Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-04-14 / 8. szám

lfláihálA Betß^U ) ma: )

cAptiih 8-15 &uxÁpxii keltataláik&ííó Budapesten

Az idén harmadszor rendezték meg hazánkban az európai költők találkozóját, mégpedig egy évvel előbb, mint ahogyan ezt a hagyomány megszabná. Az európai költők ugyanis eredetileg négy esztendőnként ültek össze Magyarországon, utoljára 1970-ben, az előtt 1966- ban; a következő találkozóra tehát csak jövőre kerülne sor. Kerülne, ha az 1973-as év nem volna jubileumi forduló, pedig háromszorosan is az, Petőfi, Madách és Csokonai kerek számú születési évfordulói révén.

A három magyar költőóriásnak szentelt ünnepi év a találkozó idei témáját is megszabta: az április 8-ától 15-ig tartó „ülésszakot” (amely korántsem csupán előadásokra, vitákra adott alkalmat, hanem a költői-írói műhelyek meglátogatására, előadói estekre, Magyarország megismerésére is), Petőfi életműve mai aktualitása vizsgálatának szentelték az egybegyűltek, különös tekintettel a modern költői irányzatok és a társadalmilag elkötelezett líra viszonyára.

Nyolcvan költő összesen 20 országból és természetesen hazánk legjobb lírikusai találkoztak és tanácskoztak április 10-én és U-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, vettek részt az Irodalmi Színpadon 10-én rendezett költői esten, majd 12-én a fővárosi művelődési otthonokban tervezett programokon, s látogattak el 14-én hazánk egyik legszebb tájára, a Duna-kanyarba, Visegrádra. Jöttek költők Angliából, Ausztriából, Belgiumból, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Finnországi ól, Franciaországból, Lengyelországból, mindnét Németországból, Olaszországból, Romániából, a Szovjetunióból és több más országból is.

A tanácskozást a Magyar írók Szövetségének elnöke, Darvas József nyitotta meg, Fekete Sándor pedig a Petöfi-kutatások újabb eredményeiről számolt be vendégeinknek.

A válasza maga is olyan egészséges volt, mint egy népdalsor:

— Ügy, hogy nem szemeteltük tele.

•

Megtudtam tőle beszélgetés közben — már amennyire egy vidám, oldott hangulatú banketten folyamatosan beszélgetni lehet —, hogy a magyar színház Sepsiszentgyörgyön huszonöt évvel ezelőtt alakult. Öt éve vezeti ő. Színészutánpótlását a Marosvásárhelyen működő magyar színiiskolából kapja, amely Szentgyörgyi Istvánnak, az egykori nagy kolozsvári színművésznek nevét viseli. Ez volt az a híres erdélyi színész, aki hosszú élete során eljátszotta Tiborc szerepétől Julius Caesarig, Lucifertől Harpagonig, Jágótól Szigligeti Cigányáig a drámairodalom egész sor karakterszerepét, s még 85 esztendősen is vendégszerepeit, 1926-ban, Budapesten.

Viszont nem tőle tudtam meg — ehhez ő művésznek is, színházvezetőnek is túl mértéktartó és szerény —, hogy milyen ünneplésben van részük mindenütt, ahol csak járnak az erdélyi művészet szavával. Ezt magam tapasztaltam azon a csepeli, lelkesült estén.

Diadalát? Mégsem az. Csak boldog utazás. Boldog találkozás. Ha diadal, akkor mindöszsze abban győzelem — mindössze? —, hogy láttam a nézőtéren olyan fiatal budapesti színészeket. akiket fővárosi pályatársaik bemutatóin alig-alig látok részt venni. De ide, a sepsiszentgyörgyi pályatársak előadására eljöttek. És nem lelkesedni. Hanem tanulni. Ta-Qcgjpzdik cl lepsiszentgijörgyj j zlkiig színház nmdig^idh áré í

Szívesen nevezném kéthetes útjukat a márciusi Magyarországon át diadalútnak, ha a szó jelentőségét el nem jelentéktelenítette volna a sok méltatlan használat. Évtizedek, ha ugyan nem évszázad óta kijár a „diadalát” minden mozdulásnak, minden megjelenésnek, amelyet néhány szerény „éljen!”, tapsoló tenyér, szónoki fogadtatás, hivatalos virágcsokor és hivatalos pohárköszöntő kísér. Vérmérsékletünk túlbuzgó, jót-rosszat nagyobbnak érzékel, mint amekkora, az optikai csalódások bele vannak építve a látásunkba, mintha orrunkon egy sötét meg egy rózsaszín pápaszemmel jöttünk volna a világra.

Kár is erről több szót ejteni: nemzeti önismeretünk jobb órákban el szokott jutni odáig, hogy tudja ezt a természetünkről.

Nevezem inkább arányosabb mértékű, de nem kisebbet dobbanó szóval boldog utazásnak, amit a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház társulata Nyíregyházától Tatabányáig, Inotától Ceglédig, Üjfehértótól Budapestig hazánkon keresztül-kasul megtett, meg-megállva egy előadásra termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, olyan nagyüzemek, mint például a Láng Gépgyár, művelődési házainak színpadán, vagy olyan jellegzetes ipari kerületnek, mint Csepelnek munkásotthonában. Boldog utazásnak nevezem, mert a szónak meghitt, családi melege van, s mert csakugyan boldogok voltak ők, a színészek, hogy eljátszhatták nekünk is, és boldogok voltunk mi, hogy láthattuk a játékukban a rég nem látott Csalóka szivárványt, Tamási Áron harminc éve született színpadi művét.

