Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 11. szám
Az Országalma, amelyet Szent István emlékére állítottak, háttérben a püspöki palota Székesfehérvári képek Wattay Ferenc várkapitány szobra a régi bástyafal tövében * A szabadtéri múzeum kőtár épülete és a városkapu (Vámos László felvételei) ír7 .-in M i P \ • k . ;. 1 I 1| ■ ' -k I I Személyes és közös dolgainkról Furcsa dolog: mindig újra izgalmat jelent a honfitársaktól érkező levelek felbontása. Vajon mit tudunk meg belőlük távoli barátaink életéről, gondjairól, örömeiről s arról, hogyan vélekednek rólunk, hogyan látnak minket, hogyan alakultak kapcsolataink az évek folyamán? Tulajdonképpen minden levél: válasz egy-egy ilyen fajta kérdésre. Még a legszemélytelenebb is, amelynek írója vámrendszerünkre tesz megjegyzést, vagy egy régi családi házhoz fűződő jogai iránt érdeklődik. De a levelek nagy részéből kiviláglik, hogy íróikat más, átfogóbb kérdések is izgatják: a haza és az emberiség ügyei és mint visszatérő motívum, közös ügyünk az anyanyelv ápolásának problémája. Az utóbbi hetek levelezéséből néhány olyan részletet ragadtunk ki, amelyekben ez is, az is, személyes jelleg és közérdekű töprengés is helyet kapott. Dr. E. Cs. írja: „Nem érzem magam elfogultnak, ha megállapítom, hogy a magyar nyelv a világ egyik legszebb nyelve és nem szabad elcsúfítanunk idegen kifejezésekkel. £n több nyelvet beszélek, de sohasem keverem őket. Sohasem mondom például „megyek a marketbe és veszek valami foodot supperra." Sajnos a Magyar Hírekben is találhatók feleslegesen idegen kifejezések. Miért használják például a szép hétvége helyett a csúf weekendet, vagy miért kempingolnak, amikor sokkal szebb a táborozás? Nos, már több ízben válaszoltunk hasonló észrevételekre. Természetesen a dr. E. Cs. honfitárs által példaként idézett keverék-zagyvalék szöveg elfogadhatatlan. De nem zárkózunk el a nyelvbe szinte szervesen beilleszkedő idegen eredetű szavaktól. Ugyanakkor vigyáznunk kell, nehogy akár az írást, akár az élő beszédet fölöslegesen terheljük más nyelvből kölcsönzött kifejezésekkel. De vajon mindig fölösleges kölönc az idegen szó? Hiszen a nyelv élő organizmus, amelyre hat a technika, a tudomány fejlődése, az új fogalmakra világszerte elterjedt közhasználatú kifejezések beépülnek a nyelv szövetébe, olykor színezik és gazdagítják, olykor pedig — egyszerűen nélkülözhetetlenek. A nyelv eleven, élő, fejlődő természetével összefüggésben utalnék egy Skandináviából érkezett levélre is. A szigorú „Grammaticus” álnéven jelentkező stockholmi honfitárs szemünkre veti, hogy az MVSZ Utazási Irodája lapunkban így hirdeti a nyári kirándulásokat „Utazzon velünk!” — holott utazni ikes ige, tehát így lenne helyes „Utazzék velünk!” Elvileg csakugyan ez a helyes, de szembe kell néznünk a valósággal: hogy tudniillik ikesigeragozásunk egésze bomlófélben van. A nyelv, mely állandóan fejlődik, változik, úgy látszik nem őrzi meg a felszólító és feltételes mód e kettősségét, nem tartja fontosnak, tehát kiveti magából, egyszerűsít. Nem arról van szó, hogy megszüntetjük az ikesige-ragozást, de nem ragaszkodunk hozzá mereven. Egyes igéknél pedig — például: ugrik, ugorjék — egyenesen rosszul hangzanéfc. S most egy személyes vonatkozású érzékeny emlékezésekkel teli levél kerül a kezembe. írója B. J. Rio de Janeiróból, felidézi az első világháború előtti Nagyváradot, amely értékes kultúrközpont volt Bécs, Pest, Prága mellett a hajdani Osztrák—Magyar Monarchiában. Színiiskolába járt, élete tartalma volt a magyar irodalom... aztán kicsit vad, kalandos évek következtek, a történelem messze röpítette ifjúsága színteréről. Háború, hadifogság, szökés... végül sok megpróbáltatás után Dél-Amerika. De a tér- és Időbeli távolság ellenére oly eleven erővel érezte magyarságát, hogy elviselhetetlenül nyomasztotta minden, amit történelmünk szégyenfoltjának érez. „Nem volt könnyű meggyőzni a kíváncsiskodó idegeneket, hogy frankhamisítás, Jankapuszta, az emberi jogok korlátozása, a Duce-imádat, a hitleri szolgaság, a zsidótörvény nem a magyar nép tulajdonsága vagy óhaja...” S hozzáfűzi: „Ma már nem keü szégyenkezni,., (mert volt idő amikor kellett)”. B. J. honfitársnak ez a tény, hogy már nem kell szégyenkeznie, magyarázkodnia, sőt büszke lehet szülőhazájára, örömet okoz. Mi pedig annak örülünk, hogy