Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
1867-ben létre jött a kiegyezés a magyar nemesi osztályok és a Habsburg-ház között. Messze elmaradt az 1848-as vívmányok mögött, de mégis lehetővé tette — bár idegen tőkével — az iparosodás megindulását, a polgárosodás kiteljesedését. Üzletté, kapitalista vállalkozássá lett a könyv- és lapkiadás is. Az írók foglalkozásnak is kezdték tekinteni az írást, az irodalmi élet megélénkült. Folyamatossá vált a színvonalas műbírálat is. Gyulai Pál, a jeles kritikus — bár voltak érdemei — szinte egyeduralmat teremtett az irodalomban: csak azokat a szerzőket engedte érvényesülni, akik helyeselték — vagy legalább nem ellenezték — írásukban á Habsburg-kapcsolatot. Akadt azonban olyan író, aki nem csatlakozott a hivatalos irodalomhoz, sőt csaknem mindenkivel szembekerült. Tolnai Lajos, a kor egyik jelentős értéke, költő, író, lapszerkesztő volt, de maradandót elsősorban prózában alkotott, regényeivel és novelláival. Tolnai Lajos A Tolna megyei Györköny község jegyzőjének a fia. Megyéjétől kölcsönözte írói nevét, a nemesi Hagymássy családnév helyett. A család szegénysége miatt egyetlen tanulási lehetősége akadt: pap lett. A pesti református teológia elvégzése után gimnáziumi tanár, de elégedetlen az anyagiakkal s az iskola szellemével, és 1868-ban elfogadja a marosvásárhelyi református gyülekezet meghívását a lelkészi tisztségre. Sajnos, ellenségeket szerzett: előbb a szószékről bírálja híveit, magára haragítva a városi nemességet és polgárságot, majd műveiben pellengérezi ki őket. Prózai írásai élesek, keserűek, és szinte mindegyik alkalmas arra, hogy sokan magukra Ismerjenek. 1884-ben legnagyobb személyes ellenfeléből erdélyi püspök lett s neki azonnal távoznia kellett. A fővárosban nagyon nehezen él családjával, és csak lassan fordul jobbra sorsa. Polgári iskolai tanár, majd egyetemi magántanári címet kap, az egyetemen azonban nem adhat elő, ezt ellenfelei, élükön Gyulai Pállal, megakadályozták. Majdnem minden művében a haladást gátló nemességet támadja. A nemes vér című regényében a parazita Benedek grófok bemutatásában az arisztokrácia teljes lezüllését leplezi le. A báróné ténsasszony az önkényuralomról és az ellené harcolókról szól. Utolsó regénye, a Sötét világ komor hangulatú, sok önéletrajzi vonást mutat. írói céljáról így váll: „...Gyönge írásomban az igazság kiderítését tűztem ki..Célját írásaiban elérte; de drága árat fizetett érte. Mikszáth Kálmán, aki nagyra értékelte Tolnai írói tehetségét, fájlalta, hogy nem tudott megbékélni az emberekkel.. „Nagy, túlságosan nagy kerek fejében... egy egész világ forrt” — írja róla. Majd megemlítve, hogy regényeit többnyire valakinek ajánlotta, s ezért azzal gyanúsították, hogy pártfogókat gyűjt, így „védi meg” Tolnait: „ ... gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, ahogy más ember régi pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt, tűre szurkálva. A patrónusok is azért kellettek neki, hogy velők fölfegyverezze magát az ellenségek ellen.” Egyik jellemző novellája A szentistváni Kéry-család története. Egy hajdan gazdag nemesi család teljesen tönkremegy, az apa felakasztja magát, ezzel tetézi is a szégyent. (Legalább pisztollyal vagy méreggel tette volna — mondják róla az elbeszélésben.) A család semmit sem tesz megélhetéséért, különböző nagy örökségekre számít, várják a gazdag rokonok halálát. A legkisebb fiút azonban dolgozni küldik: Pesten kereskedőinasnak adják. („Inkább kereskedő, csak közönséges mesterember ne...”) Bár elég rendesen bánnak vele, az első lehető alkalommal — egy örökséget megkapnak — hazamegy. /ftagya* cAz iqxLZiáq. hirdetése a aél... Az új vagyont a család ugyanúgy elveri, mint a régit, a többihez pedig sohasem jutnak hozzá. A nemesi fiút tehát nem menti meg a munka. Alakját jellemzően egészíti ki egy másik szereplő, egy falujabeli tehetséges parasztfiú, aki ugyancsak Pesten kereskedőinas, majd segéd lett. Minden igyekezetével a dzsentrit majmolja, és ezt társadalmi emelkedésnek hiszi. Egy falusi jegyző is szerepel az elbeszélésben, az egyetlen, aki önzetlenül többször is segíteni igyekszik a családon, de hálát nem éreznek iránta, inkább lenézik. A novella elején a főszereplő visszaemlékezik életükre: „Ha az ember Szalk-Szentmártonról jő lefelé Paksnak, lát a jobboldalon, bent a hegyekben csinos pusztákat, urasági épületeket Fehér és Tolna megye egybeszögelő határán. Szép föld, termékeny vidék, becsületes, barátságos nemesi osztály, mintha mind atyafiságban volna egymással. Egy-egy névnapon mennyien voltak néha napján nálunk; egyegy szüreten három-négy napig is szólt a muzsika, két banda is, a földvári és a paksi is. Anyám kifogyhatatlan volt a szíves beszédben, boldog volt, hogy annyian megemlékeztek rólunk. Nénéim sütöttek, főztek, tánczoltak, daloltak. Iván eregette a rakétákat, apám rendezte a vendégek kocsijait, hintáit, lovait, kocsisait, inasait, hogy semmiben hiány ne