Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 11. szám
'HAM ^5 JHme . <HLtz nem utáltam úgy életemben, mint a közgazdaságot és azon belül valami különös, hisztériás gyűlölettel a belkereskedelmet. Ügy éreztem három évig, hogy félresiklott ember vagyok, akinek nem érdemes élni. Amikor a harmadik évet befejeztem, kőtelező nyári szakmai gyakorlatra kerültem a margitszigeti Nagyszállóba. Ez a két hónap eldöntötte a sorsomat. Kinyílott előttem valamilyen ismeretlen világ, amelyet a száraz tananyag biflázása közben el sem tudtam képzelni, s mint az egy süldő lányhoz illik, halálosan beleszerettem a szakmába. A margitszigeti Nagyszálló igazgatója abban az időben Röszler Vilmos volt, a szakma nagy öregje, aki oly módon iparkodott a második világháború után helyreállítani a magyar vendéglátás megtépázott tekintélyét, hogy mindenekelőtt új szakemberek tucatjait nevelte ennek a hallatlanul kényes, bonyolult és izgalmas szakmának az utánpótlására. Az egyetem befejezése után ismét a Margitszigetre került gyakornoknak, rálépett a hagyományos szamárlétra első fokára, s úgy tűnt, pályafutása nem lesz sem könnyebb, sem nehezebb, mint. a többi fiatalé, aki ezt a hivatást választotta. Molnár Mária néhány év alatt elérte az áruforgalmi előadó rangját, ami minden, csak nem egy becsvágyó és a szakmához forró szerelemmel ragaszkodó kislány álma. De soha senki nem hallotta tőle, hogy elégedetlen, vagy únja a szűk irodaszobát, a kartotékokat és hivatalos leveleket, azt a légkört, amelyben nyoma sem volt a nemzetközi nagyszállók izgalmas, páradús, fűszeres és illatszeres légkörének. — Egyszer a nagyfőnök, Rózsa Miklós vezérigazgató tartott terepszemlét a szállóban. Egy vendég a hallban kávét kért s a vendéglátóiparban vannak ilyen defekt-pillanatok — elromlott a kávéfőző gép. En véletlenül éppen arra mentem, és valami isteni ihlettől hajtva azt mondtam a felszolgálónak, ne mondja a vendégnek, hogy nincs kávé. Felrohantam az irodába és a saját kis egyszemélyes kávéfőzőmön főztem egy kávét, azután levittem a vendégnek. Nem tudtam róla, hogy mindezt végigfigyelte a vezér is. Nagyon meglepődtem tehát, amikor hivatott és azt kérdezte tőlem: mit szólna hozzá, ha kinevezném a salgótarjáni Karancs Szálloda igazgatójává? Hogy mit szólt, arra ma sem tud visszaemlékezni. Elvállalta, megnyitotta és évekig vezette a tarjáni torony szállót. A hatvanas évek végén kinevezték a Hungarhotels Fejér megyei önálló üzemegységének igazgatójává. Igazgatója lett a dunaújvárosi Aranycsillag Szállodának, egy halászcsárdának és megbízott igazgatója a fehérvári Alba Regia Szállodának, amelynek akkor rakták le az alapköveit. — Az Álba Régia építését az alapkőletételtől figyelemmel kísértem, beleszóltam és veszekedtem, végül azonban tető alá hoztam Magyarország legfiatalabb és — vallom — legkellemesebb szállodáját. Hivatala Dunaújvárosban van, a lakása Székesfehérvárott, s a két város között ötven kilométer a távolság. Az utat naponta kétszer megteszi kis kocsijával, amelyet maga vezet, s amelyről azt mondja: legjobb kikapcsolódás, a pihenés. Akkor pihen, amikor egyik munkahelyéről a másikra rohan. Háromszázharminc ember dolgozik a keze alatt. Az újságíró a beszélgetés vége felé természetesen az után érdeklődik, hogyan lehetne megfogalmazni az igazgatónő vendéglátóipari ars poetica-ját. Molnár Mária kis gondolkodás után így válaszol: — Két fontos dolgot sohasem tévesztek szem elöl. Hagyni kell a fiatalokat, hogy alkalmuk legyen kibontakozni. Nálam pillanatnyilag ötvennyolc tanuló dolgozik, s azt mondom: mindegyik a mellényzsebében hordja a marsallbotot. A másik alaptörvény, hogy a főnök legyen ott mindenütt. Pardon... Ezzel feláll és otthagy. Nyilván olyan pillanat következett be, amikor