Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 11. szám
Horváth János igazgató kollégisták tézményük ez az iskola, hanem otthonuk is egyben, hiszen hétfőtől szombatig itt tanulnak, itt étkeznek, itt laknak. És a gyerekekhez hasonlóan nem csupán munkahelyüknek tekintik ezt az épületet ők tizenöten — valamennyien fiatalok — a pedagógusok. Főiskolás éveik alatt — ahogy mondták — ilyen iskoláról, ilyen diákokról, ilyesfajta pedagógiai elhivatottságról álmodoztak, mint amilyenben itt részük lett. Szentbalázson mindössze 35 kollégista van, de szerte az országban már több mint nyolcezer általános iskolás kisdiák él száz kollégiumi diákotthonban. Tanyasi, külterületi, távoli településeken lakó kisdiákok költöztek modern, új épületekbe, ahol egyetlen dolguk van: tanulni. Nem kell nekik többé kilométereket gyalogolni, utazni, fáradtan törődötten hazaérkezni, végezni a ház körüli munkát, majd ezt követően, sokszor három generációval közösen egyetlen szobában élve készülni a másnapi leckére. * Keresve sem találtak volna jobb igazgatót a szentbalázsi új iskola élére, mint Horváth Jánost. Tizenhat éves pedagógusi tevékenysége során mindig is szívügye volt a hátrányos helyzetű, a nehéz sorban élő gyermekek támogatása, felkarolása, s továbbtaníttatása. Érthetően, hiszen neki sem adatott meg a nagyon boldog, gondtalan gyerekkor. Maga is kimaradt a hetedik osztályból, a falusi ács fiának kenyérkereset után kellett néznie. Csak J&tszani Is lehet felnőtt fejjel tudta tanulmányait folytatni, levelező úton szerzett tanári diplomát is. Innen hát a lelkesedés, innen a jó, a nemes ügy iránti elhivatottság. Nemcsak a gyerekek nyelvén ért, hanem a szülőkén is, akik közül sokat személyesen győzött meg arról, ne hagyják gyermeküket kimaradni az iskolából, tanuljanak, művelődjenek azok, ha már a szülőknek nem adatott ez meg annak idején. S a kezdeti aggály — megtelnek-e a kollégiumi férőhelyek kisdiákokkal, adják-e a szülők gyermekeiket kollégiumba? — egyszeriben a múlté lett. Ebben az iskolában, nemcsak szólam az a Gárdonyi-idézet, amely az egyik folyosón olvasható: „A gyereket nemcsak kenyér, hanem szeretet is élteti.” * Bogárszemű, szénfekete hajú, ötödikes, kollégista fiú Orsós Jóska. Fején fülhallgató, előtte a pádon kapcsolótábla, mellette könyv. Abból olvas. Szépen, hibátlanul. Ötösre. Kevés boldogabb gyerek van most nála ebben az iskolában. — Jó itt a kollégiumban? — Nagyon ... — Honnan kerültél ide? — Lukapusztáról. — Milyen volt otthon a bizonyítványod? — Kettőegész nyolc. — És itt? — Háromegész öttized voltam félévkor. — Szüleid? — Elváltak egymástól, nem is tudom hol van édesapám. Édesanyám az erdészetnél dolgozik. — Nem csúfolnak, hogy cigány vagy? — Itt nem. Itt szeretnek. És az igazgató bácsi nem is engedné, hogy csúfoljanak. — A nyolcadik osztály után, mihez kezdesz? — Szakmát tanulok. Vagy autószerelő leszek, vagy gépkocsivezető. Ez utóbbi kérdésre a kollégisták közül egyetlen gyerek válaszolta azt, hogy nem tanul tovább. * Központi fűtés, hideg-meleg víz. A lányok hálókörletében tizennyolcán, a fiúkéban tizenheten alszanak. Nem „emeletes” vaságyakon, hanem kényelmes, egyszemélyes heverőkön. A könyvtárban jobbnál jobb könyvek, a társalgóban sok olyan társasjáték, amilyet legtöbbjük itt látott életében először. Az iskola költségvetéséből még arra is jut, hogy a legrászorultabbak hazautazási költségeit fedezze. Talán nem érdektelen, ha befejezésül egy kis összehasonlítást teszünk. Az itt tanuló kollégisták idősebb testvérei a négy-hat osztály elvégzése után segédmunkásként helyezkedtek el a környék munkahelyein. A mostani kisdiákok, kérdésemre, hogy „mi szeretnél lenni?”, így válaszoltak: ápolónő, óvónő, motorszerelő, vasöntő, műszerész, traktoros, erdész, tanár, tanárnő, varrónő, fonónő, gépkocsivezető, asztalos, festő, mozdonyvezető, bolti eladó, növénytermesztő... Zental Ferenc tes jelmezeket a „bálozó” gyerekeknél is izgatottabb anyukák tervezték s varrták. A színpompás felvonulás után, a tánc sem maradt el. A bécsi magyar kislányok és kisfiúk ropták a csárdást s a divatos modern táncokat, szüleik és a vendégsereg örömére. „Akármit mondok, minden írás arra ítéltetett, hogy töredék maradjon” — írja egyhelyt Lénard