Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
Tízezer kilométer, tizenhárom koncert Az egyetemi kórussal keresztül-Mielőtt eljutottunk volna az Egyesült Államokba, már tudtuk, hogy ott valóban tisztelik a teljesítményeket. De nemcsak az az oka annak, hogy az egyetemi énekkar oly sok hívet szerzett magának Amerikában, hogy minden bizonnyal rekordot döntött: három hét alatt több mint tízezer kilométert tett meg hangversenyről hangversenyre, tizenhárom nagy koncertet adott, többnyire egyetemi és főiskolai városokban, a connecticutbeli Storrstól a kansasbeli Emporián át Washingtonig, New Yorkig, kilencszer tartott bemutatót Kodály Zoltán zeneoktatási módszeréből, tizenhárom alkalommal élvezte számukra vadidegen, de mégis gyorsan megismert amerikai családok kedves és szolgálatkész venVendéglátók és vendégek a Capitollum lépcsőjén (Dr. Stauber József felv.) déglátását, hallgatta ezer és ezer ember tapsviharát, kötött (természetesen ötvenen együtt) sok ezer ismeretséget, s — merjük remélni — még sok, valóban igazi barátságot is. Köszönet érte többek között a The Council of Intercultural Relations nevű szervezetnek, amelynek révén a meghívás érkezett, s amely — mint az együttesről az impresszárió által Bécsben nyomtatott prospektusból megtudtuk — nem profitra dolgozik, s a nevelési, kulturális, tudományos és művészeti kapcsolatok érdekében tevékenykedik. Nos, a kapcsolatok igazán nincsenek ellenünkre. Különösen azoknak, akik soha nem is gondolhattak volna rá, hogy valaha eljutnak Amerikába. S így eljutottak. Egyetemisták, főiskolások, no meg olyanok, akik diákkorukban kezdték az egyetemi kórusban az éneklést, már megszerezték ugyan diplomájukat, elbúcsúztak az egyetemtől, de kórusának azért tagjai maradtak. S igazán nem várták, hogy az Egyesült Államokban járva azért nem lesz módjuk kipróbálni, hogy milyen remekek az ottani Hilton szállók, vagy legalábbis mennyire kényelmes a Howard Johnson’s cég motelhálózata, mert bizony szállodát legfeljebb kívülről látnak majd. Láttunk viszont fejenként tizenhárom családi otthont, mert a kórus tagjait — kettesével-hármasával — zenekedvelő családok látták vendégül, amíg a kórus az ő városukban tartózkodott. Ahány új város, annyi új vendéglátó, ahogy magunk között, a szokásos magyar jókedvvel emlegettük: új papa és mama. Az Egyesült Államokban, különösen a kisebb egyetemi városokban, amelyekben Washingtonon, Philadelphián és New Yorkon kívül az egyetemi énekkar járt, régi szokás, hogy a vendégeket önként ajánlkozó családoknál helyezik el. S jóllehet ennek pénzügyi okai is vannak, hiszen így a szervezők nagy összegeket takaríthatnak meg, s olyan turnék is létrejöhetnek, amelyek különben nem fizetődnének ki, ezúttal inkább arról volt szó, hogy számos amerikai zenebarát összefogása lehetővé tette egy magyar kórus szereplését. Vajon nem bánták-e meg vendégszeretetüket? Mi őszintén reméljük, nemcsak udvariasságból mondták, hogy nem. Azok az áradozó vélemények, gratulációk, amelyekkel a kórus tagjait, s különösen a karmestereket, Tóth Béla művészeti vezetőt, s Nógrádi Lászlót, a Kodály-bemutatók mesterét elhalmozták, azt látszottak bizonyítani, hogy a magyar egyetemista kórus valóban magas művészi teljesítménnyel fizetett a vendégszeretetért. Mindenütt felállva, ütemes vastapssal ünnepelt a közönség. Lehet, hogy ez amerikai szokás, s udvariasságból szoktak így tapsolni Bizony, hét-nyolcezer kilométer távolságra hazánktól, és egy óceánnyira a megszokott jó, öreg Európától, nem volt könnyű megítélni a szokásokat. Így követhettük el például a cornelli egyetemen, Ithacában azt a sajnos, egyelőre helyrehozhatatlan hibát, hogy az ütemes tapsvihar ellenére sem ismételtünk. A kórus vezetői ugyanis előzőleg — szokás szerint — felvilágosítást kértek a helyi szokásul az Egyesült Államokban kásokról azoktól a magyaroktól, akik a környéken élnek és az énekkar érkezésének hírére természetesen a vendéglátók sorába álltak. