Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-10 / 12. szám

■1 Is luunr1ST v

m * JE

gjr~ „ -4rSjfe; Aft]

AA

A főtér panorámája

Minden május kedves színfoltja a vásári sokadalom a Városliget fái alatt. Az idei jeles évfordulóra is emlékeztetett: a főváros centenáriumának esztendejében százharmincadszor rendeztek Budapesten áru- és mintavásárt. S e jubileum nem is akármilyen tanulságokkal szolgált. Bizonyítja egyrészt azt, hogy már az ország függetlenségéért, a kiskorúságból való kitörésért küzdő reformkorszak vezető gárdája is tudta: ipar nélkül nincs felemelkedés. Másrészt a vásár, ez az ország-világ elé tárt kirakat, mintegy „történelmi” igazolása annak, miként tanulta, tanulja tovább e leckét a mai Magyarország. A vásár vendégeit nagyszerű gépek, kitűnő járművek, az élelmiszerek dús választéka, a könnyűipar termékei, pavilonok tucatjai, mennyiség és minőség egyaránt figyelmeztette arra, amit a statisztika így fejez ki: az ipar és az építőipar hozzájárulása nemzeti jövedelmünkhöz már meghaladja az 53 százalékot.

BUDAPESTI

De a vásár sok másra is figyelmeztet. Mindenekelőtt a magyar népgazdaság növekvő nemzetközi tekintélyére. Igaz, a külkereskedelemnek — gazdasági szerkezetünk specialitása adja az okát — nálunk igen kiemelkedő szerepe van, Mégis, hiú dolog lenne abban reménykedni, hogy a világ csak azért kereskedjen velünk, mert számunkra ez létkérdés. A gazdaság, az üzlet nem Ismer érzelmi motívumokat. Csak egyetlen szemlélet vezérli akaratát: jót és olcsón. Azt tehát, hogy az idei vásáron hazánkon kívül negyven ország — közülük harmincöt hivatalosan, három új kiállító, s több évi szünet után öt ország, így Kína — mutatta be termékeit, joggal értékelhetjük az iparunk, népgazdaságunk iránti növekvő bizalomnak.

A versenyben, amely a felgyorsult műszakitechnikai fejlődés korában hihetetlen méreteket ölt, nem könnyű helytállnia egy nyersanyagban szegény tízmilliós országnak. Jóleső érzés tehát megállapítani — a gazdag árukészletre, a szocialista országok együttműködését is tükröző kiállí-Az Ikarus díjnyertes, világszerte ismert autóbuszai

Novotta Ferenc és Révész Tamás í

Kilencvenegy Svés volt, s van már tán pár hónapja is, hogy meghalt; azóta bánt a lelkifurdalás, amelynek egy kis részétől itt talán most megkönnyülök.

Itt, a Magyar Hírekben, amelynek — közvetve — ezt a lelkifurdalást köszönhetem.

Molnár Ferencről szólt egyszer e hasábokon egy cikkem, valaki elvitte neki, s megszólalt a telefonom.

— Molnár Erzsébet vagyok — mutatkozott be egy üde leányhang, megköszönte a cikket, mert hogy ő Molnár Ferenc testvérhúga, öreg néni már bizony. S meghívott uzsonnára.

Nem is felejthetem annak a délutánnak varázsát soha.

Tömör varázs volt, szétbonthatatlan, a helyszíné s benne az övé: mint azok az üvegkristályok, amelyek egy szál virág köré vannak öntve, azt ejtették foglyul, avval egyek, míg csak el nem törnek.