Sándor magyarul elsőként megjelent könyvében. Hatvankét éves korában halt meg, életrajza és életműve oly gazdag, hogy áttekintése és felmérése monográfiát igényelne. Amit tudhatunk róla, rövid felsorolásban ennyi: orvos volt, és patikus. Költő volt második anyanyelvén, a németen. író volt, aki könyveit maga illusztrálta. Művészettörténeti, zeneesztétikai és orvostörténeti írásait ismerjük. Nyelvészkedett és római szakácskönyvet írt. Bach életművének egyedülálló ismerője volt, és aki valaha hallotta őt muzsikálni, az tudja azt is, hogy kiváló interpretátora volt a zenének csembalón, orgonán és zongorán. Pedagógus volt és kertész: az ember- és növénypalánták hálásan fejlődtek keze gyöngéd érintésére. Nyelvtudása legendás volt. A világhír első alkalommal Milne latinra fordított Micimackójával kapta szárnyára. Műfordító volt, a magyar líra szerelmese — nemegyszer írta le, hogy verset csak magyar nyelven képes olvasni. Több tucat magyar verset adott ki saját német fordításában. Lefordította Heltai Jenő „Néma leventé”-jét, Bécsből hamis papírokkal jött Pestre, hogy személyesen adhassa át Heltainak. Fordítása Heltai szerint, egyenértékű volt az eredetivel. Ez a fordítása sajnos nyomtalanul eltűnt. Babits-fordításai egy híján, hasonló sorsra jutottak. Babits a fordítások kapcsán ezt írta Lénardnak: „ .. .Igaza van, kevés a jó fordítás — de úgy érzem, az önéit e kevés közé kell sorolni. Persze, a német nyelv és verselés finomságainak megítélésére én nem érezhetem magamat hivatottnak — de a gondolati és hangulati hűséget látom ... néhol valóban virtuóznak tetszik.” Könyveit számtalan nyelvre fordították — magyarul, németül, olaszul és angolul ő maga írta meg azokat — de az egyetlen fontos nyelv számára, a haláláig megőrzött magyar volt. * A hatvanas évek elején New Yorkból hívott fel telefonon. Az első — és számára legfontosabb — kérdése az volt, hogy meg vagyok-e elégedve a kiejtésével! Nos, hibátlanul, idegen akcentus nélkül beszélt magyarul, noha 1918-ban, nyolc évesen hagyta el a magyar nyelvterületet. Mint mondotta: „vigyázott”, hogy így legyen, s a föltett kérdésre, hogy lehet-e erre vigyázni, mély komolysággal felelte: „igen, lehet”! Tevékenységének, képességeinek e töredékes felsorolása mellett ellentmondásosnak látszódhat a bevezetőként leírt idézet. És mégsem az, mert fájdalmasan tudom, hogy mi mindent nem írt meg. Okolhatjuk ezért hosszú betegségét és korai halálát. Az igazság egy része valóban ez. De csak egyik része. A másik rész az — s ez már a mi felelősségünk —, hogy túl későn figyeltünk fel arra, hogy ki is az a Lénard Sándor, aki tőlünk fényévnyi távolságban, még Brazíliának is a legmélyén, német kiadó megbízásából, magyar szerzőket fordít németre. A megbízói ugyanis tudták, hogy Lénard Sándor író, akire éppen mert író, congeniális fordítóként rábízhatják a magyar irodalmat. A Magyarok Világszövetsége ellátta az őt érdeklő magyar nyelvű könyvekkel, folyóiratokkal. De a fölismeréssel, hogy még időben megadhatnánk néki a lehetőséget életrajzi ihletésű művei — mindhalálig anyanyelvének vallott — magyar nyelvű meg-Lénard Sándor (1910-1972) írására, már elkéstünk. A Magvető Könyvkiadóé az érdem, hogy írásainak megjelenését itthon lehetővé tette, de újra ismétlem: elkéstünk. Amikor 1967-ben megjelent első magyar könyve, a „Völgy a világ végén”, ezt írta: „... engem pontosan úgy képzelhet el, mint a mesebeli királyt... tudja, azt, aki egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek... mint az, akinek egy félszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani az egy s egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha sem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni... A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lénard lett belőlem!...'De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkáján, Pesten?” Első könyvére ugyanis még azt a nevet írtuk, amelyen a világ megismerte, de később megjelent írásain már az a név állt, amely az első elemista irkáján is ott állt. A késői fölismerés következménye, hogy „Római történetek” című írása valójában töredék maradt; sőt egyszerre két regényének a töredéke. Még el szerette volna mondani a németektől megszállt Rómában átélt