Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-27 / 11. szám

„őnqmi ez ézdekeJ!7

Különös teremtmények a nők.

Szenvedélyeik olyan természetűek, hogy képesek egyetlen lapra föltenni az életet.

A „lap” sokféle. Család, szerelem, hivatás, munka, gyermeknevelés; néha — mint dr. Izsépy Edit sorsában — egyetlen évszázad.

— Engem ez érdekel — jegyzi meg.

nyelvét, amely tele volt még természeti képekkel, találó hasonlatokkal, s a latin szavak még nem zsúfolódtak, tüzdelődtek benne olyannyira, mint a tizennyolcadik században.

Izsépy Edit, a pesti Egyetemi Könyvtár könyvtárosa és tudományos munkatársa 1939-ben a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban jelesen érettségizett.

Izsépy Edit

is egyszer egy kiló tököt és egy tojást.

Azután „bejött” a forint, rendes fizetése lett, és a könyvtáros tudományos munkatárssá lépett elő.

— A hét öt napján könyvtáros vagyok, csütörtök a kutatónapom, csütörtökön, a szabad szombatokon, vasárnap, minden más ünnepnapon és a rendes évi szabadságom alatt bogarászok, kisegérként rágom a leveleket.

— Milyen leveleket?

— A rableveleket. A nagy tudós Szilágyi Sándort, aki az Egyetemi Könyvtárnak a múlt században az igazgatója volt, a politikai történelem érdekelte. A második világháború utáni történészeket nagyon érdekli a gazdaságtörténet. Engem, kisegeret a kisemberek érdekelnek, hogyan éltek ők, hogyan tudtak „két pogány közt” a tizenhetedik században megmaradni. Hogyan is tudtak létezni egy korban, mikor az ország királyi területre, hódoltsági részre, szélekre, Partium-ra, Erdélyországra szabdalódott, s a töröknek állandó pénzszerzési foglalatossága volt a rabfogdosás. a lakosság elhurcolása.

Szekfűék kiadták ugyan a budai pasák leveleit, de kiadatlan maradt a váradi, az egri pasák magyar nyelvű levelezése, fönnmaradt I. Rákóczi György erdélyi fejedelem levéltárának Gyulafehérvári lymbusa, benne Ibrányi Mihály váradi végvári kapitány -leveleivel, kiadatlan a munkácsi, a kővári kapitányok levelezése, kiadatlanok voltak a váradi, az egri török tömlöcökben raboskodott magyarok esdeklő rablevelei, és Izsépy Edit kezdte böngészni, olvasgatni, rendezni, kiadás alá segíteni ezeket a rableveleket, melyek

vénye volt, amelyet a török, a magyar magára nézve kötelezőnek ismert el. A török a rabot hitellevéllel ellátva egy-két hónapra kibocsátotta, hogy sarcát előteremthesse. Hogy sarcát összekoldulhassa. A kolduló rabot később, a szökések miatt, már csak kísérővel bocsátották el, egy másik rabbal, ez volt a postarab, aki felelt érte, néha a kolduló rabbal összeláncolva. A rab annyi volt, hogy számos tömlöc rabjai, például a váradi török tömlöcé, rabközségbe szerveződtek, rabgazdát választottak, természetesen maguk közül, ennek a török által is elismert szervezetnek külön rabpecsétje volt („Varadi szegen rabok petseti” szöveggel, középen két bilincs ábrázolásával), s csak olyan hitellevél volt elfogadható, amelyet rabpecsét szavatolt. Ha a kolduló rab a vele összeláncolt postarabtól megszökött, a rabgazdától, a rabközség tagjaitól követelték és hajtották be a váltságdíjat, a sarcot.

— És hol lelhető föl a legtöbb rablevél?

— Az Országos Levéltárban őrzött, Csáky-féle családi levéltár iratai közt. Kincsesbánya. Ott vannak a Csáky Ferenc egykori kassai főkapitányhoz (az ő „botja alá tartozott” a nép) intézett esdeklő rablevelek. Sokszor előfordult az is, hogy rabot vett a rab, hogy szabadulhasson. Például — a Rablevelek a váradi török börtönből című kis munkámat idézem — a „Váradon raboskodó Horváth Sándor magyar rab rabja Baki egri cigány török, Váradnál esett rabságba másfél esztendeje”. Szegedi György váradi magyar rab rabja Ahmet volt, aki a boszniai Zenisz faluból való volt, és Biharnál fogták el.

Melyik évszázad? A tizenhetedik. Nem a tizenhatodik, nem a tizennyolcadik. Pontosan a tizenhetedik. Az 1600-as évtizedek.

— Bogarászni szeretek — jegyzi meg.

— Én egy kisegér vagyok — teszi még hozzá — és lassan elrágom a leveleket.