Zenélőóra tetejére való, bájos, eleven kis dáma, alig is hihető, hogy már a kilencvenben — s körülötte a foglalat: ugyanaz a lakás, amelyben Molnár Ferenc tíz-, ő maga hétéves kora óta nevelkedett, ugyanabban a József körút 46. számú házban, amelytől egy saroknyira a Pál utca van, s amelyet Molnár Ferenc emléktáblája díszít. A lakásban a régi bútorok, az üveges kis könyvszekrényben Molnár-kötetek, a falon Molnár-portrék, mellettük a szülők fényképei, a vastagbajszú aktív orvos-századosé és fiatalon elhalt gyönyörű kis mamáé. Távolabb Bálint Dezsőé meg egy deli huszárkapitányé — de erről majd később. A háziasszony róluk nem beszélt. Amikor nem Molnár Ferencről, akkor Eötvös Lórándról meg a két lányáról volt szó, akikkel négyesben valamikor kilovagolni járt. Mert nevezetes hölgylovas is volt ő annakidején, díjugratáson serleget is nyert. „Nagy lóbolond voltam, amikor meg úgy került sora, a szakmában félelmetes hírű lókupec.” Hunyorított, apró, friss szikrákat hányt „Böskénk” kedves kis szeme. Böskénké — ahogy az emlegette, akinek csillagfényéből megállt rajta egy sugár, akiről ajkán el nem állt a szó: Feri, Feri, Feri.

Megígértette velem, hogy újra eljövök. El is utaztam, dobálja is az embert a százféle dolga, csomót is kötöttem a zsebkendőmre, a csomó kibomlott, amikor anélkül halt meg, hogy szavamnak állhattam volna. Innen a lelkifurdalás, amelynek egy részecskéjétől most talán megkönnyülök.

Rajta állt meg a nagy író fényéből egy sugár? Megállt bizony rajta, jól is esett, meg néha fájt is. „Kispajtás” volt a neve, ha kettesben voltak; ha más is volt jelen, akkor „Böskénk”. Nagyon szerette Molnár a húgát, néha meg el-elfeledte: a sugár táncolt, a kis ikercsillag olykor homályba került, de akkor is, híven körülötte, mindig körülötte keringett. Kivilágította a sugár, amikor Molnárpremieren a páholyban ült, meg amikor külföldön büszke kis biccentéssel fogadhatta a neve hallatán fel-felhangzó udvarias érdeklődést: — Ja, ich bin die Schwester. Bele is lehetett kapaszkodni a sugárba, amikor másba már nem is lehetett, amikor egy centivel feljebb lehetett rajta kúszni, egy centivel — mert „Molnár Ferenc húga vagyok” — a halál fölé. Elszakadni ez csak akkor szakadt pár mocskos hónapra el, amikor minden elszakadt: a nyilasok alatt.

Hűségesen állta, akárhogy táncolt is rajta a sugár — de közijén azért élni próbálta, élte is vitézül a maga virtusos kis női életét. Tanácsért futkosva „Ferihez” mindig — de mindig a saját feje és szíve szerint.

Elnéztem a kilencvenben tipegő eleven kis bakfist, s respektus fogott el, mint az ifjú Bonaparte egyiptomi gránátosait a gúlák előtt: két házasság, s azonkívül két viharos, nagy szerelem volt mögötte. Egy rossz házasság, azután egy jó: Bálint Dezső főrendezővel, a Népszínház utolsó igazgatójával, akinek aztán kezdtek, kisvártatva, hogy megnősült, itt is meg külföldön is színházai, sarokházai, házsorai lenni. Csakhogy hat év múlva egyszerre csak jött a deli huszárkapitány, s amikor kitört az első világháború, titokban meg is kérte „Böskénk” kezét, de pár nap múlva felbukott a lovával, koporsójára rátették a csákóját, s a kardját, „Böskénk” zokogott, Bálint Dezső elvált, drága szeretőket tartott, de ágya fölött egy zacskóban „Böskénk” fényképeit, s aztán Bécsben megölte magát. Aki pedig így kettőtől is özvegyi titulus nélkül elözvegyült, többé nem ment férjhez, Bálintné maradt, hiába búcsúzott a második lakodalmon a násznéptől Molnár Ferenc azzal, hogy „viszontlátásra Böskénk legközelebbi esküvőjén”. Pár évvel az első világháború után jött még egy nagy szerelem, aminek még Párizsba is utána ment — de ez a fiú már fiatalabb volt őnála, meg semmiképp sem volt valami hozzávaló, valami minőségi férfiú. Igaz, hogy a nagy szerelemhez, hogy