Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
Pinczinger Lajos honfitárs (középen jobbra) Czetz Jánosról beszél, vele szemközt Kárpáti József az MVSZ főtitkára, az asztalon a becses dokumentumok Magyar történelmi emlékek Argentínából Különös és lélekemelő elgondolni, hogy valahol Buenos Airesben áll egy szobor, s ahhoz, akit ábrázol, nekünk magyaroknak nagyon sok közünk van. Még különösebb, hogy sok közük van hozzá az argentinoknak is. Ugyanis Czetz János 1848-as honvédtábornokot, Kossuth fegyvertársát és barátját, később emigrációja során, az argentin nép is fiává fogadta, s Czetz nem is akármilyen fia volt: ő szervezte meg Argentínában a Collegia Militar-t, a katonai akadémiát, s ennek azután igazgatója lett. Lapunkban már írtunk néhány esztendeje Czetz János nagyszerű életútjáról, s az érdekes és szoros kapcsolatról, mely élete második felében ama távoli országhoz, második hazájához fűzte. S hogy miért foglalkozunk most ismét Czetz Jánossal? Talán valamilyen évforduló, megemlékezés teszi időszerűvé, hogy felelevenítsük markáns alakját? Nem, mindössze pz történt, hogy egy csendes, idős úr egy napsütéses nyári reggelen belépett a Magyarok Világszövetsége ajtaján, kezében aktatáskával, s benne Czetz János hagyatékával, amelyet — úgymond — a legilletékesebb kézbe óhajt letenni. A legilletékesebb: a magyar nép nevében dr. Pajkossy György, a Széchényi Könyvtár főosztályvezetője és dr. Németh Mária, a könyvtár tudományos titkára, valamint a Magyarok Világszövetsége főtitkára, Kárpáti József és Czidor János főtitkárhelyettes vették át a hagyatékot. Az ünnepélyes aktuson jelen voltak a sajtó, a rádió képviselői és az MVSZ munkatársai. Kárpáti József szeretettel köszöntötte Pinczinger Lajos honfitársat, s a Világszövetség nevében tolmácsolta hálánkat és elismerésünket, amiért a becses ajándékot elhozta szülőhazájába, oda, ahol a legnagyobb gonddal őrzik mindazt, ami népünk történetéhez tartozik. Dr. Pajkossy György a Széchényi Könyvtár képviseletében meghatott örömmel mondott köszönetét, s midőn az értékes ajándékot kézirattáruk számára átvette, egyúttal meghivta Pinczinger honfitársat, tekintse meg a 200 éves gyűjteményt, amelyet Széchényi Ferenc alapítása óta a magyar nyelv emlékeiből megtaláltak, s megőriztek. Biztosította a vendéget, hogy ha a jövőben további kutatásaihoz forrásanyagokra lesz szüksége, szívesen rendelkezésére állnak. A kölcsönös szívélyes üdvözlések közben az aktatáska tartalma az asztalra került. Egy nemesi levél — Czetz János nemességét igazolja. Miután megtelepedett Argentínában, ő maga kérte az okmányt szülőfalujából, az erdélyi Gidófalváról, ahonnét el is küldték neki. Á másik két irat: két megsárgult papir, Czetz János tulajdon kezevonásával. Egy hadiútlevél, Dés városába szóló engedély, ő maga állította ki, nyilván valamelyik rokona, név szerint Czetz Péter számára. S egy baráti levél Türr Istvánnak. Míg a szakértők óvatosan nézegetik a becses holmit, még egy dokumentum kerül a Világszövetség asztalára: „Mia Memóriás” ... Dr. Pajkossy György, a Széchényi Könyvtár nevében köszöni meg Pinczinger honfitársnak az értékes ajándékot (Lévai András felv.) ,,Emlékirataim” ... Czetz János élete végén már vakon, de a múltba pillantó, s tisztán látó tekintettel mondta tollba harcos élete eseményeit, melyek két nép sorsával — a szabadságharcát vívó magyar nép és az országát ugyancsak sok küzdelem árán építő argentin nép sorsával — fonódtak össze. A hivatalos aktus meghitt beszélgetéssé alakult át. Pinczinger honfitárs arról beszélt, hogy milyen mélyén él az argentin értelmiség tudatában Czetz tábornok alakja, hogy a sírján mindig virág van, hogy