Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-08 / 1. szám
A MAQYAR NAQYÍTÓ SZEMÉRŐL A decemberi párában, a házakra szórt tejfehér ködben végigsétálok a jászberényi Lehel vezér téren, megnézem nevezetes emberek emléktábláit, elsétálok egy mellékutcába, betérek a jászberényi múzeumba, megállók a díszes nagy üvegtárló előtt, amely Lehel vezér kürtjét őrzi, és azt kérdezem magamtól: mitől, miről nevezetes igazán ez a városka? A magyarnak, éljen bárhol a nagyvilágban, legyen bár kivetve messzi világrészekbe, mi jut az eszébe Jászberényről, ha e városnév fölmerül párásodó emlékezetében? Az talán, hogy a Lehel vezér tér sarkának egyik földszintes házacskájában született az a Déryné Széppataki Róza, aki a nemzeti színjátszás úttörője volt, s akinek a nevéről van elkeresztelve a mai magyar faluszínház Déryné Színháznak? Eszébe jut valakinek, hogy Jászberény szülötte volt az a Zirzen Janka, aki megteremtette a magyar nőnevelést, a tanítóképzést? Aki kiemelkedő pedagógusa volt a múlt századbeli magyar társadalomnak? Eszébe jut-e valakinek, hogy Jászberénynek köszönhetjük Székely Mihályt, a világhírű magyar basszistát, aki itt született, s egy iskola napjainkban róla van elnevezve, vagy gondol-e arra valaki, hogy Jászberény küldte be az operavilágba — az édesanyja ma is itt lakik — Kónya Sándort, a magyar származású tenoristát, a New York-i Metropolitan nemzetközi sikerű énekesét? Tudja-e vajon valaki, hogy Jászberényben volt gimnazista, s itt is érettségizett Gyetvai János, a haladó amerikai magyar emigráció kiemelkedő alakja, a nemzetközi és a magyar munkásmozgalom kitűnő harcosa? S azt, hogy a jászberényi gimnázium tanulója volt Berze Nagy János is, a világhírű népmesegyűjtő és néprajzkutató, ennek a népnek egyik kitűnő ismerője? Gondol-e valaki arra, ami igaz, s nem csupán arra, ami nem igaz? Mert mi jut eszébe az embernek Jászberényről? E városka valódi értékei talán? Nem az. Mindenki a Lehel kürtjét látja, mindenki a Lehel kürtjére gondol, ha fölmerül emlékezetében Jászberény. Mi az oka ennek, tűnődök a jászberényi séta közben, a párában, ködben, ebben a hónélküli, mindazonáltal a ködtől homályosan fehér világban. S eszembe jut Mikszáth, aki arról a régi magyar társadalomról mindent megírt, s mi, bármilyen nagyot fordult is azóta a világ, ezt a régi örökséget sok tekintetben még ma is hordozzuk. Miért vált híressé Jászberény azáltal — Lehel kürtje —, ami nem igaz, s miért nem attól híres — Déryné, Székely Mihály, Kónya, Gyetvai János, Berze Nagy —, ami igaz? Körülbelül a következőkért történt így a dolog. Mikszáth elbeszéli, hogy a Barnum amerikai ritkasággyűjteményében — egy régi, 1903-as almanach-előszavát idézem, ha nem is szó szerint —, volt egy macska, amelynek szemlencséje olyannyira nagyította a tárgyakat, hogy szegény állat nem merte az egeret megfogni, mert azt kolosszus alaknak látta. Barnum, a cirkusztulajdonos bejárva a világot, szerzett hozzá egy másik macskát is, amelynek szemlencséje viszont annyira kicsinyítette a tárgyakat, hogy ez a cica egyenesen a medvével játszott. Mikszáth azután elgondolkozott ezen: mi lett volna, ha ez a két macska egy macskává változik, azután annak az egyik szeme nagyított, a másik pedig kicsinyített volna? Akkor ez a macska a magyar társadalomhoz hasonlítana, amelynek két szeme van. Az egyik rettentően nagyít. A másik kétségbeejtően kicsinyít. Az egyik, a nagyító szem olyanokat láttat velünk, hogy az egyenesen észbontó. Ám mikor a mai Vörösmarty téren, amelyet Mikszáth korában még Gizella térnek neveztek, fölépítettek egy házat, egy városatya így kiáltott fel: „Immár itt áll Európa legimpozánsabb épülete!” Egyszer Mikszáth az egyik fiával Ausztriába ment üdülni, de az idegen levegő csak betegebbé tette őt, mire kisfiának megjegyezte: nem is megyünk ki többet a hazából, gyermekem. Mire a fiú: „Ne beszélj bolondokat apa, hiszen, ha Árpád még egy órányit