Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-10 / 12. szám

I NEMZETKÖZI VÁSÁR

tósra, a tőkés világ kereskedőinek árubemutaóira, a vásáron realizálódott milliós üzletkötésekre tekintve —, hogy Magyarországgal számol a világ, hogy erőíeszítéselnk, terveink, akaraterőnk mind nagyobb bizalmat kelt.

A Budapesti Nemzetközi Vásár, amely a világ vásárainak sorában már kivívta rangját, a megbecsülést, azóta bezárta kapuit, és szakosodása, fejlődése, bővülése folytán lassan búcsúzik is a Városligettől, hogy jövőre, a következő években már Kőbánya tágabb térségeiben kapjon helyet.

Reméljük, a vásár új, nagyobb otthona helyet tud már adni minden részt venni kívánkozónak, s hogy az új vásárra — mily rövid egy esztendő! — nemcsak mint az egy év alatt elért újabb eredmények nagy bemutatójára tekinthetünk majd, hanem egy még gazdagabb seregszemléjére, találkozójára azoknak, akik a nemzetközi együttműködés, valamennyiünk javára minden megkötöttség nélkül akarnak kereskedni.

elvételei * Kanada pavilonja előtt

Látogató áradat. Lent: Tóparti galéria

nagy legyen, az egyik fél is elég. Ha a másik gyenge hozzá vagy méltatlan, az ő baja.

De más asszony csak a férfija körül forog; nem mint ő, aki a bátyja körül is.

Neki „Feri” volt a mindene: nem volt senki férfi, aki mindenebbje lett volna. Már attól fogva, hogy pöttöm kislányként bekéredzkedett a barátai közé, vegyék be őt is a Pál utcai grundra, legalább „markotányosnőnek” — de hiába, mert Feri nem eresztette be —, s attól fogva, hogy az intézeti kislányt elzavarták a Vígszínház pénztárablakától, mert mi köze hozzá, hogy a Molnár-darab harmadik előadására hány jegyet adtak el: attól fogva mindhalálig a bátyja játszótársa, árnyéka, apródja, harcra is kész kis testőre volt. Meghúzta magát a sarokban, amikor a bátyja dolgozott, boldogtalan volt, ha elhanyagolta, boldog, ha beverekedte magát mégis a barátai közé, ott volt, amikor Jókait ünnepelték, ott, amikor Az Estet alapították, haragudott Adyra, ha elvitte hazulról Ferit, a magáéin kívül végigbajlódta a bátyja viszontagságos házasságait is. Micsoda boldogság, amikor Abbáziában együtt lehetett vele, „Előre” nevű yachton kirándultak, melynek kajütjében Bródy Sándor ingujjban borjúpörköltet főzött nekik — s micsoda fura, baljós, képtelen világ amikor a fiumei kormányzó adta kölcsön a yachtját a két híres írónak, akinek akárhány sorától felrobbanhatott volna az a világ, amelynek az a yacht már-már utolsó, fürge kis jelképe volt. Attól a yachttól s az Eötvös Lóránd rózsáitól, amelyekért a nagy tudós, hogy a kis hölgylovas-partnert megprezentálja velük, nyakába vette a forradalmi Pestet élete utolsó karácsonyán — attól az Adriától s azoktól a rózsáktól az ostromlott Pest tetves és halálos gettókórházáig, ahol condráiban hurcolja „Böskénk” földszintre a tetemeket: a Molnár Ferenc iszonyú társadalmi szatíráiban volt előre megírva az az országos haláltánc, az az egyenes és meredek út lefelé, addig a vériszapos mocsárfenékig, ahonnan egy ország aztán felrúgta magát.

S minél feljebb, minél inkább napfényre, közbülső homályokon át végül mind világosabbra: úgy jött vele Molnár Erzsébet is. Eleinte a bátyja ruháit viselte: most húsz éve, Molnár Ferenc halálhírére kinyitotta a bőröndöt, amelyet nála hagyott, s amiben „benne volt még a szaga”. Csak igazítani kellett, aztán a zakó hajtókájából csak a francia becsületrend piros kis szalagját kiszedni, s máris jó volt kosztümnek. Én már nem abban láttam, hanem elegáns kis fehér zsabóval elöl. Akkor már rég megtette az utolsó szolgálatot is, letette a magyar irodalomtörténet asztalára Testvérek voltunk címmel kiadott emlékiratait.

S ahonnan tőle nem is oly rég eljöttem, a József körúti lakásban azóta már más lakik. Nyolcvanhárom évig — leszámítva a nyilas hónapokat — nem lakott benne más, mint Molnár nevű: az utolsó Molnár vele költözött ki belőle, egyenesen a temetőbe. Ha ugyan vele kiköltözött. Ott az emléktábla a kapu mellett: Molnáré az a ház ma is.

Molnár Ferenc kilencvennégy éves volna már, ha élne. De nem olyan élete volt, keserűsége is több, semhogy megérhette volna. Utolsó pesti emlékképem róla: ahogy üldögélt, egyedül a Duna-parton, a Hungária teraszán. Aztán egy legutolsó emlékkép: ugyanaz az ezüstfehér fej, ugyanaz a magányos férfi — de már nem Pesten, mór örökre eltávozottam a velencei Szent Márk téren, végképp elmagónyosulva. Riadozva tekintgetett az Óratorony felé, nem bukkannak-e ki árkádja alól pestiek. Mert akkor már ideges lett, menekült. Nem sok hiányzott már, hogy kitörjön a második világháború. Barátai Pestről tüzelték, kint is meglátogatták: ragadja kezébe tollát, azt a régi szárnyasat, az irtózatos szatirikusét, a pusztító, a swlfti erejűt, vágja belé a törpékbe, akik odahaza büntetlenül szemtelenkednek vele. Megrázta fejét, — Céltábla nem lő vissza — felelte kurtán, komoran. Pedig „Böskénk” vigyázott, ne jusson el hozzá hazulról semmi, ami rossz. Ha jót nem írhatott, inkább nem írt, közéjük zuhant a tenger is, a két testvér elhallgatott. Csakhogy nem egyformán.

Molnár Ferenc, amíg magyarul olvasni tudnak, hangosan beszél. Csak „Kispajtás” hallgatott el, miután kettejük testvéri történetét elsuttogta szépen. Ezért próbáltam, amíg az ő külön történetét elmondtam itt, követni a szerzői utasítást, amit Molnár Ferenc az Altató mese című novella elé írt, a műremek elé, amiből a színpadon Liliom lett, a másik műremek:

„A mesét szép folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna. A végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el, akinek mesélték.”