Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-05-26 / 11. szám

Magyarország

és az UNESCO

interjO dr. maller Sándorral,

A MAQYAR UNESCO BíZOTTSÁQ FŐTITKÁRÁVAL

Beszámoltunk arról, hogy a Magyar UNESCO Bizottság ünnepi közgyűlésén emlékezett meg hazánk 25 éves UNESCO-tagságáról. A negyedszázados évforduló alkalmából interjút kértünk dr. Maller Sándortól, a bizottság főtitkárától.

— Főtitkár úr, kérjük, elemezze a Magyar UNESCO Bizottság tevékenységét.

— Hazánk az UNESCO aktív tagja. Különösen kitűnik ez a szellemi együttműködés programjai, a fejlődő országok támogatása területén. A Magyar UNESCO Bizottság hatvan tagból áll. Valamennyien a magyar tudományos és kulturális élet kimagasló személyiségei, akik több szakmai albizottságban tevékenykednek.

— Az elmúlt huszonöt évben, de főként a legutóbbi tíz év alatt sok UNESCO-konferencia színhelye volt hazánk. Még a Végrehajtó Tanács is tartott itt konferenciát a műemlékvédelem és a kulturális turizmus témaköréről. Mi rendszeresen részt veszünk a más országokban tartott üléseken is, és elmondhatjuk, hogy sok javaslatunk bekerült az UNESCO-programba.

— Eddig mintegy 60 szakértőt küldtünk a különböző fejlődő országokba, főként Afrikába. Fiatal szakembereink 120 ösztöndíj segítségével összesen 52Ó ösztöndíjhónap alatt tanulmányozták más országok megfelelő szakterületeit. Különböző technikai felszereléseket is kaptunk az UNESCO-tól.

— Két nagy vállalkozásunkat kell megemlítenünk, amelyet az ENSZ Fejlesztési Programja, az UNESCO szakmai felügyeletével patronál. A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központját 1 250 000 dollárral, a Művelődésügyi Minisztérium Országos Oktatástechnikai Központját pedig 1 150 000 dollárral támogatják.

— Milyen munka folyik az egyes albizottságokban?

— A nevelésügy területén több konferenciát rendeztünk, például az oktatás tartalmi kérdéseiről, a nemzetközi megértésre nevelésről és az összehasonlító nevelésről. Aktívan részt veszünk a Nemzetközi Nevelési Intézet munkájában. Az ifjúság szolgálatában állnak az UNESCO Asszociált Iskolák és az UNESCO Körök. Több száz diák és tanár külföldi csereutazását tettük lehetővé e szervek útján.

— A természettudományokban a hydrológia, a geológia, a talajtan és a matematika területén indítottunk továbbképző tanfolyamokat. Részt vettünk a kémia-fizika gyakorlati oktatását bemutató kötetek létrehozásában.

— A társadalomtudományok területén aktívan támogatjuk a Társadalomtudományi Kutatások és Dokumentáció Európai Koordinációs Központját. Tagja vagyunk az igazgató tanácsának is. Több fontos téma kidolgozásában vettünk részt.

— A kulturális élet témaköréről szólva meg kell említenem, hogy Magyarország és néhány más ország kezdeményezésére indult meg az UNESCO-ban a kulturális politikák tanulmányozása. Magyar javaslatra született az UNESCO-határozat a tájékoztatási politikák kidolgozásának és bevezetésének szükségességéről. Hazai tájékoztatási politikánk nagy elismerését jelenti, hogy az UNESCO idevágó kiadványsorozatának első kötete éppen hazánk tájékoztatási politikájáról fog szólni. A magyar rádió, televízió, sajtó igen gyakran vesz át az UNESCO készítette filmeket, műsorokat, cikkeket.

— Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját az UNESCO fölvette a nagy, nemzetközi évfordulók közé. A világszervezet támogatásával több Petőfi-kötet jelent és jelenik meg, például egy antológia franciául és egy tanulmánykötet több nyelven. Az idén, a Petőfi tiszteletére megtartott budapesti nemzetközi költőtalálkozót is támogatta az UNESCO.

— Meg kell még említenem sok, UNESCO- támogatással készült magyar kiadványt is. Megjelent a Hungarian Folk Music lemezsorozat első két albuma, benne Bartók, Kodály és mások eredeti gyűjtéseivel. Magyar népzenegyűjtők munkája eredményeképpen elkészült a Mongol Népzene című lemezalbum is. Egyik legszebb könyvünk, a Mátyás király könyvtárának ékességeiből készült Bibliotheca Corviniana is UNESCO-támogatással készült.

— Hogyan látja, főtitkár úr, a Magyar UNESCO Bizottság szempontjából a szervezet jelenét és jövőjét?

— Kapcsolatunk állandó és szoros az UNESCO központjával. Jelenleg is öt magyar tisztviselő dolgozik- az UNESCO Titkárságán. Akár a többi tagállam, mi is egyre többet várunk az UNESCO-tól. Ez jó jel. Mutatja a szervezet növekvő hatékonyságát.

