Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-04-14 / 8. szám

-fill «IMI fSaiiíPft

'••Sí*® 4^ - 'Hl ^ . 1 • l

KJBBjít] ff 1

ŰkasSSSSftH r ISEjflTl

Mj]

11 n jpjp

r'VÍ; ’JjmtgZ'.- «

Hajó születik

Egy Váci úti géplakatos

Az Angyalföld Budapest klasszikus munkáskerülete, a magyar gyáripar szülőföldje, József Attila szavaival élve, az anyag gyermekeinek egyik városnegyede, az uralkodóvá vált társadalmi osztály kialakulásának bölcsője s egykori harcainak színhelye.

E harcok emlékét márványtáblák őrzik, s hirdetik a gyárfalakon, s ilyen márványtábla mellett lépek be a Váci úti Magyar Hajó és Darugyárba, amely ennek az emlékekben gazdag Váci útnak egyik nagyüzeme. Ehhez — az igazgatósághoz, a gyári Kis-Duna-öböl vizéhez és sójateréhez — tartozik az angyalföldi hajógyár, a darugyár, az óbudai, a balatonfüredi meg a váci hajógyár.

Mammut-üzem. Tízezer ember, tízezer munkás életének legfőbb szintere.

A tízezernyi esztergályos, hajóács, géplakatos, darukezelő közül egyet választottam ki, egyetlen egyet, akiben megtalálhatom és talán megmutathatom a mai Váci úti munkást, ennek a negyednek, ennek az útnak a jellemző és', jellegzetes alákját.

szakszervezeti bizottság egyik helyiségében, s följegyzem gondjait, észrevételeit, ez a legfőbb törekvése.

Először a Váci úti kisvilágról, később a nagyvilágról, a világtengereken járó Váci úti hajókról, kikötői vízi darukról beszél, végül a mai munkásgondokról.

Az első témánál az érzelem szálait szövi. A másodiknál az értelem hangjával magyaráz. A harmadiknál a felelősség szól belőle.

Ez a negyed, ez a Váci út neki élete, dala, munkája, otthona, kenyere, mindene. A legmeghatóbb benne ez a szenvedélyes, szerelmes ragaszkodás, ez a Váci úti nagy honszerelem. Ezt a Váci úti hazaszeretétet, bár e szót egyszer sem mondta ki előttem, így fogalmazza meg:

— A szívem szerint el vagyok kötelezve.

Minden ide köti. Tizenhét éves korában került a hajógyárba, itt szabadult fel, huszonhárom alkotó, kemény esztendeje, verítékbe épült be azokba az úszódarukba, azokba a folyami és tengerjáró hajókba, amelyek itt kéhajógyárban. kislányom a Váci úti közgazdasági szakközépiskolában tanul. Reggel ő két megállót megy jobbra, én a feleségemmel két villamosmegállót teszek meg balra. Ez köt ide. Az apám köt ide, aki innen ment nyugdíjba. A sok szaktárs köt ide, mennyi barátom van! Én is szeretek a jó barátjuk lenni. A barátság köt ide. Meg, idehallgasson, az a huszonhárom év, huszonhárom évnyi életem.

De milyen messze vezet ez a „két megálló”, milyenek azok a hajók, daruk, amelyek itt készültek! Ez a kis világ mennyi szállal fűzi át a nagyvilágot, ez a kis hajógyári öböl mennyi olyan készülő hajót ringatott már, amelyeknek már a világtenger a hazájuk.

— Múltkor egy száztonnás úszódarut szereltünk fel a szíriai Lattakiában. Üszódaruink elkerültek Kubába, Kínába, Szíriába, Kuwaitba, Líbiába. Most csináljuk a tizedik 1920 tonnás tengerjáró hajót a Német Szövetségi Köztársaságnak, ezelőtt tengerjáró áruszállító hajót építettünk Norvégiának.

A Váci út nemzetközi utak kiinduló helye, a Váci úti kis öböl tengerjáró hajók elindító állomása. Az angyalföldi Váci út, bár egyetlen nyomvonala meg nem változott, kiszélesült, a Váci út világrészekkel érintkezik és kereskedik.

