Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 11. szám
MAGYAROK ÉS EURÓPAIAK „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt Fehérek közt egy európait.” József Attila üdvözölte így Thomas Mannt 1937 januárjában budapesti látogatása alkalmából. „Fehérek közt egy európai” — ezzel olyan tömörré tette az európaiság fogalmát, mint amilyennek a modern csillagászat a szupernóvákat, e fogalmaink szerint elképzelhetetlen sűrűségű csillagokat tekinti. Hadd mondjam el Európa fogalmával összefüggésben egy személyes élményemet. Közvetlenül az indiai—pakisztáni tíznapos háború kirobbanása előtt történt Kalkuttában. A polgármester dolgozószobájában ültünk s a beszélgetés közben időről időre megszólalt a telefon. A negyedik vagy ötödik csengetés után a polgármester kissé emelt hangon a következőket mondta: „Kérem, ne zavarjanak, európaiak ülnek nálam.” Nem magyarokat mondott, hanem európaiakat. Akkor, ott, a háborús válság feszült légkörében, különös érzés kerítette hatalmába az embert. A világ nagy részének a szemében mi éppúgy, mint az olaszok, franciák, németek vagy osztrákok, egyszerűen európaiak vagyunk, egy tágabb értelemben vett közösség tagjai, akiket minden különbözőségük ellenére egyszerűen és világosan így lehet jellemezni: európaiak. Május 5. és 12. között rendeztük meg hazánkban az „európai het”-et. Olyan programok sorozata volt ez, amelyek a magyar közvélemény figyelmét a megoldandó európai kérdésekre, az európai kulturális és történeti örökségre irányították. Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, az Európai Biztonság és Együttműködés Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke beszédében többi között foglalkozott ag államközi értekezlet összehívását támogató európai társadalmi mozgalom helyzetével. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy az európai országok legkülönbözőbb erői megértik az idők parancsát. A sokféle kezdeményezés, a sokféle törekvés közös mederben egyesül a brüsszeli találkozó gondolatával. Neves belga közéleti személyiségekből alakult bizottság hívó szavára több előkészítő értekezlet ült össze Brüsszelben, és június első napjaira összehívták az európai közvélemény képviselőinek az európai biztonsággal és együttműködéssel foglalkozó közgyűlését. „Európa jövője a ma élő európaiak kezében van: nekik kell megformálniuk a béke, a felvirágzás és a testvériség távlatait, saját nemzetük és az egész emberiség javára" — hangzik a Brüszszelben elfogadott üzenet. Az európai közgyűlés előkészítése s a különböző szervezete« munkájának összehangolása érdekében számos európai országban bizottságokat hívtak életre. Ezek a bizottságok nem önmagukért való testületek. Tevékenységükkel a tömegek szavát és kívánságát akarják tolmácsolni a parlamenti képviselőkhöz, szenátorokhoz, a kormányok tagjaihoz, az államok élén álló felelős vezetőkhöz, pártokhoz. Az, hogy több nyugati kormány magatartása pozitív irányban változott az összeurópai állami szintű konferencia ügyében, nem utolsósorban a tömegek felsorakozásának eredménye. Az európai hét keretében nyílt meg a Budapest—Helsinki kiállítás egy miniszter vezetése alatt álló négytagú finn küldöttség jelenlétében. A magyar—finn rokonságot tulajdonképpen a múlt század nagy romantikus korszaka újította fel. A finn romantika éppúgy szellemi és politikai mozgalom volt, mint a magyar. A finneknél a romantikus mozgalom a Kalevalát fedezte fel és a függetlenségért vívott következetes küzdelmet. Nálunk a nagy nemzeti époszt, a „Zalán futásá”-t és a szabadságharcot. A romantikát azután követte a realizmus, amely parancsolóan írta elő mindkét népnek az új, nagy közös haza, Európa ügyének szolgálatát. Budapest és