Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-04-14 / 8. szám
J színháza nyes rangra emelték Angyalföld színházát s az akkor Néphadsereg Színházának nevezett Vígszínház külvárosi kamaraszínházaként, állandó társulattal és előre eltervezett műsorral megalakult Angyalföld első színháza. Élt egy évet, majd a következő nyáron hivatalosan megalakult az önálló és minden „belvárosi” anyaintézettől független színház, amely József Attila nevét vette fel. Fodor Imre, a Néphadsereg Színháza-Vígszínház gazdasági igazgatójának íróasztala mellől került át az új munkásszínház igazgatói irodájába, noha ez némiképpen fellengzős túlzásnak hat, mert az igazgatói iroda, a rendezők és dramaturgok műhelye egyetlen parányi szoba volt, úgyszólván a portásfülke toldaléka. Zsinórpadlás nélkül nehezen használható és gyors változásokra alkalmatlan színpad, szegényes öltözők és meglehetősen lekopott nézőtér alkotta az első budapesti munkásszínházat, amelynek akkor s a későbbi években olyan művészei voltak, mint Kertész Dezső, Komlós Juci, Ráday Imre, Gobbi Hilda, Sinkovits Imre, Darvas Iván, s ma is a színház legnépszerűbb művésze, előadásainak örökmozgó motorja, immár szerzője, Bodrogi Gyula, valamint Szemes Mari, Kállai Ilona ... Fodor Imre igazgató már az elmúlt években épült kiegészítő traktusban fogadja az újságírót, abban az épületrészben, amely magába foglalja a kényelmes öltözőket, próbatermeket és irodákat. Tizenhét év ugyanannak a színháznak igazgatói székében nem kis dolog, ha meggondoljuk, hogy a színház meglehetősen szeszélyes üzem, gyorsabban elégeti az ember alkotó kedvét, mint bármiféle más munka és vállalkozás. Fodor Imrét azonban szemmel láthatóan felvillanyozza az emlékezés. — Számunkra meglehetősen ismeretlen területen és nagy bizonytalansági százalékkal terveztük meg az első év műsorát, mert abból indultunk ki, hogy ezen a színházilag még meglehetősen kiaknázatlan területen szórakoztatva nevelő műsort kell kialakítanunk. Tisztában voltunk azzal, hogy Angyalföldön megvan a jogos és egészséges igény a színházra, de nem tudhattuk előre, hogy az operetteken és zenés játékokon kívül addig semmiféle érdemes művészi előadáshoz nem szokott közönséget miképpen tudjuk megnyerni. Műsorpolitikánk merésznek hatott, mi azonban bíztunk abban, hogy Angyalföld megérti törekvéseinket, pártfogásába veszi a színházat. Az eredmény magát a „merészen képzelődő” igazgatót és munkatársait is meglepte, Angyalföld — ha szabad ezzel a kifejezéssel élni — valami őst szomjúsággal és lelkesedéssel, nyomban az indulás után sajátjának vallotta a színházat, s vallja ma is. Amit többek között az a számadat is bizonyít, hogy a József Attila Színházba évente bérletet váltó 15—16 ezer budapesti színházlátogatóból mintegy 12 ezer — angyalföldi. A színház vezetősége nem óvatoskodott, nem akarta kávéskanállal, vagy cseppenként adagolva becsempészni Angyalföldre a művészetet. Műsorán kezdettől fogva szerepelnek magyar, nyugati és orosz, szovjet klasszikusok, a magyar és a világirodalom új és nagy sikerű alkotásai. Osztrovszkijtól Németh Lászlóig, Rozovtól Illyés Gyuláig a legsikeresebb angol francia és amerikai szerzőktől a színház sajátos légkörében színpadi szerzővé nevelkedett fiatal magyar írókig a drámaírás hatalmas és tartalmas