De még ez a győztes Váci út sem gondok nélkül való. A gondok jellege, igaz, megváltozott az elsuhant évtizedek során. Ma nem a munkások felszabadítása, a gyárak birtokbavétele, az állami termelés elindítása a gond. mint volt éppen negyedszázada, hanem...

— Hanem? ... — ismétlem meg.

— Mi, munkások nem sajnálunk semmit. Legyen mindenkinek. Mi tudjuk azonban azt, hogy milyen nehéz megkeresni a pénzt, és nem

szeretjük, ha néhány an munka nélkül gazdagszanak. Nem sajnáljuk, járjon autón bárki, aki megérdemli. De az, aki autón jár, gondoljon nem néha, hanem sokszor arra, hogy miből lett, mert közülünk indult el. Ez pedig kötelez: ne is felejtsen el minket.

Amit mond, összecseng azzal, amiről Kádár János beszélt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülésén.

— Egyre kevesebb a frázis, ennek nagyon örülök. Egyre kritikusabban vizsgáljuk saját munkánkat. Ez nagyon jó. De szeretnénk, ha a munkásnak még több szava lenne. Ha hangja mindenütt hallatszana. A véleménye, természetesen. Ma jobban meghallgatnak, mint tegnap, és tegnap jobban hallgattak meg, mint tegnapelőtt. Ez is jó. De következetesebbeknek kell lennünk mindenben. Ha itt meg ott baj van, ki kell mondani.

Arcán látom, hogy a fogalmazással bajlódik, a vonásain, hogy a kifejezés tisztaságáért küzd.

— A Váci útról akart írni, ugye? Írjon arról is, milyen hatása volt itt a fizikai dolgozók bérének emeléséről szóló kormányhatározatnak. Nyolcszázalékos emelést kapott mindenki, s itt nálunk a gyárban még 4,3 százalékot külön is szétoszthattunk. Munkások közt élek, egy vagyok velük, mint daruszerelő lakatos, munkás vagyok magam is, s részt is vettem a béremelés szétosztásában. És ez a munka se volt könnyű, higgye el! Azt a 4,3 százalékot igazságosan elosztani... Mert úgy kellett. S mert így lett, nyugodtan megírhatja, hogy a béremelés nagyon jó hatást tett. Anyagilag, de lelkileg is.

Ügy, hogy végül ezt a hírt hoztam magammal a klasszikus munkásnegyedből, a Váci útról.

Ruffy Péter

Angyalfölt

Három évtized sem telt el azóta, hogy a „kültelki színház” bizonyos becsmérlő hangsúllyal meghonosodott a magyar nyelvben, különösképpen az akkori pesti színházak és egyes szerkesztőségek sajátos nyelvjárásában, amely hangsúlyozott igyekezettel iparkodott leértékelni mindenfajta szellemi erőfeszítést, ma már kalandosnak és regényesnek ható vállakózást, amely a külvárosok népének szó-Néhány kedvenc színész: Sós Lajos, Kállai Hona és Horváth Sándor

(MTI-fotó)

rakozást és művelődést jelenthetett volna. Tartozunk az igazságnak j azzal, hogy azok a bizonyos macskakörmök közt emlegetett „kültelki” színházak semmiképpen sem tudták összeegyeztetni a külváro- J sok lakosságának anyagi képességeit a legszegényebb színház, a legigénytelenebb műintézet fenntartásának költségeivel sem; ezek az időről időre feltámadó és elhaló, színházi előadásokat bemutató és általában nagyon rövid ideig műsoron tartó csoportok alig-alig tudtak szellemi hidat építeni a műveltség és a kültelki bérkaszárnyák lakói között, azon egyszerű oknál fogva, hogy a bérkaszárnyák lakóinak nem volt pénzük színházra.