Helsinki neve ma már egyképpen szimbóluma az európai ügy szolgálatának s a nemzetközi politikában szinte ikerszóvá váltak. Annak a gondolatnak a hordozói, hogy Európa népei előtt immár tovább nem halogatható feladat áll: az új biztonsági és együttműködési rendszer megteremtése. Földrészünk békéjének és biztonságának megszilárdításában két kis ország lehetőségei természetesen korlátozottak, hiszen az ügy minden kormány és nép erőfeszítését igényli. A kis országok mégis sokat tehetnek az általános légkör megjavításáért, a hasznos kapcsolatok kifejlesztéséért, a nézetek tisztázásáért. És különösen sokat tehet olyan nép, amelynek fiai nagy számban élnek Európa különféle országaiban. A helyesen értelmezett európaiság kérdése rendkívül élesen jelentkezett az úgynevezett keleti szerződések bonni ratifikációs vitájával összefüggésben. A Német Szövetségi Köztársaságból mostanában hazalátogató magyarok között többfajta véleménnyel lehetett találkozni. Voltak olyanok, akik helyeselték a keleti szerződések ratifikálását, de olyanok is, akik ellenezték, örvendetes, hogy a többség az általános európai fejlődés folyamatába helyezte a kérdést. Nagyon világosan látták, hogy milyen horderejű ügy forog kockán. Mert az európai enyhülés, az országok normális kapcsolata előfeltétele annak, hogy a magyarok, akiket határok választanak el egymástól, zavartalanul és szabadon találkozzanak, ápolják a családi és nemzeti kötelékeket. A ratifikálás elutasítása, az együttműködési és biztonsági konferencia meghiúsulása esetleg hosszabb időre a hidegháborús légkört hozná vissza Európába. S ez nagyrészt megakadályozhatná a kölcsönös utazásokat, a már teljesen természetessé vált látogatásokat. Vajon kinek állna érdekében, hogy az itthon és a külföldön élő magyarok kapcsolatai megszakadjanak? Semmiképpen sem azoknak, akik évente hazalátogatnak, vagy hazai rokonaikat látják vendégül. A hidegháborús politikának természetesen továbbra is vannak hívei, sajnos, még a magyar emigráció bizonyos köreiben is. Ezek az álláspontok irreálisak, hiszen az európai fejlődést lehet akadályozni, késleltetni, de feltartóztatni nem. Az összeurópai konferencia gondolatával ma már égyetlen nyugati kormány sem szegül szembe, s valójában az időpont az, ami kérdéses. Rossz szolgálatot tesznek azok, akik a konferencia ellen próbálják hangolni a közvéleményt. A másfél milliós emigrációs magyarság szinte teljes egészében az enyhülést, az államok közötti jó viszonyt kívánja. Személyes érdeke is olyan helyzet kialakítása, amelyet a barátság és együttműködés jellemez, nem pedig a gyűlölködés. Akárhonnan vizsgáljuk is a kérdést, annyi bizonyos, hogy a mai helyzet felelősségteljes állásfoglalást követel a világ különböző országaiban élő magyaroktól. A hazaiak és a külföldön élők kapcsolatai természetesen nem választhatók el az államközi viszonyoktól. Ezek a kötelékek ugyanakkor hozzájárulnak az országok kapcsolatainak javulásához, közvetve tehát az európai együttműködéshez. A nyugat-európai országokban élő magyarok legyenek egyben európaiak. S ez a József Attila-i mondás korszerű értelmezése. Mészáros Andorról Mészáros Andor, az ausztráliai Melbourneben élt magyar származású szobrászművész 1972. május 1-én elhunyt. A Magyar Hírek 1970. augusztus 8-i száma két nagy oldalon mutatta be Mészáros Andort, az embert, a művészt; a cikk beszámolt pályafutásáról: „Született 1900-ban, Budapesten. 1931: szobrászati díj, 1951: Madrid, a legmagasabb nemzetközi kiállítási érem, 1956: olimpiai díj, Canterbury - oltár. 1968: az Ausztrál Szobrászok Szövetségének elnöke, 1970: az angol királynő leplezi le a melbourne-i repülőtéren a művész portréérmét.’’ 