az általa alapított katonai akadémia egy tisztje a magyar szabadságharcos és argentin hős Czetz tábornok életregényének megírásával foglalkozik. Az asztalok körül ülők úgy érezték, nemcsak hazánk múltja, egy távoli kor, hanem egy távoli ország is közel került hozzánk ezen a nyári reggelen. S. M. POSSONYI LÁSZLÓ HETVEN ÉVE A nagyváradi premontrei gimnázium és a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem elvégzése után rövid időre pénzügyi pályára lép, de már ekkor budapesti szerkesztője a csehszlovákiai Magyar Írás című folyóiratnak, majd néhány fiatal író támogatásával megalapítja a kéthetenként megjelenő Korunk Szavát, amely a haladó katolikus irodalom orgánumává növi ki magát. Egyidőben több fővárosi folyóirat és napilap munkatársa. 1935-ben Aradi Zsolt és Bállá Borisz társaságában megindítja a Vigilia című folyóiratot, szellemi és anyagi gondviselője 1944-ig. A lap mellett hasonnevű könyvkiadót is fenntart. Színdarabjai és Calderon-átdolgozásai a Nemzeti Színházban aratnak nagy sikert s onnan számos vidéki társulathoz jutnak el. Regényei: Szilágyi Irma, Üldözni fognak titeket, Árnyék, Ki a ködből, Bűnbak és áruló. Possonyi László küzdelmes hetven évet mondhat magáénak. Világháborúk, forradalmak és ellenforradalmak szaggatta történelmi időt élt meg, miközben betegségek, sorscsapások is formálták életének útját. A visszatekintés mégsem lehangoló: jelesre vizsgázott emberségből és a történelmi leckékből. — Hogyan foglalná össze ezt a hetven évet a Magyar Hírek volna, ha még a többi hármat is nála húzza le?) — Azóta is szorgalmasan levelezünk egymással, legutóbb is gyönyörű naptárt küldött ajándékba, meg folyóiratokat. A mester úr, az acélkék szemű, ősz hajú, pattogó szavú, jóvágású Bieber Károly most a harmadik könyvét írja. Ezúttal a vas művészetének régi és új formáiról, előadásokat tart a szakmabelieknek, s új alkotásait tervezi, a keszthelyi Helikon barokk díszeit. S hogy nyolcvanéves? Még az öt dédunokája sem hiszi róla. Hernádi Magda mi minden kell ahhoz, hogy „szót fogadjon”? — Három kell. Három ember. Mindig három. Aki az ötkilós kalapáccsal a ráverő, aki a kellő hőfokon melegíti a vasat, mert ha nem vigyáz rá, úgy elfolyik az, mint a tejföl, és aki irányít, aki ügyel. Mint egy zenekarban. S aki úgy dirigál, mint Bieber Károly. És úgy rajzol, tervez, álmodik ... — Jónéhány éve már, levelet kaptam a dél-afrikai Durbanból, egy bizonyos Varga Gábortól. Azt írta, hogy valamikor nálam tanult a „tisztelt mester úrnál”, s most odakint arról olvasott, hogy könyvem jelent meg a vaskovácsművészetről. Küldjék neki egy példányt. Én bizony nem emlékeztem rá, Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsmüvész műtermében egy külföldi látogatóval (Bojár Sándor felvételei) Lent: Kolozsvárra készült rácsos kapu magyar stílusban 1941-ből . i K M l Kovácsolt asztali kandeláber Elcsépelt, százszor és százszor megismételt jelzőket sorakoztathatnánk csak egymás mellé, ha most a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Bieber Károly vaskovács messze földön is ismert művészetét méltatnánk. Hirdetik Bécsben és a nyugatnémet városokban a díszes rácskapuk, vasrácsok, Chicagóban, Los Angelesben, ausztráliai városokban s másutt is a csillárok, falikarok, és ezernyi dísztárgy, hogy mit tud ő a vasról, a vasból. A hozzá évtizedek óta mindig visszatérő megrendelőinek magyarázzuk? Vagy az itthoniaknak? Az esztergomiaknak bizonygassuk, akik naponta elsétálhatnak a Bieber tervezte és készítette ötméteres városkapu előtt? Vagy a győri vagongyáriaknak, hogy klubtermükben milyen gyönyörűek a vasdíszek? A monoriaknak tán, hogy gimnáziumuk homlokzatának