kalandjait, amelyekről oly szerényen hallgatott leveleiben; éppen csak érintve a tényeket. Rómába kellett volna még egyszer eljutnia, hogy levéltári adatokkal hitelesítse saját emlékeinek, élményeinek történelmi hátterét. Tudjuk, hogy ő és felesége szoros kapcsolatban álltak az olasz ellenállás vezetőivel. Tudjuk, hogy a megszállt Rómában a nyomor, az éhség mélypontjain angol katonákat rejtegettek. Tudjuk, hogy kitüntetést kapott érte, amelyet kenyérre váltani sohasem tudott —, de ha volt egyetlen feleslegesnek ítélt fillérje, azt verskötetei kiadására, fordította. Együtt barátjával, s több verskötetének illusztrátorával, Amerigo Tóttal. Veres Péter írta az Űj írásnak Lénard egy ott publikált római novellája megjelenésekor: ......hadd gratuláljak most a Lénard novellához. Igazi író, nagy szellem és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje magát a süket és vak magyar sajtó és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk... Ez a novella messze magasan fölötte áll Moravia római történeteinek, pedig azok még elég jó olvasmányok”. Dr. Lénard Sándor ezt irta e fényképe alá: „Se szép nem vagyok, se fiatal. De ahhoz képest, hogy mint vízi hullát felfaltak a krokogyélusok, meglehetősen eleven ...” Több féléven át tanított amerikai egyetemeken görögöt es latint. Kényszerűségből tette, mert pénztelen volt, s mert földjére vizet akart lehozni a Serraráról. De, ha már a kényszer szorításában elhagyta kertjét, meg is akarta írni az Egyesült Államoknak azt a részét, amelyet testközelből ismert meg; a déli államokat. Ereje fogytán már csak egy hosszabb novella készült el: ez kényszerű vázlata annak az írásnak, amelynek teljes kibontására erejéből már nem futotta. Brazíliát amennyiben szerette, azért szerette, mert mentes maradt a fajelméletektől. A felszabadulás után meghívták a magyar orvostudományi egyetem orvostörténeti tanszékére. Megköszönte, de nem fogadta el: belső alkata semmi kötöttséget, semmi kívülről rászabott rendet nem viselt el. Azt vélte — többször le is írta —, hogy a törvények „papírlánca” rabbá teszi az embert. Volt alkalma megélni, hogy mit jelent „nyilvántartott állampolgárnak” lenni. Csak a magyar állampolgárságát őrizte szívósan mindaddig, amíg a fasiszta magyar kormányzat római képviselete útján ettől is megfosztotta. Szabadságához oly mértékig ragaszkodott, hogy nem volt hajlandó megszerezni a brazil állampolgárságot, s még Nansen-útlevele sem volt. Félt a „papírláncoktól”. Állampolgárságától tehát megfoszthatták, de magyarság-tudatától soha. Mint ahogy a Bach-muzsikát sem lehetett elvenni tőle. „Da verschwinden alle Plagen, da verschwinden Ach und Schmerz” — dúdolta ott, Dona Emmában, a kis falusi templom orgonáján játszva a 32-ik kantátát. Ahol — saját betegségét ismerve — már régen a halálára készült. „Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak, Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai; ma szerényebb lettem, a páfrányt várom.” És: „Az idő múlik... a folyosót mindenesetre úgy méreteztem, hogy a koporsómat ne legyen nehéz kivinni a hálószobából” — írja készülő házáról szólva. A ház felépült, ott, a botokud-rezervátum szélén, a Serra tövében, és Lénard Sándor, e világ földönfutója otthonra lelt falai közt. „Okkal, vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.” Ha valaki, hát ő valóban tudta, hogy hol van „otthon” az ember; nem sokan szenvedtek nála jobban a honvágytól, s nem sokan szóltak róla szebben sem. Völgyéből néha, igen ritkán Sáo Paulóba vágyott, mert ott még élt egy-két magyar, akit ismert: „Nincs megoldás, nincs remény. Csak álmok vannak. Sáo Paulában, ajtók mögött még szabad játszani... Gül Baba sírjánál néha megjelenik egy dervis, aki gyalog jött Kisázsiából, ott imádkozik a rózsák atyjánál, nehogy megtudja a szent, hogy a gyaurok elfoglalták Budavárát ... s én néha elvágyódom Sáo Paulóba, ahol én is azt játszhatom, hogy béke van, nem lesz második világháború, az őrültek visszatérnek a tébolydákba, minden rendbe fog jönni... Kár, hogy Sáo Paulo is végtelen messze van!” , A láthatatlan ház” gazdája is láthatatlan immár mindörökre. Ott pihen kertjében, maga ültette fenyőfája alatt. Messze ... végtelenül messze tőlünk. SZERB ANTALNÉ s
