bizalomhoz hasonlítható az a viszony, amely a szülők, s az óvónők, tanítók, a pedagógusok közt kialakult. A gyereket már egy-, kétesztendős korában bemutatják a pedagógusnak, mint eljövendő oktatójának és tanácsot kérnek, hogyan ruházzák, hogyan táplálják, hogyan neveljék? — Mindig meghatnak az érzelmi szálak, de én most és itt az értelem válaszát várom és keresem: hogyan alakult ki ez a fiatalos városnegyed? — Az ész segített — feleli egykori tanyasi tanítóm, a fővárosi Földes Ferenc-díjjal jutalmazott kiváló pedagógus. — Nem sírni kezdtünk, hanem gondolkodni — toldja meg. Min kellett volna sírni, s mit kellett okos gondolattal megoldani ? — Itt a következő robbanás történt: ennek a földszintes kertvárosnak, Pestlőrincnek és Pestimrének a lakossága 1960 és 1970-es évek közt 69 ezerről 92 ezerre nőtt. Pestimre még falu volt 1945- ben. A mi célunk az lett, hogy Imrét emeljük Lőrinc, s Lőrincet pedig Pest színvonalára. S teremtsünk egy fiatal városrészt, ahol sok a gyerek, ahol talán megcáfolhatjuk a szomorú statisztikákat. A jó értelmű robbanás a következő volt: Budapest tizennyolcadik kerületében az állam, a főváros, a kerület, az ifjúsági szövetség összefogásával, támogatásával és segítségével, elsősorban ifjú házasok számára, felépült az ifjúsági lakónegyed, ahol eddig 2900 lakást, és állami beruházásként felépült a Lakatos lakótelep, ahol eddig 1000 lakást adtak át. Egy évtized alatt ebben a kertvárosban nem állami beruházásként, hanem magánerőből négyezerkétszáz új lakás, nagyrészt kertes ház is épült, ez összesen 8100 új lakás. — És most tessék számolni: az új lakótelepekre beköltözött körülbelül tízezer ember, az új magánházakba körülbelül tizenkét-tizenháromezer ember. Nagyrészt fiatalok, fiatal házasok. A kerület egyszerre megfiatalodott, olyannyira, hogy ma a lakosságnak majdnem a húsz százaléka, tehát majdnem minden ötödik ember tizenötéves, vagy tizenötévesnél fiatalabb. Az új lakótelepeken épültek ugyan „járulékos létesítmények”, például óvodák, mert ezek be voltak tervezve. De a magánerőből épült kis kertes házak, családi villák, a 4100 új kerti lakás mellett már nem épült óvoda, mert a magánerőből történő építkezéseknél ilyen nincs betervezve. Kilencszáz 3—6 éves gyermek — ez az óvodás kor — óvoda nélkül maradt. Mi lesz kilencszáz kisgyerekkel, ha a szülők eljárnak, s gyakran nagy távolságba járnak el dolgozni, ki gondozza, vigyázza, neveli őket. Sírni lehetett volna. ök nem sírtak. ök számolni kezdtek. A pénz, amely ezekhez a beruházásokhoz kellett volna, mérhetetlenül sok. Ennyi pénze és ilyen célra egyetlen budapesti kerületi tanács költségvetésének nincs. Ilyen robbanásos fejlődéssel nem lehetett számolni. Egy-egy óvodai férőhely ma 60—65 ezer forintba kerül. — És most tessék hatvanezret megszorozni kilencszázzal. Vannak még Budapesten mesék? Mesés történetek? Könnyeznivalóan szép históriák? — Állítom, hogy igen. összehívták a kerület gyárainak, üzemeinek, a MALÉ'V-nek, Ferihegynek, a nagy vállalatoknak a képviselőit : akartok-e segíteni ? Akarjátok-e azt, hogy férfi és nőmunkásaitok az otthon, egyedül hagyott gyerekek iránti aggodalmaktól eltelve, vagy pedig nyugodtan dolgozzanak? — És az üzemek, a gyárak egymással versengve kezdtek igen jelentős összegeket felajánlani. Ennek a felajánlásnak talán nem minden esetben a gyermekszeretet volt a forrása. Hanem a termelési érdek, hogy óvodai férőhelyek hiányában ne veszítsék el a munkásaikat. Tizennégy milliót kaptunk, s ebben benne van a fővárosi tanács és a kerületi tanács segítsége is. Kilencszáz új óvodai férőhelyet teremtettünk, és még 250-et akarunk létrehozni. Itt mindenki segített. Itt, ahogyan a régi mondás szól, apait, anyait beleadtunk. Itt segítettek, építkeztek, csinosítottak a szülők, a téglagyár elhagyott munkásszállását és művelődési házát — a téglagyár termelése megszűnt — a munkásőrség tagjai igyekeztek kijavítani és óvódává átalakítani. Itt olyan légkör alakult ki, olyan társadalmi tudat formálódott, amely azt hirdeti, hogy a gyerek a kincs, a gyerek nagy érték, a gyerek a jövő. A beszélgetés megszakad. Mintha megrendezett volna, pedig korántsem az: a szobába, ahol beszélgetünk, a Vörösmarty utcai általános iskola néhány növendéke állít be, sötét ruhákban, fényes cipőkben, három tanárnő társaságában, megilletődve. A pedagógusnap alkalmából köszöntik Pestlőrinc első pedagógusát. Intésre dalolni kezdenek, ez is a szertartáshoz tartozik, eléneklik a Kis kertemben kezdetű régi népdalt, amelynek a visszatérő sora mindig ez: Cindarom bumm. A Cindarom bumm már elszállt, mikor az egykori tanyasi