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az amerikai hangversenyeken nem szokás a ráadás, így aztán az ütemes vastaps ellenére a kórus bevonult az öltözőbe. Az Ithaca Journal ebből arra következtetett — s ezt meg is írta a kritikusa —, hogy a magyarok hűvös emberek, nem érdekli őket a siker. Csak később jöttünk rá — ugyanazok a magyarok mondták, akiktől előzőleg megtudtuk, hogy nem szokás ismételni —, hogy az Egyesült Államokban csak a legnagyobbaknak jár ki ütemes ünneplés, a legnagyobbaktól pedig elvárják a ráadást. Szerencsénkre az ithacai koncert után még tizenegy következett. S ezeken soha nem mulasztotta el az együttes, hogy a közönség tapsait néhány műsoron kívüli számmal köszönje meg. Igaz, a közönség sem mulasztotta el soha, hogy felállva, ütemes tapssal köszönje meg a kórus produkcióját. így történt ez Kansas Cityben is, a nagy nemzetközi hangversenyen, amelyre pedig nagy-nagy lámpalázzal készült együttesünk. Csaknem háromezer kórusszakember előtt kellett itt fellépni, az amerikai kóruskarnagyok szövetség kongresszusának nemzetközi gálaestjén. A kongresszus ezúttal másodízben ült össze, s először hívtak meg külföldi kórusokat, mégpedig az Egyesült Államokkal szomszédos Kanada egyik énekkarán kívül a jó öreg Európa képviseletében éppen a budapesti egyetemi énekkart. Ez a hangverseny sorrendben a hatodik volt az amerikai körúton, előzőleg már jó néhány egyetem és college zenei fakultásán jártunk, megismerkedtünk az ottani zenei szakemberek nagy tudásával, igényességével. S azt is tudtuk, hiszen valamennyien Kansas Cityben adtak nekünk randevút, hogy ők is ott lesznek ezen a gálaesten. Nos, Kansas Cityben a rendezők előre figyelmeztették Tóth Bélát, hogy ráadásról sajnos nem lehet szó. A háromnapos kongresszus minden percét előre beosztották, egymást követik az énekkarok, tanácskozásokra és egyéb rendezvényekre is kell az idő. Az előzmények után a kórus megállapodott abban, hogy tehát ráadás ezúttal nem lesz, de abban is, hogy esetleg mégis mit énekelnek majd műsoron kívül. S énekeltek. Énekelni kellett. Érdekes módon éppen azok a rendezők követelték a leghangosabban, a legerélyesebben tapsolva a műsor folytatását, akik előzőleg szigorúan figyelmeztettek az időbeosztás betartására. Még táncoltak is az énekesek, s eljártak egy csárdást, pedig hát ez tulajdonképpen még amatőrként sem a szakmájuk. S még ez a produkció is tetszett. Harold Decker, az amerikai kóruskarnagyok szövetségének lelépő elnöke, a magyar zene jó barátja, mondott köszönetét a produkcióért. Tóth Béláék viszont azt köszönték meg, hogy a fellépés előtt olyan meleg szavakkal üdvözölte őket, elmondván: a kórus a magyar kormány támogatásával érkezett az Egyesült Államokba, s ezért a magyar hivatalos köröket csak köszönet illeti. Megemlítette továbbá, hogy a magyar állam milyen támogatást ad a zeneoktatáshoz. Rengeteg ismeretség, barátság született, s sokszor határozták el vendéglátók és vendégek, hogy levelezni fognak egymással. Az alliance-i hangversenyre a „magyarlakta” Clevelandból, Akronból, vagyis jókora távolságról is érkeztek olyanok, akik számára Kodály, Bartók zenéje, a kórus által bemutatott magyar népdalkincs nemcsak része az egyetemes zenekultúrának, hanem a szülőhaza üzenete. Velem történt meg, hogy az egyik pennsylvaniai kisváros college-ának a folyosóján magyarul szólítottak meg. Magyarok voltak, akik ugyan nem