faliképén a különböző tudományok vasba mintázott ékei minő kedvesek? S mint emeli a Batthyány mauzóleum ünnepélyességét a művész hatalmas kovácsoltvas csillárja, vagy a Magyar Nemzeti Galéria termének szépségét az ottani kecses csillárok? Megcsodálhatták alkotásait önálló kiállításán 1959-ben a Műcsarnokban és 1964-ben Berlinben, és csodálják sokan, nagyon sokan évtizedek óta egyszerű hétköznapokon az Ürömi utcai műhely emeletén berendezett házi múzeumban. Mennyi szépség — vasból. Barokk és modern veretű. Csak áll az ember és azon tűnődik: hát ilyen engedelmes ez a fém? De végül is, nemcsak azért, mert az évtizedek során sok tanítvány volt a kezem alatt, de még hivatalos nyomát sem leltem annak, hogy valaha is az én műhelyemben szabadult volna fel. Meg is kérdeztem tőle levélben, miért állítja, hogy én voltam a mestere. Válaszához egy fényképet mellékelt. S megírta: nyilván azért feledkeztem el róla, mert csak egy évig bírta a kemény kezem alatt. Akkor már előttem is derengett valami. Tényleg inaskodott nálam egy gyerek, akit bármennyit figyelmeztettem, soha nem az üllő közepére ütött. Már pedig oda kell. És tényleg csak egy évig próbálkozott, végül egy — nyaklevessel távozott. „De az az egy év a ,tisztelt mester úrnál’ nekem itt szép darab kenyeret juttatott.” (Vajon mekkorát juttatott A kovácstűznél olvasóinak? Mit tart belőle fontosnak és érdemesnek elmondani e születésnapi alkalomkor? — Apám Bihar megye ipari főfelügyelője negyedszázadon át, ifjú korában dacból vasmunkás a sátoraljaújhelyi gépszereidében. Világéletében Tisza István-ellenes, antidzsentri. Balia Borisz barátom, aki évekkel ezelőtt mint egyetemi tanár halt meg Amerikában, az újvidéki főispán, később baloldali nézeteiről ismert belügyminiszter fia. Éles kritikai érzése hajtotta a szociális gondolkodásra. Aradi Zsolt apja tanfelügyelő, anyja tanítónő volt, aki a legnehezebb időkben tanítás helyett a pesti nyomortelepek gondozását vállalta. Azonfelül én erdélyi, Bállá bácskai, Aradi pedig szlovákiai születésű és neveltetésű és így a húszas évek változásai is mély nyomokat hagytak bennünk. Ez a nagyjából-egészéből közös életérzés és világszemlélet vitt el mindhármunkat a Vigilia megalapításához. — Miután a lap támadások pergőtüzében állt, magunk kértünk az első években egyházi cenzúrát. Az kegyes volt, csak Dallos Sándor egyik, már kifizetett novelláját tartotta világnézetileg elfogadhatatlannak. Később lemondtunk az egyházi cenzúráról, inkább vállaltuk a nyílt harcot. A szerkesztésben főként a piaristák, Sik Sándor, Schütz Antal, Zimányi rendfőnök segített nekünk... Aztán jött a' háború vihara. Egyedül kitartva a rémséges időkben csupán azzal vigasztaltam magam, hogy minden áldozatot a lapomért hozok. 1944-ben megszüntettem a Vigíliát: a lap és személyem is szerepelt a Gestapo feketelistáján. A folyóirat baloldalisága és egyetemes humánumot hirdető magatartása egyébként is szálka volt az akkori társadalmi rend szemében. A felszabadulás óta a Vigilia és az Üj Ember munkatársa vagyok. Ennyi a lényeg. Röviden ez az életem. Még dolgozom, de már vár a nyugdíj. Ügy érzem, megszolgáltam ... Sugárzik róla a derű. Kölcsönfény lenne ez? Baráti szavak, jóindulatok visszfénye? Vagy a tiszta lelkiismereté? Együtt indulunk... Ügy lépked mellettem, mint egy Chaplin-film bohókás, tragikus hőse. Lassan cammog; kacsacsőrű cipőben, fülére húzott, esőfoltos szürke kalapban, bámészan legelésző szemmel, előretolakodó pocakkal. Át kell mennünk. Laci bácsi nem akar megállni, pedig a lámpa pirosra váltott. De átér biztonságosan a túloldalra. Várják a kollégák, a szerkesztőségi fészke, íróasztalán a munka. Hegyi Béla / 9