színképét őrzik a színház bemutatólapjai. Évente hat új darabra gördül fel a függöny a József Attila Színházban, s hagyomány, hogy az év utolsó bemutatója mindig zenés játék, közülük nem egy évadokra áthúzódó sikert hozott. A világsikert aratott „A kaktusz virága” című vígjáték még a megfilmesítés előtt került a József Attila színpadára, hasonló sikert aratott Jaroslav Hasek Svejk-je, mint musical comedy, amelynek nemcsak főszereplője, de feldolgozója is — Bodrogi Gyula volt. Angyalföld színháza ma olyan tősgyökeres angyalföldi intézménynek számít, mint a Láng gyár, vagy a „13 ház” név alatt ismert bérháztömeg, amelynek egyébként majd minden lakója a színház állandó bérlői közé tartozik, csakúgy, mint a „Majomház”-nak. nevezett s elöregedett bérkaszárnya lakói. Azt hihetnök ezek után, hogy a József Attila Színház a XIII. kerület határai közé szorosan beépült, e körből soha ki nem lépő művészi vállalkozás. Ez azonban így nem igaz. Újpesti, kispesti, sőt csepeli üzemekből is jönnek a nézők, Budapest belterületéről nem is beszélve, ahonnan ma már divat Angyalföldre színházba járni. És ez a huszonöt színházzal dicsekvő magyar fővárosban már rang. Baráti Géza (Gábor Viktor felvételei) Mintha csak nyár volna — első fürdőzők a Dagályban Angyali víz Pontosan azon a napon látogattam meg a Dagály fürdőt, amikor Budapestre harsogva, szinte szemérmetlenül berobbant a korai tavasz. Hónapok óta nem volt ilyen kristályosán tiszta az ég; a nap ellágyult ábrázattal vándorolt a kék boltozaton, s olykor úgy tűnt, mintha már az ébredő föld szagát is érezni lehetne. Ritka és becses pillanatok ezek egy nagyvárosban; a civilizáció burkán át beszivárog a természet, hajnaltájt a ligetekben, kertekben üvöltenek a madarak. A Dagály utca a Váci útról nyílik, néhány száz méterrel odébb nagy üzemek épülettömbjei állnak, gyárkémények magasodnak, műhelycsarnokok üvegbeton kupolája villog. De itt a Duna-part közelében, mintha a csend fala választana el bennünket a gépek zúgásától, a a füstös, poros benzingőzzel telített térség lüktetésétől; itt nyugalom fészkel. A folyó felől enyhe szél jön, élesek, tiszták a színek, egy villanásnyi időre, amikor megpillantom a strand hófehér csipkés medencéit, úgy érzem, itt van a nyár. No lám, a kerítés mögött labda pattog, négy fürdőnadrágos fiatalember futkos a fövenyen és a bőrükön mintha már nyomot hagyott volna a nap. Jómagam irhakabátban ballagok a bejárat felé, kinyitom az üvegajtót, szubtrópusi meleg levegő csap meg, érezni lehet a fikuszok, pálmák, citromfák nedves-kesernyés szagát. Az előcsarnokba az üvegfalakon át sávokra bontva árad be a fény. Az első emeleten félmeztelen emberek pihennek a bőrfotelekben, a Dagály-fürdő, hivatalos nevén a Szabadság strand egy tél végi hétköznap nyugalmas perceit éli. Ez a hatalmas strand kánikulai napokon olykor harmincezer embert fogad, ma körülbelül háromszáz ember üldögél a melegvizes medence pihenőpadjain. Milyen is ez a víz? A vegyelemzés szerint kálcium, magnézium, hidrogénkarbonátos szénhidrogén tartalmú, alkalmas ízületi gyulladások, köszvények, idegfájdalmak, gyermekbénulásos utópanaszok enyhítésére, ivóvízkúra során a vese-, a gyomor- és bélmegbetegedéseket gyógyítja. Egyszóval mindazon előnnyel rendelkezik, amelyről ismertek Budapest