akart volna menni, hát akkor ez is Magyarország lenne”. Ilyen volt a magyarnak a nagyító szeme. A kicsinyítőre is hozott föl példát a mesemondó. Egy grófné arra kérte a férjét, hozasson neki Londonból új könyveket, de csak angolt, mindig csak angolt. Lehetőleg attól az írótól, akinek múltkor egy pompás művét olvasta, a St. Peters Umbrella-t. Mire a gróf azt mondta, hogy ez nem angol, hanem magyar író, az csak egy angol fordítás, magyarul Szent Péter esernyője a regény címe, s írója magyar, Mikszáth Kálmánnak hívják. Hát akkor, mondta a grófné, ne rendeljen tőle. Nem tudta, hogy magyar. Ha pedig magyar, akkor nem érdekes, Eddig a történet. Olyan cica ez a régi magyar társadalom, amelynek egyik szeme óriást lát ott, ahol Csupán törpe áll, s másik pedig törpét lót abban, aki voltaképpen — ha csak szellemileg is — óriás. Mi nem abból szoktunk nagy dolgot csinálni, ami valóban nagy dolog, amely azt megérdemelné, hanem nagy ügyet csinálunk olyasmiből, ami voltaképpen kis ügy, nagyon is jelentéktelen. A mi nagyító szemünk mondatta valamikor azt, hogy ott áll a Vörösmarty téren Európa legimpozánsabb épülete. Ez a nagyító szem látott azután ebben a jászberényi elefántagyar kürtben egyenesen Lehel kürtöt, egyenesen világcsodát. Jászberényben majdnem minden Lehel vezér nevéhez fűződik: Lehel vezér tér, Lehel vezér gimnázium, egybeírják azt, hogy „Lehelkürt”, láttam olyan kiadványt, amelynek ez volt a címe: „A Lehelkürt szolgálatában”, hívják ezt Jászkürtnek, a Jászkürt a helybeli múzeumban a fő helyen áll, aki külföldről idejön, vagy hazai túrista, mind megnézi Lehel kürtjét, azt a nevezetességet, amellyel Lehel vezér valamikor, az idők hajnalán, európai történelmünk kezdetén, jól fejbe sújtotta Konrád német császárt. Hogyan keletkezett ez a legenda? Hogyan volt képes ennyire nagyítani az egyik szemünk? A nagyító cicát ebben az esetben Molnár Ferenc jászLehel kürtje A régi Jászberény jelképe: a juhász szobra 1 Jj "'ijniv Ami /jtÉŰHrtf :j/\ ■nPkTmttI TIT d ■)\KÍr V \ 1- ■ \ \1 ; Ml kun kapitánynak hívták. A „cica” az ujjából szopta volna a történetet? — ez a kérdés képzavar volna. Szopta azt mindenesetre a praclijából. Volt itt Jászberényben egy nagyon finom mívű, de ne nagyítsak én is, mondjuk egyszerűbben úgy, hogy finom mívű, elefántagyarból készült kürt, amelyről Pulszky Ferenc megállapította, hogy bizánci munka, a kürt a X—XI. században készült és császári cirkuszi játékok alkalmával használták. Hogy hogyan került Jászberénybe, a jászok városába, az egykori jász-kun kerület székhelyére, azt senki sem tudja, arra senki sem emlékezik, azt írásos följegyzés meg nem őrizte. Itt volt, szép volt, ki kellett találni hozzá „valamit”. Erre a valamire Molnár Ferenc jász-kun kapitány vállalkozott, aki 1788-ban megjelent füzetében azt állította, hogy a jászberényi kürt egyenesen Lehel kürtje, s azért van kicsorbulva, mert Lehel vezér ezzel a kürttel ütötte agyon Konrád német császárt. Akkor csorbult volt ki a kürt. Hiába tiltakozott a tudomány, hiába cáfolták megállapításait, hiába bizonygatták azt, hogy ez a kürt bizánci munka, ott használták, Molnár kész volt a válasszal: a kürt igaz ugyan, hogy bizánci, de Nyugatra került és jászok-kunok nyugati kalandozásai, dúlásai során zsákmányként került Jászberénybe. Azóta mindenki megcáfolta a jász-kun kapitányt, már a múzeum sem hirdeti azt, hogy Lehel vezér ezzel a kürttel csapta agyon a német császárt, a legenda azonban makacs, a kürtöt ma is Lehel kürtjének hívják, s Jászberény városka legnagyobb nevezetessége változatlanul Lehel vezér kürtje. Ami sohasem volt az övé. Igaz, vagy nem igaz, mondja a magyar, az enyém. Ne bolygassuk nagyításainkat. Maradjon csak ködben Lehel vezér története, olyan szép tejfehér homályban, amely ezen a decemberi napon a városkára borult, gondosan beterítve a Lehel vezér teret. Ruffy Péter A TÉR VISS A tér ismerős. Minden magyar kisváros