Sós Péter János

HA SZOL A SZIRÉNA

(Aki három évtizeddel ezelőtt, vagy régebben hagyta el Magyarországot, még emlékezhet rá, hogy Szilveszter éjszakáján nemcsak a kéményseprők csengettek be azokba a lakásokba, ahonnan óesztendő-búcsúztató mulatság hangjai szűrődtek ki, hogy némi borravaló ellenében szerencsét kívánjanak az újévhez, hanem a mentők is. Megrázták perselyüket, hogy emlékeztessenek rá: ők nem alszanak, nem is mulatnak; őrzik a várost, hogyha bárkit baj, baleset ér, vijjogó szirénával siethessenek segítségére, önkéntes őrei az oly könnyen sérülő, törékeny emberi testnek, maguknak gyűjtöttek, de nem magukért.)

A Budapesti önkéntes Mentőegyesület — másodikként egész Európában — 1887-ben alakult meg, az akkori belvárosi tisztifőorvos, dr. Kresz Géza kezdeményezésére. Példájára más városokban szintén megalakultak a mentőegyesületek, s 1926-ban létrejött a Városok és Vármegyék Országos Mentőegyesülete, amely azonban a helyszínen nem nyújtott segélyt, csupán a betegek elszállításával foglalkozott. A fővárosi egyesület nevében az „önkéntes” a többi között arra is utal, hogy létét nagyobbrészt adományokból, gyűjtésekből tartotta fenn, s fizetséget csak a szállításért számított fel. Ugyanakkor mentési, ellátási elvei a kor szintjéhez mérten igen magasak voltak. Manapság már természetesnek tartjuk, de akkoriban még újszerűnek és szokatlannak tűnt az a követelmény, amelyet a BÖME maga elé tűzött, hogy a mentéshez orvos is kell, aki a helyszínen szakszerűen ellátja a beteget. S Európában először, a budapesti mentők siettek a helyszínre gépkocsival, s ugyancsak ők adtak először a baleset helyszínén, a gyorsabb hatás érdekében, intravénás injekciót.

(A budapesti utcák forgalma ma már éppen olyan zsúfolt, mint bármely más metropolisé. De amint valahol felharsan a szirénaszó, a végtelennek tűnő autócsorda megtorpan és szétrebben, hogy helyet adjon a villamos járdaszigetei közé is befurakodó, kereszteződések piros lámpáitól sem hőkölő vörös zászlós, fehér mentőautóknak.)

Magyarország térképére hálózatot fektethetünk: e hálózat a mentőállomásoké. Minden harminc kilométerre esik egy, tehát bárhol történik baleset az ország területén, a mentők fél órán belül elérik a sérültet, vagy beteget, s újabb fél órán belül kórházba szállítják.

De ehhez már kevés az önkéntesség, kevés a puszta adakozás. Most huszonöt esztendeje, 1948. május 10-én megalakult az Országos Mentőszolgálat, amely egységes szervezetbe kapcsolja az egész ország mentőit. Negyedszázada 76 állomással kezdték, ma 158 működik. Akkor még négyszázan se voltak, ma négy és félezren dolgoznak a mentőknél.

(Körülbelül két évtizeddel ezelőtt jelent meg egy kisregény — film is készült belőle —, amely azt a társadalmi összefogást mutatta be, amelynek segítségével a behavazott Bükk hegység úttalan erdőrengetegéből egy

vajúdó erdészfeleséget, hóban, viharban, szánon, kézben orvoshoz, kórházhoz, szülőszobába juttatnak. Az emberiességnek, s a minden természeti akadályt leküzdő közös elszántságnak kívánt tisztelegni a mű.)

Másfél évtized óta a mentőszolgálat légi betegszállító csoporttal is rendelkezik. A fővárosban és nyolc másik városban olyan speciális felszerelést kaptak az ún. rohamkocsik, hogy a mentőkocsiban, illetve a helyszínen az orvosok minden életmentő beavatkozást el tudnak végezni. Valamennyi mentőautó fel van szerelve rövidhullámú rádiótelefonnal, különleges gyógyító-mentő műszerekkel (leszívókészülékkel, Rubin-féle lélegeztető ballonnal, amelynek használatával a fulladásos halált lehet megakadályozni). A vákuummatraccal másfél perc alatt úgy lehet rögzíteni a sérültet, mintha gipszben feküdne. S hogy munkájukat tökéletesebben végezhessék, ma már a mentőknek saját kórházuk is van. S a jövő, a terv: minden százezer lakosra nyolc, mindig indulásra kész mentőautó jusson. Nem kell hozzá újabb 25 esztendő, hogy teljesedjék.

(Szilveszterkor, ahonnan zene, mulatság hangja szűrődik ki, oda ma is becsönget a kéményseprő, sőt a házmester, a postás is, hogy némi borravaló reményében szerencsét kívánjon. A mentők nem csengetnek, a persely elhallgatott. A társadalom nem adományokból segélyezi már önmagát. Ami egykor jó szándéktól függött, az ma természetes kötelesség.)

L r.

Az életmentő „rohamkocsi” ...

és repülőgép

04 jelentkezik!...

(Gábor Viktor felvételei)

akár nappal van, akár éjszaka