a főnöknek valahol lennie kell. Másutt, mint az újságíró elárvult asztalánál, s az újságíró egyedül marad. Kénytelen belehallgatni az új szálloda életének első zsongásába, bátortalan neszeibe, a beinduló gépezet finom zajgásába, amelyet ettől a perctől kezdve egy zalai parasztportán született, két nyelven beszélő, hamvas mosolyú lány irányít, aki nem akart közgazdász lenni. Az élet furcsa. Baróti Géza Magyarország legújabb szállodája, a fehérvári Alba Regia Megnyugtató, kedves mosoly a szépmlvű arcon. Ez az arc akár a biztonság, a ringató derű jelképe is lehetne, mintha gond, bánat sohasem érintené. Hiába, ha az újságíró a magyar nők világában kezd „kóborolni”, nagyon hamar és óhatatlanul rábukkan egyegy ilyen napfényes arcra. Csak az a különös, hogy a jelen esetben egyszerre negyven hasonlóan kecses ifjú hölgy közül választhatná ki elbeszélésének hétköznapi hősnőjét; ugyanis a legnagyobb rosszindulattal sem lehet azt mondani, hogy ahol most járunk, a Magyar Légiforgalmi Vállalat nemzetközi helyfoglaló osztályán, holmi boszorkányok dolgoznak. A repülőszakma lélektanához tartozik ez; a legaggodalmasabb utast is megnyugtatja némiképp az ifjúság és szépség látványa, a hibátlan mosoly. Ha nem is törvény, de bizonyára az íratlan szabályok közé tartozik, hogy a légiközlekedésnél dolgozó fiatal nők, megjelenésükkel bizalmat ébresztenek. Tulajdonképpen anyai szerep ez, a legnőiesebb hivatások egyike, de gyakorlásához nem elegendő a szépség, a fiatalság, az üde mosoly —, intelligencia, szakértelem, nyelvtudás nélkül nehéz megmaradni ezen a pályán. Domokos Attiláné — ővele beszélgetünk most — három idegen nyelven ért; kitűnően beszél németül, ahogy mondani szokták: „angolul sem lehet eladni”, oroszból pedig nemrégiben tette le a nyelvvizsgát. ö tehát az egyik a negyven és ifjú, csinos hölgy közül, akik a MALÉV-járatokra történő helyfoglalásokat intézik. Ennek a munkának az a lényege, hogy a világ valahány utazási irodája által kiadott jegyek alapján, a gépkapacitás figyelembevételével a megfelelő légijáratokra helyet kell biztosítani a külföldi utasoknak. — Telexen, telefonon, táviratban kapjuk az értesítéseket — mondja Domokos Attiláné —, de közvetlenül az utasokkal is foglalkozunk. A mi osztályunkon negyven fiatal lány és asszony dolgozik, az átlag életkor huszonöt év... — És az „átlag csinosság” ...? — Nagyon csinosak a kolléganőim — mondja —, aztán kisvártatva, példáját adja kivételes szerénységének, hozzáteszi: — ez a megállapítás rám természetesen nem vonatkozik. Ahogv mondtam, nagyrészt hírközlő eszközökkel dolgozunk; az utasokkal való személyes találkozás lényege az, hogy a már előzőleg lefoglalt helyeket, szakmai kifejezéssel élve: rekonfirmáljuk, tehát megerősítDomokos Attiláné jük a helyfoglalást. Munkánkhoz elsősorban az angol nyelv ismerete szükséges, a légiközlekedésben az angol nyelv az elfogadott nemzetközi érintkezési forma. — Hogyan kerül valaki a MALÉV nemzetközi osztályára? — Érettségi után veszik fel a lányokat. Hat hónapig önálló munkakört senki sem láthat el. Ezt a hat hónapot amolyan vállalaton belüli tanfolyamnak is nevezhetnénk. Egy év elmúltával ismét — ezúttal három hónapot — továbbképzés következik. Egyébként is a mi osztályunkra az jellemző, hogy mindenki tanul. Elsősorban nyelveket. — Szereti a munkahelyét? — Nagyon jó nálunk a hangulat, talán azért mert valamennyien „egyívásúak” vagyunk. Szeretem a munkahelyemet, a munkatársaimat, nem szívesen válnék meg tőlük. — Mennyi a fizetése?