itt laknak, hanem Erie-ben, az Egyesült Államokat Kanadától elválasztó, a Balatonnál is jóval nagyobb tó partján, de eljöttek, hogy ha csak néhány órára is, de magyar vendéget fogadhassanak. Ki ne fogadta volna el a szíves invitálást? Finom, magyarosan készített füstölt sonka — természetesen tormával — mellett beszélgettünk aztán az itthoni dolgokról. Olyan jó volt tapasztalni, hogy több mint másfél évtizedes távoliét után is szinte mindent tudnak arról, ami itthon történik. S olyan jó volt abban a tudatban címet cserélni, hogy a jövő esztendőben biztosan találkozunk. Persze nem az Erie-tn partján, mert újságíró nem kísér sűrűn arrafelé fellépő egyetemi kórust. Hanem Budapesten, mert vendéglátóink, gyakran, amikor csak tehetik, hazalátogatnak. Ügy vélik, 1974-ben ismét Budapesten, no meg a Balatonnál tölthetik a szabadságot. Körülbelül addigra tervezik az utazást Samuék is. Az ő lányuk, Samu Terézke — nyolcesztendős kora óla él távol Magyarországtól — magyar ruhába, pártába öltözött, s úgy köszöntötte virággal a hangverseny után az egyetemi kórust. A hivatalos vendéglátók nevében Tóth Bélának ugyanitt egy frisbyt adtak át. Azt a bizonyos, ügyesen megszerkesztett műanyag játéktányért, amelyet úgy lehet eldobni, mint a bumerángot: visszatér eldobója kezébe. Az aranyozott frisbyt jelképnek szánták: ugyanígy térjen vissza az egyetemi kórus majd Amerikába, sikeres turnéja színhelyére, új ismerősei, barátai közé. Pintér István Beszélgetés huszonöt év után Fényes Alice-szal színházról és Magyarországról Színésznőt sírni színpadon vagy mozivásznon már mindenki látott. Én most egy színésznőt kivételesen testközelből, presszóasztal mellett láttam sírni. Ha szabad így mondani: privát sírás volt. A színésznő — Fényes Alice — huszonöt esztendeje megvált a színpadtól és Magyarországtól. Huszonöt év múltán ismét itt van Magyarországon, találkozott a pesti színházi világgal, új előadásokkal, régi kollégákkal, beszél róluk és ellenállhatatlanul pereg a könnye. Elnézést kér, amiért nem tud uralkodni az érzelmein. Elnézést? ... Csakis együttérzésről — a múltnak, amelyről mesél s a jelennek, amely így megrázta — közös átéléséről lehet szó. Mert itt a Margitszigeti Nagyszállóban, miként színházban, az előadóművész szuggesztív lénye részesévé tesz egy köz- és magánéleti drámának. A rögtönzésnek három szereplője van: Fényes Alice, a férje dr. Prince Endre és huszonegy éves Tóni fiúk. Az „előadás” alaptónusa meghatározhatatlan, azaz fájdalmasén derűs, könnyeken átcsillanó nevetés. Az „első felvonás” cselekménye a művészi kibontakozás. A 15 éves Alice az Orsolyák zárdájából meghökkentő ugrással egyenesen a kolozsvári magyar színház színpadán termett, ahol fantasztikus sikerrel eljátszotta Júdr. Prince Endre nem tudja elképzeléseit megvalósítani. Ekkor változott a színhely. A házaspár Londonban telepedett meg. Az esztendőkben az új körülmények buktatóin, anyagi és érzelmi nehézségeken kellett átverekedniük magukat. Dr. Prince Endre sem találta meg mindjárt a helyét a műszaki-gazdasági életben, ám a súlyosabb, a sok kínzó konfliktust rejtő szerep Fényes Alicenak jutott. A művésznek. Egy ritka tehetségű prózai színésznő szakadt el örökre éltető elemétől, a színháztól. Örökre? Arcán ismét megjelenik a könnyes mosoly: nem örökre, bár viszonya a színházhoz mindenesetre átalakult. S most — margitszigeti közjátékként — mindhárman beszélnek. S mindhárman — az Angliában született Tóni is — tökéletesen zengő magyarsággal. Az apa: Alice dolga addig volt nehéz, amíg a fiunk megszületett. Akkor megnyugodott, s mihelyt Tóni értelme nyiladozni kezdett, őt is színházba vittük. Alice magyarázta meg neki