Nekünk is eljátszhatták, mondom, s ez a nyomatékos „is” szócska az előbbi mondatban azt jelenti, amit ők is határozottan mondanak — azt, hogy a szülőföldjükön is játsszák. Színházuk neve, noha két nyelven, de ugyanazt mondja: Állami Magyar Színház, Sepsiszentgyörgy, románul: Teatrul Maghiar de Stat, St. Gheorge. Tehát magyar színház, roDukász Annának, a színház vezetőjének három arca

... és a művészek

(Gábor Viktor felv.)

A közönség ...

mánul is magyar. Magyarul játszanak és csak magyarul, keresztül-kasul Erdélyen: Csíkszeredán és Brassóban, Székelyudvarhelyen és Kolozsvárott, Kovásznán és Kézdivásárhelyen, végig a Zsil völgyének iparvárosaiban, el egészen a román fővárosig, Bukarestig. Mindenütt, ahol magyarok élnek.

Magyarul játsszák Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron drámáit, magyarul Shakespeare Othellóját, a Rómeó és Júliát, az Ahogy tetszik-et, magyarul mai erdélyi írók műveit, Veress Dánielét, Salamon Sándorét, Csávossy Györgyét, magyarul a román drámákat, például Popescuét.

Magyarul játsszák a Csalóka szivárványt is. «

De milyen magyar nyelven!

A csepeli Munkásotthonban láttam az előadást. A többi közt így számoltam be róla a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikkemben:

„Gyönyörű volt hallgatni ezt a virágzó beszédet, vadrózsaágút, ezt a harmatosat, ezt a forrászenéjűt. Ezt az épségben maradt anyanyelvet. Amelyet mi védett meg? A jó sors nem, a történelem sem, a szerencse, a véletlen? nem, nem. Nyelvet bástyák, hegyláncok nem védenek, határok kivált nem. Az élet, a gyakorlat sem védi, inkább nekiesik. Mi hát? Anyanyelv, így hát, gondolom, nem védheti más, mint az anya iránti gyermeki szeretet, gondozás, törődés. A hűség. Ezekkel védett nyelvet hallottam beszélni, már-már egy rezervátumban, arborétumban, füvészkertben őrzött, ritkuló szójárást, beszédhasználatot, magyar hanglejtést, magyar hangsúlyt... Milyen jó, hogy van egy ilyen kertészetünk, ha távol is, az egykori Háromszékben, s milyen kár, hogy alig-alig hozunk onnét jó palántát a beszédünkbe ültetni! Hátha gyógyulna tőle, hátha menthető volna vele.”

Ezt írtam róla. S most elmondom azt is, mit kérdeztem az előadás után a színház igazgatójától, Dukász Annától, aki maga is színésznő, s az erdélyi színészek tiszteletére adott vacsora után a vendéglátók kérésére tisztán, egyszerűen, az énekes madarak természetességével énekelt el a fehér asztalnál néhány erdélyi népdalt. Köztük a „Lovamat kötöttem piros almafához .,.” kezdetű szépségeset.

Ezt kérdeztem tőle:

— Hogyan őrizték meg ilyen épen a nyelvüket? A nyelvünket?

nulni mesterségük egyik legfontosabb eszközének, szerszámának a használatát: a nyelvét, a beszédét, a tiszta értelmezését. A színpadi szót lesték meg legszebb virágzásában. Annak a titkos, szemérmes, misztikumában-csodájában is valóságos pillanatnak voltak a tanúi, amikor egy estén, éjen, vagy hajnalon a vadrózsaág kihajt. 0

Nem az a feladatom most, hogy kritikát írjak Tamási Áron tündökletes színpadi játékának, a Csalóka szivárványnak, ennek a székely észjárású, de egy kisded embercsoport, népcsoport, nemzetcsoport gondolkodásmódján messze túl járó, általánosan emberi filozófiái ú műnek a szerkezetéről, a dramaturgiájáról, a mondandójáról, a sajátosan erdélyi Faust-tematikájáról. Még csak az sem a feladatom, hogy a színpadi előadásáról adjak elemzést. Mégsem állhatom meg, hogy el ne mondjam, milyen nagyszabású és milyen különös dráma ez. Nagyszabású, mert általános emberi gondolatokat és érzéseket fejez ki, nagy meghasonlást és nagy játékosságot, nagy akaratot és nagy ábrándot, nagyralátó remény elbukását és elkárhozását a kisszerű körülmények között. S különös dráma, mert csupa tréfával mondja el a komorat, sugárzással rajzolja meg az árnyékot. Ez a dráma akkor, amikor több mint három évtizede Budapesten a Nemzeti Színház bemutatta, voltaképp megbukott. S nem a három évtizednek kellett eltelnie, hanem ennek a székely társulatnak kellett eljönnie Pestre ahhoz, hogy kicsattanó sikerre segítse. Ez a társulat volt szükséges hozzá, mert ez a társulat tudta igazán sajátjaként, eredetien, a maga észjárása és a maga kedve szerint eljátszani.

S ezért nem állhatom meg, hogy ezeknek a művészeknek legalább a nevét el ne soroljam, mert jó néhány név már csengésében is erdélyi dallamosságú és háromszéki emlékektől visszhangos: Ferenczy Csongor, Gergőffy László, Király József, Bokor Ilona, Borbáth Ottilia, Fekete Gyula, Vásárhelyi Katalin, Kiss Attila, Dobos Imre, Molnár Gizella, Dengyel Iván Andor, Benczédi Sándor, Győry András. Ügy állnak e nevek az anyakönyvben, mintha Tamási Áron jegyezte volna oda őket. Az előadás végén a színpadra tett virágkosár előtt úgy álltak ezek az ünnepelt színészek, mint egy jó növésű nyárfasor, valahol a Tusnád felé vezető országút mentén.

Azt hiszem, hazánkban tett boldog utazásuk mégiscsak diadalút volt, virágzó szívek között.

5