-^Valamivel több, mint kétezer forint. — És milyenek a jövő kilátásai? — Szeretném elvégezni a külkereskedelmi főiskolát. A munkahelyem — ez is az előnyei közé tartozik — javasolt a főiskolára. Ez a javaslat ösztönzés is, támogatás is. Ilyen esetekben, ha valaki jó tanulmányi eredményt ér el, a MALÉV szerződést köt vele... — Mit jelent ez a szerződés? — Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a cég magára vállalja a tanulmányi költségek jelentős részét, majdhogynem azt mondhatnánk, ösztöndíjat ad. A MALÉV-ra egyébként is jellemző, hógy megbecsüli a munkatársait. A nők esetében különösen sokat jelent ez: ha valakinek tizennégy esztendőn aluli gyermeke van, annak a vállalat szabadszombatot biztosít, a szülést megelőző (Novotta Ferenc és MTI Foto felvételei) időkben pedig a napi munkaidőt hat órára csökkenti. — Hány éves a külkereskedelmi főiskola? — Négy és fél év a tanulmányi idő. Elvégzése azt jelenti az embernek, hogy eljövendő életében a cégen belül bármilyen vezető állást betölthet, nincsenek lezárt kapuk. — Tudomásom szerint a MALÉV most ünnepli fennállásának huszonöt esztendős jubileumát. Ez a jubileum hozott-e önnek valami kellemes meglepetést? — A repüléstörténeti kvízjátékon, ahol 1100 ember indult, bekerültünk a döntőbe. A díj, hétnapos Moszkva—Leningrád utazás. — Eddig a munkájáról beszéltünk, de nem ejtettünk szót a pályaválasztás előzményeiről. Miért választotta ezt a hivatást? — Én is, a többiekhez hasonlóan, érettségi után kerültem ide. Vonzónak, változatosnak, érdekesnek találtam ezt a munkát. így hát szívesen maradtam meg a MALÉV-nál, és mivel a jövőm biztosítva van, szívesen is maradok. ^ —Mikor ment férjhez? — Közvetlenül az érettségi után. Húszéves voltam, amikor megszületett a kisfiam. Most két és fél esztendős. Egy gyerek a legnagyobb öröm, ami az embert érheti. — Hogyan fogalmazná meg ezt az örömet? — Jézusmária, hogy kérdezhet ilyet? Azt nem lehet megfogalmazni, az ember érzi, de ennél többet kifejezni aligha tud. Még másfél hónap volt hátra a születéséig, de már összecsomagoltam minden kis holmiját, nagy boldogságot okozott, hogy kisfiú lett. Egyszer volt távol tőlem születése óta, két napig, azt is alig tudtam elviselni. — Hol van a gyerek, amíg ön dolgozik? — Az én nagyanyám, egyszóval a dédanyja vigyáz rá. Ahogy egy dédnagymamától illik, dédelgeti, imádja és elkényezteti. Szombat-vasárnap aztán mi „pofozzuk” helyre a dolgot. Az az igazság, a dédnagymamák még a nagymamáknál is gyengédebbek. Hihetetlenül türelmes a gyerekhez, sokat foglalkozik vele, éppen ezért — nem amiatt mondom, mert az én fiamról van szó — Csabi nagyon értelmes és kiegyensúlyozott. Szép, kertes házban lakunk, a gyerek már most, kora tavasszal, olyan barna, mint valami néger. Hát mit mondhatnék, egy ilyen kisfiú szinte elegendő a boldogsághoz. — A férje hol dolgozik? — Tervelőadó a Tejipari Szállítási Vállalatnál. A női egyenjogúság jelképeként szinte ugyanannyi a fizetése, mint az enyém. Most éppen egy továbbképző tanfolyamot végez, azután lényegesen emelkedni fog a fizetése, ö is tanulni akar, jövőre jelentkezik a Közlekedési Főiskolára. Szerencsés dolog a mi életünkben, hogy a továbblépésre mindig van lehetőség. — Ezt azt jelenti, hogy sohase kell megnyirbálni a vágyaikat? — Nem egészen. A munka és a tanulás mellett kevés időnk jut egyébre. Szeretnénk többet olvasni, nagyon érdekel a zene, a képzőművészet. De hiába, olykor le kell mondani bizonyos kedvtelésekről, másra való törekvéseink miatt. Nem tudom, küzdelemnek nevezhetem-e ezt, de ha az, akkor is szép küzdelem. Hiszen a külső körülmények nem gátolnak, minden saját magunkon múlik. Fiatalok vagyunk mind a ketten, lesz még időnk kevésbé szigorúan, lekötve élni; akkor majd szeretnék sokat utazni férjemmel meg a kisfiámmal, bejárni Európát, látni a tengert, és szeretném tudni, milyenek felülről a felhők, szeretném látni a fehér gomolygást, utasként, egy MALÉV-gépen ülve... Mert én még sohasem repültem. Kristóf Attila 13