gyógyforrásai. Mi azonban nem foglalkozunk vegyelemzéssel, inkább egy idősödő férfihoz fordulunk felvilágosításért, aki kopaszodó fejebúbján a napot dédelgetve a medence szélén üldögél az egyik víz alatti betonpadon. — Hogy milyen víz ez, uram? Ugyebár Angyalföld peremén vagyunk, így hát stílusosan eképp fogalmazhatok: angyali víz. Itt dolgozom a közelben, a Láng Gépgyárban, éjszakai műszakon; munka után az első utam ide vezet, úgy húzza ki belőlem a fáradságot ez a víz, a csend, a jó levegő mint a legbékésebb álom. Most különösen kellemes itt, mert a nap is melegít felülről, nézze, így csöppnyit kiemelkedik az ember és az egész felsőtestét éri a fény. Májusra már fekete leszek, mint az ördög ... — Ördög az angyali vízben? — Hát csak a bőrszínemre mondom, mert az ördög ugyebár nem ismeri az áldást. Sok embernek szaggat a dereka, recsegnek az ízületei. Mióta ide járok, ilyen panaszt én nem ismerek. De nem csak az idősebbek látogatják télen a Dagályt, hanem a fiatalok is, akiket nem fenyeget sem a csúz, sem a köszvény; talán ők a nyugalmat keresik? — A látogatóink jórésze télen törzsvendég — mondja az intézmény vezetőhelyettese. — Szinte név szerint ismerjük őket. A vendégeink megjelennek akkor is, ha a hó esik, ha zörög a fagy. Ez a medence szélvédett helyen fekszik, a víz felett is mindig megfelelő a hőmérséklet, télen is napozni lehet. Egyébként április a nyitás igazi hónapja. Tavaszszal a legszebb ez a strand, zöldülni kezd minden, a füvön, bokrok és fák között állnak a piros-fehér padok, színes napernyők, gyékények virítanak, nincs még zsúfoltság, de már mozgolódni kezd az élet. A kánikulai napokról jobb nem beszélni. Olyankor a strand egész hatalmas területe embertestekből áll, eltűnik a pázsit, nincs egy gombostűnyi szabad hely, megtelnek a medencék. A hat medence közül öt most még üresen áll. Hófehérre meszelt betonteknőkben bolyong a fény. A messziről kitárt szárnyú lepkéhez hasonló ikermedence fenekén egy balettcipős, tomaruhára vetkőzött női alak mozog. Könnyű táncot lejt, hajlong, kezének ritmikus hullámzásával kíséri mozdulatait. Furcsán hat ez a tánc a néptelen, fehér térség közepén. — Mi ez? — kérdezem — miféle tánc? — Egyik törzsvendégünk gyakorol — feleli kísérőm. — Sportoló? Versenyre készül? — Nem, dehogy. Fiatalnak nézi? — Igen, így messziről fiatalnak tűnik. — Körülbelül ötvenéves nő. Ilyenkor, ahogy kezd kitavaszodni, megjelenik nálunk, úgy mondják, tomászversenyző volt valamikor. Nézze azt a piruettet! Táncol, táncol, tavasztól késő őszig, amíg tart a fény. Akkor is így táncol, amikor zsúfolt a strand. A strand, a víz, bizonyos szempontból nézve, a természetből egy darab. A Dagály-fürdőt Angyalföld, Újpest lakosai szinte percek alatt megközelíthetik. Jó, hogy itt van, létezik — gyárak üzemek gyűrűjében — a természet civilizáció formálta szigete, amely felfrissülést jelent az embereknek akkor is, ha netán harmincezred magával keresi ezt a felfrissülést. Furcsán, szinte hihetetlenül hangzik, hogy egyetlen meleg nyári hónapon vagy egymillió ember íordúl meg itt, egymillió ember mártódzik meg a medencék „angyali” vízében, ott, ahol most a kékruhás hölgy lejti táncát, fölidézve önmagában a nyarat és talán az ifjúságot Kristóf Attila r bTmv war •• ) /KA|P| bÍ IV " U *4 wií 1 ^ “ .-1 ^