Angyalföld, ez az irdatlan területű munkásnegyed, soha sem büszkélkedhetett azzal, hogy állandó színháznak otthont adott volna, a salétromfoltos falak és szellőzetlen udvarok világából vajmi kevesen indultak útnak, hogy valamelyik — szerényebb helyárakkal hívogató — pesti színházba jegyet váltsanak. Ennek az elzárkózásnak és távolmaradásnak olyan mély hagyományai voltak, hogy amikor — az ötvenes évek elején megépült a klasszikus Angyalföld középpontjában, a Váci út és a Róbert Károly körút sarkán, a ma is Déryné térnek nevezett saroktelken a kerületi pártház és a hozzá kapcsolt — „már majdnem színházszerű’ — előadóterem, senkinek sem jutott eszébe, hogy ebből az épületből ki lehetne fejleszteni Angyalföld színházát.

1954 volt az első esztendő, amikor a kerületi tanács kebelében valaki megérezte, hogy ez az Angyalföld már sem anyagi viszonyaiban, sem szellemi igényeiben nem azonos a régi Angyalfölddel. Aki megérezte ezt az akkor talán még csak lappangó érdeklődést, annak az is eszébe jutott, hogy az Arpád-híd pesti hídfőjében kihasználatlanul ácsorgó előadóterem némi jóakarattal színháznak is berendezhető. Így jött létre a mai József Attila Színház ős-intézménye, ahol alkalmilag összetákolt társulatok általában operetteket és könnyű zenés játékokat mutattak be, abból a megfontolásból kiindulva, hogy a „kültelki" közönség nem is igényel mást. Könnyű ebben a sommás ítélkezésben felfedezni annak a felfogásnak rokonát, amely egy évtizeddel előbb világra hozta a kültelki színház nem éppen hízelgő fogalmát. Egy évadon át tartott ez a hakni-korszak, az alkalmi előadások váltakozó sikere és bukása, míg végre törvé-A géplakatos Szabó László

Ez a munkás, a negyvenéves Szabó László daruszerelő lakatos, olyan, mintha mindig, mindenütt az egész, a teljes társadalmat képviselné. Az ország minden törekvésében és gondjában jártas, ítélete biztos, viselkedése fesztelen, vitákban edzett szókincse van. Munkája mellett és munkaidején túl közéleti ember.

Gazdaként tevékenykedik, politizál — akár a tanácsválasztások előkészítésében, akár a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnökeként — mint akinek a kezére, tevékenységére, jártasságára és biztos eligazodására van bízva az ember, a többi ember, embertársainak a sokasága.

Ö már a győztes munkásosztály fia, azok közül való, akik tevékenyen részt vesznek közvetlen munkahelyük, munkájuk, a társadalom, az egész ország sorsának formálásában, hogy itt minden becsületes ember meglelje a helyét, munkája gyümölcsét, fáradozása eredményét. Mert ahogyan hallgatom szavát a

(Lévai András fotója)

szültek. Ha ez a kicsiny terület a Kis-Duna-part, e kis hajógyári öböl minden szeglete a teremtő munkát visszhangozza, akkor ebben a visszhangban Szabó László huszonhárom esztendeje vastagon benne van.

Nem könnyű a munkája. Harminc-negyven méter magasban, mentőövvel a derekán szerelni nem gyerekdolog. Nyáron a sójatéren forró a vas, télen jéghideg a szerszám, itt reumát könynyebb szerezni, mint kitüntetést.

Ezt nem panaszként, hanem tárgyilagosan mondja, mert a munka gyötrelem, küzdelem, harc, veríték, amelyhez nem csupán erő kell, hanem határtalan hűség.

Szabó a hűség fia. Nehéz időkben sem ment el. mikor több pénzért, keresetért elmehetett volna.

— Mi köti? — kérdezem. Bár tudom, de az ő szavát jobb hallani.

— A Váci úton lakunk, a feleségem is itt dolgozik a

A fiatalodó Váci út

*r*^TM*^**> ■ im

f mKKBku

yttes *111*

1:!IBM • »?*;■■ ■

SE■ i r i. ii

lí

y*Cf~XrlHr

Vdi"i

12