közepén ott terpeszkedik, vagy szerénykedik — kiterjedése és környező épületeinek aránya szerint — a főtér. Az egyik ünnepélyesebb, a másik egyszerűbb, de valamennyinek szerepe van a város életében. Szellemi és földrajzi központ, többnyire a legjelentősebb középületek gyűjteménye, ily módon közigazgatási és kereskedelmi városmag, történelmi emlélkek őrzője és hordozója, a város szíve. A jász „főváros” Jászberény főtere némiképpen különbözik, s több vonásában azonos a magyar kisvárosok főterével, nem szűke bb s nem tágasabb, mint megannyi testvéri kisváros főtere, mindamellett ennek a térnek van egy sajátos tulajdonsága. Ennek a térnek van visszhangja. Nem olyan értelemben kell a jászberényi főtér visszhangjáról beszélnünk, amint az időnként eltünedező és vissza-visszatérő tihanyi echóról szokás írni és beszélni, mert a jászberényi' főtér visszhangját emberi füllel nem lehet hallani. Ez a visszhang egy nem túlságosan jelentős és ünnepélyes épületről verődik vissza, nem is a homlokfaláról, hanem magából az egész épületből, öblös folyosóiból és termeiből, jószerivel azt is mondhatnák, hogy köveiből és falaiból. Ez a visszhang történelmi eseményeket visszhangzik, emberi füllel nem mérhető hangerővel, s mégis harsányabban, mint a kürt rivalgása. Az épület falán ez az emléktábla olvasható: „Ebben az épületben alakult meg 1945 március 1-én a fasizmus elleni harcra szervezett demokratikus magyar hadsereg I. hadosztályának parancsnoksága. A hadosztály 1945. április 28-án indult el a hadműveleti területre, hogy felszabadult népünk parancsát teljesítve a Szovjetunió dicsőséges Vörös Hadseregének oldalán küzdjön hazánk szabadságáért. Jászberény, 1970. március 1. A Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága.” Az épület tehát, amelyből egy történelmi esemény visszhangját véljük kihallani e ködös téli napon, valóban sorsforduló esemény volt. Minden mozzanatára érdemes visszapillantani, mert ezekben a visszhangos szobákban valami olyasmi zajlott le, ami azóta szerves része lett a magyar históriának. Az ideiglenes magyar nemzeti kormány még a legendás debreceni napokban elhatározta egy demokratikus alapokon nyugvó magyar nemzeti hadsereg felállítását. Ez az elhatározás önmagában véve történelmi szakítást jelentett a korábbi magyar hadtörténelem hagyományaival, elszakadást az osztrák—magyar monarchia szellemében fogant Horthy-szoldateszka hagyományaitól, valamiképpen Rákóczi, Dózsa és Kossuth örökének átvételét. Ezt az örökség-átvállalást így módfelett könnyű megfogalmazni, ahhoz azonban, hogy az esemény jelentőségét kellőképpen átgondolhassuk, kénytelenek vagyunk az esemény kormos-üszkös, végzetesen elszomorító hátterét is szemügyre venni. Amikor a debreceni kormány elhatározása megszületett, az ország egyik része már felszabadult, Budapesten az ostrom utolsó harcai tomboltak, a Dunától nyugatra fekvő területeken a már megrokkant, de még akcióképes fasizmus dermesztette meg az életet. 1945. január 30. volt az a nap, amikor megvetették az első magyar demokratikus hadsereg alapjait. Ezen~ a napon kezdődött négy hadosztály szervezése, s az I. hadosztály felállításával Szalai Tibor ezredest bízták meg. Jászberény főterén, a mai Szabadság tér 1. számú házban kezdődött meg az I. hadosztály szervező munkája. Egy kiábrándult, mindenben csalódott és széthullott hadsereg romjaiból, a hosszú és keserves háború után hazakívánkozó katonákból, a jászberényi hadifogolytábor önkénteseiből és az akkor már legendás hírű Budai önkéntes Ezred maradványaiból állították fel a hadosztály kereteit. A háború ezekben a napok-Ennyi maradt az egykori jász-kun kerületből mmm m i mmm ■■■■■ mmm mm aMAgaim ‘műemlék ... \ . j; * '/ > ■ , A»' » - ’* *^Vv ' -.'»**'* *'•' Ú* V’íV' -j? AZ EGYKORI JÁSZ KIHV KÉRI LET SZEKHAÍáÉlM sf ly t .%»•, r .;* ’ll1 Y- yr ■ ’Ji* ÉPÜLT (193?% jjy? jg-Vf$t'‘.v V>;' C A' • fi-. 'tv Mystic i BÉtSSfr ’•WtitWv.
