Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-04-14 / 8. szám
UIÄHDM3ZÄZ KISGYEREKÉRT Mi készteti egy negyvenezer lakosú ipari kisváros sok száz lakosát arra, hogy feláldozva szombatját-vasárnapját, maltert keverjen, gerendát ácsoljon, talajt egyengessen, villanydrótot húzzon, téglát hordjon, falat emeljen, széket, asztalt, díszes figurát faragjon? Mi késztet arra vagy ezer embert, hogy fizetség nélkül dolgozzon, másért verítékezzen ? Háromszáz kisgyerek. Háromszáz kisgyerek? A tanácselnök-helyettes: „Kérem, évről évre nagyobb lett az óvodahiány. Sorba el kellett küldeni a jelentkezőket. Valamit tenni kellett.. Az óvónő: „Olyan zsúfoltan éltünk, itt, mint a konzervesdobozban a hering. Minden talpalatnyi helyre szekrényt, széket raktunk .. A gyári vezető: „Nagyon hiányzott a munkáskéz. Az asszonyok jöttek volna, de nem volt kire hagyniok a kisgyerekeket. Megoldást kellett találni...” A kisiparos: „Nem nézhettük, hogy mindenki tesz valamit, csak mi ne. Ha a városról van szó, mi sem maradhatunk ki a munkából. Meg sokat számít a megbecsülés is.. A szülő: Akármit megcsináltam volna, ha kérnek. Csakhogy meglegyen az óvoda. Most már nyugodtan jövök el otthonról .. A legilletékesebbek, Salgótarján három-négy éves polgárai nem nyilatkoztak. Csak kézenfogva ráncigáltak, hogy megmutogassák az új szobák új játékait. • Csík Pál, a városi tanács elnökhelyettese: — Salgótarján nagyon dinamikusan nő. Csak a legutóbbi két esztendőben öt százalékkal gyarapodott a lakosság. Teljes erővel építjük az új lakásokat, ámbár kerül is belé lakó bőven. Iparváros vagyunk, sok munkást foglalkoztatunk. Még több kellene... Itt vannak az asszonyok, dolgoznának is szívesen — kell a pénz —, de hát kire hagyják a gyereket. Már 1970-ben láttuk, hogy nagyon sürgősen kellene vagy ötszáz új óvodai férőhely. Nekünk meg csak kétszázra volt pénzünk. Gondolkoztunk, mit tegyünk. — Tavaly ünnepelte a város ötvenéves jubileumát. A Zománcipari Művek egyik szocialista brigádja felhívást tett közzé: „Dolgozzunk húszezer munkanapot a városért!” A felhívást átvette a Hazafias Népfront is. Gondoltuk, itt az alkalom — elkezdtük szervezni az óvodák építését. Háromszáz kisgyerekért. — Persze, az nem megy csak úgy, hogy néhány ember öszszeáll építeni. Pénz, anyag, tervrajz kell. Felkerestük a gyárakat. Azt mondtuk: Segítsetek építkezni, adjatok anyagot, pénzt, s az új helyekre elsősorban a ti dolgozóitok gyermekeit vesszük fel. Elsőként a Síküveggyárral kötöttünk szerződést, azután a Kohászati Üzemekkel, a Bányagépgyárral, a másik üveggyárral. Jelentkeztek a városi kisiparosok is: vállalták, hogy saját erőből megépítenek egy új óvoda-szárnyat. Ugyanis azt gondoltuk: jobb, ha nem egyetlen központi óvodát építünk, hanem mindegyik városrészben a már meglévőket bővítjük ki egy-egy új szárnnyal, oldalépülettel. A megválasztott tanácstagok sorba járták a kerületük kisgyerekes családjait. Kihirdették: az óvodaépítésben segítők gyermekeit előnyben részesítik a fölvételnél. Hát így... — Mekkora értékű volt a munka, amit a gyárak, kisiparosok, szülők elvégeztek? — Körülbelül 10 millió forint. Ehhez jön még vagy nyolc millió forint értékű anyag, tervrajz, fölszerelés. Az óvónők, a kisegítő személyzet fizetése. A háromszáz kisgyerek ellátási költsége... — Megéri? — Hogy lehet ilyet kérdezni?! Salgótarján szép város. Nemcsak a lakók, a turisták állítják ezt — teszést aratott az ENSZ idelátogató építésszakemberei körében is. Erdő, beton, ember. Kétoldalt hegy, a teknő kibetonozott fenekén él negyvenezer ember. Ha kinéznek lakásuk ablakán, a gyufaskatulya formájú házak fölött nem az eget látják, hanem a fenyveserdőt. Kincs a hegy, barát a hegy — de abroncsként összeszorítja a várost. Le kell győzni. Mese Már évek óta egyfolytában építkezik Salgótarján. Az idegen, ha erre téved, gyakran nem találja az ismert utcákat. Házak, lakások, közintézmények nőnek ki a földből. A girbegurba utcák kiegyenesednek. Egy évtizede még évről évre cserélődött a város lakossága. A gyárak jól fizettek. Néhány évet ledolgozott itt az idegen, megszedte magát, s