Dr. Izsépy Editnek nincs családja, nincs gyermeke, asszonytestvére famíliájánál lakik, szülei meghaltak, a családi ház pedig ahol nevelkedett, az ostrom során pusztult el. Nem tudja, hogy a családja honnan származik, az Izsépy-ek zempléni iratai a 48/49-es szabadságharcban, semmisültek meg. öt a mások családja, mások ősei érdekelték világéletében.

Í Gr-^

/ ■ ... i l ~ ‘^ "'Ll ^ o,. , , i

I

. /p f -V“/

f- 4- -nfo TíXl -— Az 1600-as évtizedekből több ezer ember és család van nálam kicédulázva.

A tizenhetedik század magyarjaival, nádorával, kassai főkapitányával, váradi, egri rabjaival, Szeidi Ahmet, Hászon vagy Juszuf török pasákkal, partiumi és hódoltsági jobbágyokkal, rabgazdákkal és postarabokkal erdélyi országgyűlési követekkel, török pasák latin nyelvű és magyar íródeákjaival, első Györggyel és a másodikkal, I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel és II. Rákóczi Györggyel már-már beszélgetni, parolázni lenne képes, olyannyira beletanult a korabeli magyar nyelv fordulataiba és szóhasználatába. A mai Nagyváradot nem ismeri, de némely történésznél jobban ismeri a tizenhetedik századi Váradot, Péntekhelyt, Olaszit, a váradi Pece-patakot, bástyákat, királyszobrokat, régi bihari ereket, zsombékokat, réteket, rejtekhelyeket, a lápvilágot, a Körösök menti lápvilág rejtőző csikaszait. Mindenekelőtt pedig a könyörgéseket, az esdeklő hangvételt, a magyar nép tizenhetedik századbeli szép

Juszuf váradi pasa magyar nyelvű levele 1669-ből

A pesti egyetemen történelem-magyar szakos tanárnak készült, de tanári vizsgát nem tett.

Elragadta a történelem. Tanári vizsgát nem tett, hanem az 1734—1740-es erdélyi országgyűlések történetéből doktorált professzoránál, Szekfü Gyulánál.

Ezerkilencszáznegyvenötben, miután a család „egyegy szál ruhában maradt”, népkonyhán étkezett, az egyik budai elöljáróság Maros utcai szükségkonyháján ebédelt egy pengőért, amenynyi pénzért akkor máshol semmit sem adtak.

Mikor 1945 májusában az újjászervezett Egyetemi Könyvtár első új alkalmazóija lett és díjtalan gyakornokként beállt dolgozni, azt tartották róla, hogy ő a világ „legőrültebb teremtménye”, ingyen dolgozik, ahelyett hogy elmenne pénzért kiszolgálni egy eszpresszóba.

Az inflációban már kapott fizetést, amelyet három naponként folyósítottak, egy ilyen háromnapi pénzért vett

egykori tömlöclakók Wesselényi Ferenc nádorhoz, Csáky Ferenc kassai főkapitányhoz menesztettek, oltalmazó segítségüket kérve.

— Ezek az Egyetemi Könyvtár ritkaságtárában és az Országos Levéltárban őrzött rablevelek kiadatlanok voltak. Megragadott e rablevelek esdeklése, a zengő magyar nyelven fogalmazott könyörgések sora. Engem, mint ezt említettem már, ez érdé-' kel. A rabbá vált jobbágy. A kisember régi mindennapja. Hogyan tudott létezni, megmaradni, rabságából kiváltódni, menekülni, megszabadulni?

— S miért érdekli ez? Miért éppen ez érdekli?

— Mert sajnálom, mert szeretem, mert csodálom őket — különös teremtmények a nők. Néha egyetlen lapra teszik föl életüket. E „lap” ugyan most és itt rablevelek hosszú sorát jelenti.

— A rabságnak — beszéli el — külön statútuma, a rabkiváltásnak külön szokástör— Kedves Izsépy Edit, mi ragadta meg önt e korból olyannyira, hogy semmi mással nem foglalkozik.

— Azt keresem én, mi volt a helytállásuk titka. Ha rabbá tették őket, ha elhajtották állataikat, felégették kunyhóikat, akkor sem lettek mohamedánok, hogy könnyebb helyzetbe kerüljenek, akkor sem hagyták el az országot, legfeljebb Kecskemétre, Debrecenbe húzódtak be. Mi volt, miből táplálkozott, miből eredt ez a megmaradó hűség, ez a maradandó ragaszkodás.

Megtanult lengyelül is, hogy eredetiben olvashassa a korabeli iratokat, ha azok lengyel vonatkozásúak.

Az a kor, amellyel foglalkozik, eltűnt, szétporladt, néha talán e kor rablevelei is majdnem olvashatatlanok. Mégis, mi fűzi önt e korhoz, s e korszak hódoltsági és királyságbeli magyar jobbágyaihoz?