Shakespeare-t. Alice: Képzelje el, hogy az angol iskolában az én magyar fiam— mert otthon kizárólag magyarul beszéltünk — szerezte meg mindig a legjobb jegyeket, a legnagyobb dicséreteket angol irodalomból. S talán magyar Tóni: És azt el sem mondod, hogy az öreg jegyszedő nénik is megöleltek. A közjáték folytatódik, a Pesten töltött tíz nap eseményeivel. Dr. Prince Endre elmeséli, hogy őt is szívélyesen fogadták az Izzóban, reméli, sikerül ezen a területen a magyar és az angol üzleti körök közt kapcsolatot teremtenie. Azt mondja: mindaz, amit látott, arra utal, hogy Magyarország keresi és megtalálja helyét a világpiacon. A város? Az emberek? Az apa: Szebb mint gondoltuk, kedvesebbek mint reméltük. Pedig volt némi elképzelésünk, hiszen állandóan olvassuk a Magyar Híreket. Azt szeretnénk, ha magyar ismerőseink, akik oly sokszor kérdezték az utóbbi időben, hogy voltunk-e már otthon, most megtudnák: igen, itthon voltunk. Tóni: És boldogok vagyunk, hogy hazajöttünk. Mert úgy érzem, én is hazajöttem, annyit meséltek a szüleim Magyarországról. Alice: Csak azt sajnáljuk, hogy huszonöt évig halogattuk a látogatást. De most gyorsan pótolni akarják a mulasztottakat, s az idei nyarat a Balaton mellett szeretnék tölteni. Csak az időpont körül alakul ki kisebb családi vita. Tóni két év múlva lesz a jogtudományok doktora, de már az idén ősz-A Margitszigeti Nagyszálló előtt (Novotta Ferenc felv.) liát. Amikor pesti színházi szakemberek keresték fel az erdélyi magyar színházakat, feltűnt nekik az alkatában nagy érzékenységet, finomságot és drámai erőt egyesítő, sötét hajú, kék szemű fiatal színésznő. Meghívták Pestre. Szokatlan gyorsasággal szerette meg az igényes pesti közönség, s ő szokatlan gyorsasággal ívelt felfelé. Játszott a Vígszínházban, a Belvárosi Színházban, játszott filmfőszerepeket. Móricz Zsigmond keménytónusú realista világában épp oly otthonosan mozgott, mint a Thorton Wilder teremtette filozofikusmisztikus atmoszférában. A „második felvonás” alapmotívuma: a nagy szerelem. Nem színpadi. Valódi. Férje, dr. Prince Endre, az Egyesült Izzóval állt sokáig Összeköttetésben, majd a felszabadulás után Bukarestbe ment, ahol szintén izzólámpákkal foglalkozott. Időközben a bukaresti gyárban személyi változások történtek, s volt egy pillanat, amikor úgy látszott, nyelvből és irodalomból sem vizsgázna rosszul. Tóni: Ki kellene próbálni. Egyébként azt hiszem, anyának most volt életében a legnagyobb lámpaláza — miattam. Az izgatta, hogy vajon igazolódik-e mindaz, amit pesti művész-múltjáról mesélt nekem. Az apa: Félt, hogy nem ismerik meg, nem emlékeznek rá. Alice: És ez a fiam előtt nagyon fájt volna. Tóni: De megismertek, anya! Mindenki borzasztóan örült neked! Alice: Igaz. Talán csak én örültem nekik jobban: a drága Bullának, aki a legjobb barátnőm volt, a remek Lázár Máriának, akinek annyit köszönhetek, a csodálatos Dayka Margitnak és Ruttkai Évának, akit eddig csak hírből ismertem, de most valósággal lenyűgözött. szel a magister címet kell megszereznie. Tehát nyáron sok munka vár rá. Mégis mindenképpen jönni akar. Az apa üzleti megbeszélésekkel kívánja összehangolni az utazást. Alice azt szeretné, ha még tartana a színházi szezon. De vajon Tóni — noha kitűnően beszél magyarul — érti-e, élvezi-e a magyar nyelvű színházat? — Persze hogy értem! Minden szót! Bizonyisten — teszi hozzá megerősítésül, tősgyökeres pesti magyarsággal. Erre aztán mindhárman elnevetik magukat. Alice szemében a mosolya mögött most is ott bujkálnak a nemszínpadi, a privát könnyek. — Nyáron jövünk. Egyáltalán, most majd gyakran jövünk — mondja. Akkor hát ez lesz a még meg nem írt harmadik, negyedik felvonás. Soós Magda 9