továbbállt. Megkereste a házra valót, de máshol fogott az építkezéshez. Ma már itt ragadnak az újonnan érkezettek. Dolgoznak, házasodnak, lakásra gyűjtenek. Sok a gyerek. • Egy óvodának — belülről — sajátos, utánozhatatlan hangulata van. Törpe világ. És ebbe a világba az idén minden jelentkező kisgyerek bejutott. A Kohászati Üzemek óvodájában találomra kinyitottuk a „nagykönyvet”, ráböktünk az egyik névre. Dankó Csaba. Meg akartuk kérdezni tőle, hogy érzi magát az új óvodában, de már csak a folyosón sikerült utolérnünk: a közeli játszótérre trappolt a többiekkel. Dankó Miklós a Kohászati Üzemekben dolgozik. Műszaki csoportvezető. Széles arcán a helyüket megtalált emberek elégedett nyugalma. — Tizenhárom éve dolgozom itt. ötéves a fiam. Az első, és egyelőre az egyetlen. Bizony, a színes ceruza maszatol Kicsit megadóan sorolja elő az életét. Havi háromezren felül keres, felesége a helyi IBUSZ-fiókban dolgozik, de most már hetek óta betegeskedik. Két esztendeje egy másfélszobás bérlakásban lakik, anyósával. Kicsi a hely. Nagyobb lakás kellene, ahhoz meg pénz. — Mennyit fizet az óvodáért? — Naponta tíz forintot. Reggelit, ebédet, uzsonnát, orvosi felügyeletet kap a gyerek érte. Persze, magán az óvodai játékon, tanuláson kívül. — Segített az óvoda építésében? — Természetesen. Vakoltam a falat. Ha az óvónő felszólt, hogy szükség van valamire, mentünk és csináltuk. Mindig, ahogy kellett. Egy-két órát. Így is összejött már két munkanap. Egyébként holnap is megyünk. Az udvart fogjuk rendbetehni. összeáll hat-nyolc ember, és csinálja. Nem nagy dolog. Szívesen tesszük. Mi a véleménye az óvodáról? — Nagyon szereti a fiam. Reggel már rohanna. Képzelje el, mi volna, ha most otthon kellene lennie a beteg feleségem mellett. — Szereti Tarjánt? — Az én városom ... most már. • — A vállalat majd kétszázezer forintot költött az óvodára — magyarázza Radvánszky Nándor, a Kohászati Üzemek igazgatási osztályvezetője —, valamint a berendezésre. Van a saját lakótelepünkön egy mindenes-brigádunk, kőműves, ács, villanyszerelő, szobafestő, ők dolgoztak a legtöbbet az építésen. Rajtuk kívül még 18—20 ember. — Miért szorgalmazza ennyire a gyár az óvodát? — Jöttek hozzánk az emberek. Nincs hova tenni a kicsit, mondták. A gyártól várták a segítséget. Most nyolcvan új férőhelyünk van. Ez nyolcvan asszonyt jelent, akik újra dolgozhatnak. Pénzt keresnek, jobban élhetnek, nekünk meg csökken a munkaerőhiányunk:. Ma már ez ugyanúgy hozzátartozik egy vállalat tevékenységéhez, mint a szállítás, vagy a fizetésemelés. — önnek van gyereke? — Nincsen, de elég sokat dolgoztam az építésen. Én szerveztem meg. — Miért? — Hát... Nem nagyon tudom megmagyarázni. Csinálni kellett, hogy minél hamarabb kész legyen. Szükség volt rá az üzemnek is, a városnak is. Zavarban van. Mint mindenki, akitől megkérdeztem, hogy miért segített. „Szükség volt rá .. A kilences számú óvoda falán márványtábla. A város kisiparosainak segítőkészségét dicséri. Két hónap alatt fölépült az új épületszárny. Deák József sírkőkészítő, a Hazafias Népfront aktívája, egymaga 523 órát dolgozott. Harmincnégy másik, összesen 1163 órát. A környező falvakban élő mesteremberek is jelentkeztek. Legtöbbjüknek nincs, vagy már iskolás korú a gyermeke. Sándor István, a Kisiparosak Országos Szövetségének megyei titkára: — Nem magunk miatt csináltuk. De a városhoz mi is hozzátartozunk. Tudja, az úgy van, hogy nemcsak az építkezésekkel fejlődik a város, hanem a lakosok patriotizmusával is. • Van már elegendő óvoda Salgótarjánban. Az idén. Jövőre, valószínűleg, már újra több gyerek lesz, mint ahány férőhely. És nemcsak a kisgyerekek miatt fő a városatyák feje. Kevés az iskola meg a lakás is. A beton között kevés a park, a fű. Rengeteg dolgot kellene egyszerre megcsinálni. És ami ma elegendő, holnapra már kevés lesz. De a gond már nemcsak a városatyáké. Egy város kovácsolódott össze a szemünk előtt. Ahol az egyik gondja a másiké is. Ahol összetartoznak az emberek. Sós Péter riportja Novotta Ferenc felvételei Kislányok, nagy kanállal p J VI i ■ 'iáb I s Ärf ■ j * ^ ^ , * • H jk,. j