— Semmi más, mint a csodálatom.

Ruffy Péter

NŐK I

cA maqqxut

Egészen biztos, hogy az „igazi” Mme. Ritz több szálloda fölött uralkodott, mint Molnár Mária, mert míg a Ritz konszern behálózta a világot, Molnár Máriának Magyarországból is csak Fejér megye jutott, de mivel ő az egyetlen magyar nő, aki több szállodát igazgat egyszerre, megengedhetjük magunknak ezt a szerénytelennek tűnő ötletet.

A magyar Mme. Ritzcel, vagyis Molnár Máriával egy vadonatúj szálloda még szűzfehér lépcsőfokán találkoztunk első ízben személyesen, noha már jól ismertük egymást. Voltak kedélyes és csipkelődő levélváltásaink, amikor az utazó újságíró valami kivetni vagy megbírálni valóba ütközött Molnár Mária „felségterületein”, s a nyilvánosság előtt megjelent darázscsípésekre az igazgatónő azonnal válaszolt. Válaszleveleit sohasem lehetett az egyszerű és üzleties hanghordozású válaszlevelek közé besorolni, mert mindig rejtőzött a hűvös, írógépeit sorokban holmi személyes varázs, a csípős humor és az asszonyi báj szerencsés keveréke, amely azonnal levette a lábáról a támadó kedvű ellenfelet s nyomban hajlamos lett volna megkövetni a hölgyet, akit érdes fogalmazásával és bírálatával megsértett.

Idővel kifejlődött az újságíró és az igazgatónő között egy rendszertelen ütemű levelező kapcsolat, amely nem nélkülözte a kölcsönös csipkelődés ártatlan fullánkjait, a mentegetőzést egy megígért, de sohasem teljesített látogatás miatt. Ezek után egészen természetesnek hatott, hogy a székesfehérvári Álba Régia Szálloda felavatására érkező újságíró nyomban felismerte a lépcsőn várakozó és az ünnepségre érkező vendégeket fogadó Molnár Máriát, bár a magyar Mme. Ritz öltözetében és megjelenésében nyoma sem volt az effajta magas üzleti rangot viselő hölgyek pompázatos előkelősködésének.

Molnár Mária egyszerű volt és kedves, rövidre, csaknem „fiúsra” nyírott s halkan őszülő sötét színezetű hajával, arcának festetten hamvasságával, a mosolyában felcsillanó, pajtáskodó kötekedéssel, amelyet szavakban így fejezett ki:

Molnár Mária, a magyar Mme. RUz

— Szóval maga az? ...Na végre ... örülök, hogy megismertem.

Az újságírónak általában jó hallása van, ha nem is zenei értelemben, de az emberi hang színezeteit illetően, így az újságíró az igazgatónő hangjából nyomban kiérezte az őszinteséget, a barátságos egyszerűséget, a sokat dolgozó és nagy felelősséget hordozó nők megértését. A következő két óra alatt lezajlott a szálloda átadásának ünnepsége. A vendégek megtekintették az ötemeletes, száznégy szobás és lakosztályos, minden ízében modern és lakályos fehérvári hotelt s kevesen tudták, hogy az a puha meghittség és családiasság, amely kellemes és otthonias fészekké avatja az új szállodát, bizonyos mértékig az igazgató érdeme is.

Később sikerült egy órára kiragadni Molnár Máriát a forgatagból s a málnapiros eszpresszó egyik asztalánál egy konyak és egy fekete társaságában faggatóra venni. Az újságíró első kérdése így hangzott:

— Hogyan lesz egy lányból hoteligazgató?

Molnár Mária rágyújtott, a tűzzel saját pincére pattant oda figyelmesen, s kapott érte egy olyan elismerő pillantást, hogy belepirult, azután így válaszolt:

— Ügy, hogy esze ágában sem volt hoteligazgató lenni.

Ezt persze ki kellett bogozni, mert az újságíró nem hisz a rakétaszerűén kirobbanó emberi sorsok és karrierek legendáiban. Kiderültek azonban a következők.

Molnár Máriának soha semmiféle őse nem dolgozott a vendéglátóiparban, szülei egyszerű zalai parasztok voltak, akik minden bizonnyal meglepődtek, amikor lányuk az egerszegi gimnáziumban leérettségizett, majd azzal a kívánsággal állt elő, hogy magyartörténelem szakos tanárnő szeretne lenni. Az egyetemi felvétel azonban nem sikerült. És ez az a pillanat, amikor ismét át kell adnunk a szót Molnár Máriának.

— A tudományegyetemre nem vettek fel, de ha már Pesten voltam, gondoltam, körülnézek a többi egyetemen, hátha valahol sikerül. A közgazdasági egyetemen sikerült, felvettek, mégpedig a belkereskedelmi szakra. Megmondom magának őszintén, soha semmit

12