oly sok év után a távolban megőrizte az összetartozás érzését a szülőhazával. Vajon személyes természetű levél ez? Nem, azt hiszen jóval tágabb horizontú és mindnyájunkat érint. Akárcsak B. F. honfitárs Los Angelesből küldött, novellának is beillő kis írása, amelyre Szalatnai Rezső egyik cikke adott ösztönzést. Szalatnai cikke lapunkban jelent meg Grosz Alfréd késmárki gimnáziumi tanárról. B. F. honfitárs írásából csak néhány rövid részletet idézünk helyszűke miatt. „Grosz Alfréd e sorok írása közben rámmosolyog az előttem lévő fényképalbumból és szinte hallani vélem a hangját, amint megszid, amiért róla írok...” „Én magam is egyike voltam tanítványainak, s nemcsak skolasztikái, de egész életfelfogásom alapjait ö rakta le. Tőle tanultam imádni a természetet. Életem legszebb örömeit neki köszönhetem, az alpinizmust, a sziklamászást, a síelést s az erdők szeretetét”.......Ismeretlen fogalom volt számára a gyűlölet, de kérlelhetetlenül harcolt az elfogultság s az általánosítás ellen. Nagy tudása ellenére alázatos és szerény volt, mert korán felismerte az ember végtelen kicsinységét, a természet végtelen nagyságában”... „Iskoláit magyarul végezte. Baráti körében sok a szlovák. Zip ser volt s az is maradt. Kik is a zipserek? Parlamenti képviselőjük Nitsch Andor, hivatalosan így definiálta őket: „Németül beszélő magyarok”. De ö még ennél is több volt, mert amikor a zipserek között is kitört a Hitlerőrület, megkérdeztem kinek a pártján van? A magyarok, a szlovákok vagy a németek pártján? Röviden csak ennyit mondott: „mindegyiken, csak nem a nácikén, mert az embertelen”. .. Az építész emlékét őrzik épületei, a hadvezérét csataterei, Grosz Alfréd tanár úrét az emberi lelkek, melyekbe elültette az „Emberséget". Személyes vonatkozású levelek? Lehetséges. Akkor hát alaposan összefonódott személyes sors és történelem, érzés és valóság. Mert e levelek csaknem mindegyikének köze van múltunkhoz, jelenünkhöz, előrehaladásunkhoz. S. M. Olvasóink írják A Magyar Hírek egyik szép feladatának tekinti, hogy alkalmankint bemutassa a mai magyar irodalom egy-egy figyelemre méltó képviselőjét. E költő-portrék közül némelyik mély hatást tett az USA- ban élő Joseph Grosz honfitársra, rokonhúrokat pendített meg benne: a bemutatott költők lapunkban közölt verseiből angol nyelvű fordításokat készített. Mondanunk sem kell, milyen öröm ez számunkra, hiszen ennél mi sem bizonyíthatja jobban az eleven érdeklődést az új magyar irodalmi alkotások iránt s lapunk ama törekvése iránt, amely élő, mai költészetünket — szűkre szabott kereteinkhez képest — igyekszik bemutatni. Most pedig hadd álljon itt eredetiben és honfitársunk fordításában Baranyi Ferenc verse. /W ^ SZENT MIHÁLY ÜTJÁN Párizsban a Hortobágy Poétája percig feledte a magyar ugart, (Szent Mihály útján korzózott a nyár és dalolt a Szajna-part.) — de otthonról az fisz, a gond utána szökött egy pillanatra nesztelen, s a költö őszi kedvvel ment tovább a Boulevard Saint Michelen. Szivében akkor íve tört a gyárnak: a Gare de l’Est-re fázósan vonult, s — föl-földobott kő — ősz-kopár hazája földjére visszahullt. ... Párizs nyarában könnyed volt a szivem, akár a Szajna-parti énekek, nem jött az ősz, nem háborgatta semmi a faleveleket, csupán valami ősi nyugtalanság emléke borzolt lombok ágbogán, hogy még a legszebb nyárban se feledjem: merről üzent az ősz egy délután, hogy még a messzi nyárban se feledjem, hol a hazám. ALONG SAINT MICHAEL’S WAY The poet of the Hortobágy, in Paris; forget the Magyar fallow for a while; along Saint Michael's Way the summer sauntered, Seine hummed around her isle. But for a moment from his country, noiseless Autumn, the worry, slipped behind him hard; yet with autumnal whim the poet walked Saint Michael’s Boulevard. The arcs of buildings broke inside his heart as shievering he reached the Gare de I’Est; the upward, up-tossed stone fell on his barren autumnal country’s chest. My heart was carefree in that Paris summer exactly as the Seine-bank melodies; Autumn came not, and nothing has disturbed the leafage of the trees. Only the memories of somehow ancient restlessness tousled amidst the leafy boughs, that in the fairest summer I should know where Autumn, on one afternoon, sent vows, that even in a distant summer should I know where is my fathers’ house.