1970-ben a Magyarok Világszövetsége jubileumi kiállításán nagy siker és széles körű elismerés fogadta Mészáros Andor Emigráns című szobrát, amelyet a Világszövetség elnökségének ajánlott fel. Az előbbiekben említett cikk így ír a szoborról: „Körülbelül másfél méteres nagyságú mű. A mitológiából ismert Janus-motívum, korszerű, sajátos tartalommal. Az előre tekintő arc elmosódott. Érződik a bizonytalanság, a gyökértelenség. Ez a bevándorló, aki talajt keres a talpa alá. Szomorú, érett férfiarc a hátrafelé néző oldal: a részletekig kimunkált emberalak a múltban élő, az elhagyott haza felé forduló kivándorló. Az emigrációs sors kettősségének ilyen drámai, megrázó, művészi megjelenítésével még alig találkoztam.” A művész készülődött a hazautazásra, segíteni akart szobra felállításában. A betegség, majd a könyörtelen halál meghiúsította ezeket a terveket. Az alábbiakban 1964 óta írt baráti leveleiből vett néhány részlettel szeretnénk adózni a melegszívű művész, a mélyen érző honfitárs emlékének. 1964. „Ami legjobban érdekelne Magyarország mai életéből, az a művészet kifejezési szabadsága. Politikai irányok változnak, ami meg fog maradni a mi korunkból, az a művész munkája. A néhány publikációból, amit kézhez kaptam, azt látom, hogy sok mai magyar művész a jelennek dolgozik a múlt eszközeivel. A fontosak azok, akik a jövőnek dolgoznak, egyéni eszközökkel.” 1965. „Egészen csodálatos az a tehetségtömeg, ami otthon fejlődik; népünkben olyan vitalitás van, ami alig található a világon. Mi, akik külföldön valami eredményt és hírt értünk el, csak a pecsétet tesszük erre a tényre.” 1967. „Egy kérésem van. A két világháború között Teles Ede Széchenyi-kútjának tervezésében vettem részt. Mikor múlt évben Pesten voltam, újra építették, de hiányzott róla a nevem, ami a talapzatba volt vésve. Része életemnek és része Budapestnek, szeretném tehát, ha újra ott Mészáros Andor Krisztus szobrának alkotása közben (1962) Az Emigráns — Mészáros Andor szobra (Vámos László felv.) lenne a nevem.” 1970. „Akit odahaza Barna Sándornak hívtak és a megérkezés után egy héttel Stanley Brown lesz a neve, az sohasem volt jó magyar és sohasem lesz jó ausztrál. Minden kultúra, mint minden egyéni alkotás, két részből áll: van helyi értéke és örök emberi, nemzetközi minősége. Azok az ausztrálok, akik megértették a magyar kultúra általános értékeit, érdeklődni kezdenek a helyi, tipikusan magyar értékek után.” 1971. „Ha Budapestre jövünk a fiammal, nemcsak az „Emigráns”-t akarjuk kijavítani és felállítani, de jelen szeretnék lenni a biennálén is, ahová két szobromat küldöm.” — „A legnagyobb félelmeim valóra váltak. Először a német világkiállítást halasztották el, másodszor itt a dollárkrízis. Remélem, a következő tavasszal hazautazhatok. Nagyon boldog leszek megint Pesten. Vágyódtam ugyan szeptemberben lenni ott — mindenki abban a hónapban él igazán, amelyikben született — sajnálom, hogy nem a rozsdaszínű fákat fogom látni a Várhegyen, de majd megmutatom a fiamnak az akáchavazást.” 1972. (Mészáros Andorné leveléből). „Férjem elutazása előtt az utolsó percben megbetegedett, kórházba vitték. Meg kell majd elégedniük azzal, hogy a szobrot férjem előírásai szerint állítsák majd fel. Azt kéri, hogy a helyiségről, ahol a szobor végleges felállításra kerül, küldjenek alaprajzot; szeretné tudni, honnan kapja majd a szobor a világítást.” 1972. A szűkszavú távirat: „Férjem meghalt.” Még nem mérhettük fel a veszteséget. A jelenkor éremművészetének egyik legkiválóbb alakja, a nagyszerű szobrász nincs többé. Elhunyta a magyar és ausztrál képzőművészet közös vesztesége. Emléke él műveiben, és mindazokban, akik alkotásait ismerték, szellemét tisztelték és szerették. Szántó Miklós Pethó Tibor