legyen. Hallottam, hogy távoli időktől fogva ez volt a Kéry-család igaz magyar természete. (Mindig így értsük: szentistváni Kéryék.) Varjason laktunk. Akkor még az egész Varjas, Kishegy, Farkashát a miénk volt; de elhiszem, hogy már igen megterhelve. Nem is lehetett másképp. Nénéim Pesten, sőt eleinte Becsben nevelkedtek. Nem is beszéltek másképp, csak németül és francziául. Mindig elhozták ünnepekre, hosszú szünnapokra nevelőnőiket, barátnéikat, zongoramestereiket, kikkel együtt sokszor, emlékezem reá: harminczan is ültünk a nagy ebédlőben.., De mire befordultam a tizedik évembe: sok minden megváltozott. Behúzódtunk Omlott-TOLNAI LAJOS Rofl^aj bkrvm luX»tb*a várra, egy kis faluba, nem is a magunk kastélyába, hanem a Máté bácsi öreg házába, melynél — mint nénéim mondogatták csúfolkodva — Varjason az istállónk is különb volt.” Az elbeszélés egyik mellékszereplője, egy orvos így beszél a Kéryekről: „Ezek nem dolgozni valók, csak tánczolni, énekelni, duellálni, katonatiszteskedni egy kicsit, s aztán hazamenni úrnak, szolgabírónak, tanfelügyelőnek, megyei hivatalnoknak, alispánnak, követnek, kis istennek, lenézni a szegény születésűt és elnyomni...” Ezek a kis részletek nemcsak azt mutatják, hogy a magyar próza stílusban is már modern, hanem azt is, hogy Tolnai nem annyira összeférhetetlen természetével, mint éles hangjával szerezte ellenfeleit. 1902-ben bekövetkezett halálát a hivatalos irodalom látszólag fájlalta. A Kerepesi úti temetőben kapott sírhelyet, de a temetés után szinte egy szó sem esett többé róla. Jellemző, hogy a fiatal Ady Endre és Móricz Zsigmond figyelt fel rá, és több művét újból kiadatta. Jó szemű és határozott ítélő képességű író volt, ha cselekményrajza és stílusa el is marad Jókai csillogó zsenije mögött. Tolnai az, aki a magyar próza útját összeköti a Jókai és Mikszáth közötti időben, nemcsak alkotásainak idejét, hanem Irodalmi értékét tekintve. m. 00. Hál odaért János s ekkép elméikedók: ..A külsejét látom, megnézem belsejét;" S nem törődve azon, hogy majd megugratják, Megnyitotta a nagy palota ajtaját. No hanem hisz ugyan volt Is mit látnia! Ebédelt a király s tudj' Isten hány jta. Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok; Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat. 100. Mikor János vitéz a házba belépett, Nem igen kívánta meg ezt az ebédet; De az óriások jószívű királya Az ebéddel őt ily szépen megkínálta: — Ha már itt vagy, jöszte és ebédel) velünk. Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk Fogadd el, különben száraz ebédünket tzről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg. JÁNOS VÍTÉZ Petőfi Sándor költeménye és a Pannónia Filmstúdióban készülő rajzfilm nyomán. A figuraterveket készítette és a filmet rendezte Jankovics Marcell. A filmkockákat Marsovszky Emőke, Petőfi költeményének részleteit Garami László válogatta. tol. — Hogyha kívánjátok, megteszem, miért ne? Társaságotokba beállók ebédre, Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek, Számomra előbb kis darabot törjetek. Letört a sziklából valami öt fontot A király, s a mellett ily szavakat mondott: — Nesze, galuskának elég lesz e darab, Aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd. 103. — Harapod bizony te, a kínos napodat! De fogadom, bele is törik a fogad! — Kiáltott fel János haragos beszéddel, S meglóditotta a követ jobbkezével. A kő úgy a király homlokához koppant, Hogy az agyveleje azonnal kiloccsant. Es az óriások elszomorodának Keserves halálán a szegény királynak. 108. A legöregebbik szólt János vitézhez: Mert mi téged íme királynak fogadunk, — Urunk és királyunk, kegyelmezz, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk! kegyelmezz! 104. Felelt János vitéz: — Elfogadom tehát Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát. En itt nem maradok, mert tovább kell mennem Itt hagyok valakit királynak helyettem. — Már akárki lesz is, az mindegy énnekem, Kendtektől csupán ez egyet követelem: Amidőn a szükség úgy hozza magával, Nálam teremjenek kendtek teljes számmal. 105. — Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyst jobbágyidat hívod. Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot általadta. János bedugta a sípot tarsolyába, Kevélyen gondolva nagy diadalmára, Es számos szerencse-kívánások között Az óriásoktól aztán elköltözött. János vitéz ment, és elért nemsokára Az óriásföldnek félelmes tájára. Egy vágtató patak folyt a határ mellett; Hanem folyónak is jóformán beillett. A pataknál állt az óriásföld csősze; Mikor János vitéz a szemébe néze, Oly magasra kellett emelnie fejét, Mintha nézné holmi toronynak tetejét. Ok. Volt ennek a tájnak sok akkora fája, Hogy a tetejüket János nem is idtta. A szúnyogok itten akkorákra nőttek, Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének. így ballagott János bámulva mód nélkül. Egyszerre előtte valami sötétül Az óriás király nagy fekete vára Volt, ami sötéten szeme előtt álla. M. Kállai Magda