tanítóval újra kettesben maradunk. Olyas mozdulatot tesz, amely azt jelzi szótlanul, hogy ilyesmikért kell, vagy ... érdemes ... élni... De nem mondja. A beszélgetést folytatjuk. Ruffy Péter Az ifj’' Földszintes házakkal szegélyezett, árnyas külvárosi utcán hirtelen felnyílik a tér, a nap fehér fénye borítja a tájat, szemközt, távolabb három-négy-ötemeletes, színes homlokzatú épületek emelkednek, zsenge fácskák, zöld pázsitfoltok között. Frissnek, vadonatújnak tűnik itt minden, de befejezetlenségnek nyoma sincs, pedig a pestlőrinci ifjúsági lakónegyed — mert ott vagyunk — jelenleg is épül, növekszik. A tervek szerint 2700 lakást építenek fel itt, ebből nem egészen kétezer készült el mostanáig. Ügy mondhatnánk, ez az ifjú városrész a fiatalok városa, a fiatal házasoké, s ezzel összefüggésben a gyermekeké. Nincs az országnak még egy darabja, ahol ennyi a kisgyermek, s pontosan ez a lakótelep építésének, létrejöttének elsődleges értelme is: a fiatal házasoknak megadni a családteremtés egyik legfontosabb feltételét, a kényelmes, jó lakást. Körülbelül tíz esztendővel ezelőtt indult el az a kezdeményezés, amely célul tűzte ki, hogy a magyar ifjúsági mozgalom aktívan részi vehessen különböző lakásépítési akciókban, s lényeges beleszólása legyen a lakások elosztásába. Törvény írja elő, hogy az újonnan épült lakások bizonyos hányada a fiatal házasokat illeti, ez a törvény elsődleges értékként védi a formálódó családot és a gyermeket. A lőrinci lakótelep ennek a törvénynek a szellemét testesíti meg. Alig van időm körülpillantani s máris a riport kellős közepében vagyok. Egy asszony jön szembe velem, karján bevásárló szatyorral, a szatyorban eper, zöldpaprika, saláta, a házak előtti pázsiton háromévesek hada hentereg, bukfencezik. Egy másik fiatalasszony, az egyik ház földszinti ablakát tisztogatja. Békés a kép, jellemző a pillanat. Kora délelőtt van, férfiember nem látható semerre, csak asszonyok és gyerekek. — Tudna-e nekem valakit ajánlani — szólítom meg a bevásárlószatyros asszonyt —, egy fiatal nőt, aki itt él a lakótelepen néhány gyerekkel, akivel szót válthatnék az életéről, mert ugyebár én újságíró vagyok, amolyan hívatlan látogató. — Hány gyerek felel meg? — kérdez vissza az asszony. — Kettő-három elég lesz. Nem szeretnék túlzó példát választani. — Hát akkor, ha beéri velem, beszélgethetünk. Két gyerekem van, ezek szerint megfelelek a feltételeknek. — A szemében mosoly bujkál. — Elnézést a rendetlenségért — mondja, amikor belépünk a lakás ajtaján —, nem vártam vendéget. Tökéletes rend fogad bennünket; a szabadkozás csak amolyan háziasszonyi szokás és kötelesség. Szép, világos modern bútorokkal berendezett, nagyablakú szobában ülünk, az asszony csak most nyújt kezet, bemutatkozik. Így ismertem meg teljesen véletlenül Ruttensdorfer Róbertnét, az ifjú város egyik lakóját. — Innen, nem messze, a Vöröshadsereg útján laktunk édesanyáméknál egy nagyon pici lakásban — mondja. — 1959-ben mentem férjhez, rá egy esztendővel megszületett a kislányunk, Rita. Aki nem tapasztalta, nem tudja elképzelni, milyen feszült, sanyarú sors összezsúfolva élni, még akkor is, ha úgy, mint a mi esetünkben, a nagyszülők, a szülők és az unoka között a lehető legjobb a viszony. Kilátástalannak tűnt, hogy még egy gyermekünk szülessen ilyen körülmények között, habár az anyagi lehetőségek biztosítva voltak és nagyon szerettünk volna egy kisfiút. A férjem vasesztergályos volt, aztán szakoktató lett a Vörös Csillag Traktorgyárban. Nem keresett rosszul, én is dolgoztam, először szövőnőként, aztán a Fővárosi Díjbeszedő Hivatalnál. Eredeti foglalkozásomra nézve gyors- és gépírónő vagyok. Hiába kerestünk jól, nem volt lakásunk, az meg. hogy 100—150 ezer forint összegyűljön öröklakásra, elérhetetlen ábrándnak tűnt. Beadtuk a lakáskérvényünket a kerületi tanácsra, de őszintén szólva sok bizalmunk nem volt. Vártunk türelemmel. Hét év után, 1966-ban aztán megkaptuk itt az ifjúsági lakótelepen ezt a másfél szobás szövetkezeti lakást. Nem ingyen, de kedvező feltételek mellett. — Mit nevez kedvező feltételeknek? — Készpénzben húszezer forintot kellett befizetnünk, aztán a beköltözésig havonta hatszáz forintot. A lakás teljes értéke 127 ezer forint. Még az építkezés idején a férjemmel 200 órát dolgoztunk itt délutánonként, együtt, az ide költöző többi fiatallal. Ennek a munkának az értékét, hatezer forintot aztán leszámították a lakás vételárából. Most havi 375 forint bank-kölcsöntörlesztést fizetünk és száz forintot a ház közös számlájára, hogy a későbbi tatarozási költ-Tovább épül az ifjúsági lakónegyed Eégi lőrinci utca
