Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-13 / 10. szám

KALMÁR MAQDA ÉS UDVARDY TIBOR AZ AUSZTRIAI VENDÉQSZEREPLÉS ÉLMÉNYEIRŐL Kertész István, a világszerte ismert magyar származású karmester a közelmúltban nyolc hangversenyt adott Los Angelesben és ugyanannyit San Franciscóban. Egyönte­tűbb elimerést karmester alig kapott még sajtóban és közönségtől. A legátütőbb sikert Bartók Concertójával aratta, amelyet páratlan érzelmi és technikai tökéletességgel tol­mácsolt. Kertész a kölni operaház igazgatója, de chicagói, clevelandi, New York-i és philadelphiai szereplésével szinte legendás nevet szerzett magának Amerikában. Zá­­dor Jenő Los Angelesben élő zeneszerző, azt irta Kertész István szerepléséről: „...A siker fantasztikus volt, a zenekar szerint a magyar Kertész az új Toscanini”. Magyar művészek jártak tavaszi vendég­­szereplésen Bécsben, Grazban, Burgenland­­ban. Az Ausztriai Magyar Munkásegyesü­let, a Bécsi Magyar Sport- és Kultúregye­­sület, a Bécsi Magyar Iskolaegyesület, a Grazi Magyar Egyesület és a Burgenlandi Magyar Egyesület képviselői voltak a házi­gazdák, az ő vendégeikként léptek a kö­zönség elé a Magyarok Világszövetsége szervezésében kiutazott művészek: Udvardy Tibor, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, Kalmár Magda operaénekes, Fillöp Zsig­­mond, Jászai Mari-díjas színművész, Né­meth Sándor, Jászai Mari-díjas és Kovács Ibi, a Fővárosi Operettszínházból, valamint Hajdú Júlia zeneszerző. Ugyanebben az időpontban tartotta a Grazi Magyar Egyesület vezetőségválasztó ülését, amelyen — meghívásukra — részt vett Kárpáti József, a Magyarok Világszö­vetsége főtitkára. Kárpáti József megláto­gatta a bécsi és burgenlandi magyar egye­sületeket is. Az ausztriai magyarok s a budapesti mű­vészek találkozásának mindhárom helyen megvolt a maga varázsa. Bécsben a régi vendéglátók mór megszokott kedvességé­vel fogadták az érkezőket. Grazban a ve­zetőségválasztás ünnepségével kötötték egybe a magyar művészek vendégszerep­lését. A burgenlandi Oberpullendorf hely­ségben ez alkalommal járt első ízben ma­gyarországi művészcsoport, s lelkes öröm­mel és szép számmal várták őket. A bé­csiek és a burgenlandiak felajánlották a bevételt a Sportért, olimpiáért akcióra. Ennyit elöljáróban. Most pedig engedjük át a szót a kint járt művészek közül Kal­már Magda és Udvardy Tibor operaéne­keseknek. MEGHITT KAPCSOLAT A KÖZÖNSÉGGEL (Kalmár Magda: a fiatal operaénekes­gárda egyik legtehetségesebb tagja, fiatal­ságán, szépségén a szellem belső fénye vi­lágít át. Akik Ausztriában megismerték, bizonyára egyetértenek e vázlatos portré­val, de szeretném, ha kicsit azok az olva­sóink is maguk előtt látnák, akik még nem találkoztak vele. Nem is találkozhattak, hi­szen csak nemrég kezdte a pályát. Hanem ez a pálya máris meredeken ível felfelé. Még nem fejezte be zenei tanulmányait, midőn az Operaház ösztöndíjasaként lépett fel, öt esztendeje pedig az Operaház rendes tagja. Eddig mintegy húsz szerepet énekelt, Donizetti-, Rossini-, Verdi- és Mozart-ope­­rák szoprán szerepeit s a francia király­lányt a János vitézben.) Az ausztriai turnéról így nyilatkozik: — Mivel most léptem fel először külföl­dön élő magyarok előtt, ez a szereplés ki­csit premiernek számított. Ami azt jelenti, hogy némileg lámpalázas voltam. A hazai közönséget ismerem, ők is ismernek engem. Bécsben, Grazban, Burgenlandban attól tartottam, idegen közegbe kerülök. Nos, a legkevésbé sem éreztem „idegen közeget”, sőt a légkör több mint ismerős volt: meleg, családias. S talán nem szerénytelenség, ha művésztársaimmal együtt arra gondolunk: ez az érzés kölcsönös lehetett, hiszen más­ként nem alakulhatott volna ki az a folya-Kalmár Magda matosan meghitt kapcsolat művész és kö­zönség között, ami csak ritkán tapasztal­ható. Mit értek e folyamatosságon? Közön­ség és művész kapcsolata időben általában eleve megszabott: addig tart, amíg az elő­adás. És még jó, ha addig tart. Ausztriában azonban a kapcsolat nem­csak addig tartott, amíg az előadás, hanem előtte, közben és utána is. Olyan szeretet­tel fogadtak minket, hogy már a kezdés előtt megszűnt a nyugtalanság, feszültség. Előadás közben állandóan éreztük a külö­nös, szeretetteljes figyelmet. Utána pedig... Nos, csak az oberpullendorfi élményt idé­zem fel, ahol az egyesület vezetője előadás után feljött a színpadra és közölte, hogy velünk énekel. Gyors, „közös repertoár” át­tekintés következett, majd megállapodtunk a közismert számnál: „Hajmási Péter, Haj­­mási Pál”, s valóban együtt énekeltünk. És nemcsak a színpadon. Az egész közönség velünk énekelt. Mit mesélhetnék még? Most egy igen megtisztelő feladat áll előttem: októberben Pozsonyban UNESCO-fesztivál lesz, na­gyon igényes és szigorú zsűri előtt, sorai­ban Yehudi Menuhinnál. S persze ott lesz­nek az impresszáriók és a nagy hanglemez­­gyárak képviselői. Megtisztelőnek érzem, hogy Magyarországról engem küldenek er­re a nemzetközi fesztiválra és biztató, ösz­tönző érzés, hogy e feladatra az ausztriai napok emlékével készülök. TÖPRENGÉS KÖZÖS ÜGYEINKRŐL (Udvardy Tibor — Kalmár Magdával el­lentétben — nem kezdő a pályán. Nevét vi­lágszerte ismerik, az amerikai zenei világ­ban éppen úgy otthon van, mint Európa nagyvárosainak operaszínpadain. Negyven­nyolc tenor főszerepet énekel, ezenkívül oratóriumok tenor szólamait. Sajátosan lágy és érces ötvözetű hangjával gyakran talál­kozhatunk a rádióban, a televízióban és hanglemezeken. Egyik kimagasló művészi teljesítménye volt legutóbb Madách—Rán­­ki Az ember tragédiájában Lucifer megje­lenítése. öt órán át színpadon van s az öt órát csaknem végigénekli e zeneileg rend­kívül bonyolult szerepben. Gazdag művészi pályája különös jelentőséget ad annak, hogy szavai szinte gondolatról gondolatra összecsengenek ifjabb kolléganője, Kalmár Magda szavaival.) Ezt mondja: — Bár nagyon sokfelé jártam a világban, külföldi magyarok előtt most szerepeltem először. És amit alig hittem volna, ez a tény, hogy bár külföld, de a közönség ma­gyar, másféle izgalmat s hangulatot adott az egész együttesnek. Együttesen ezúttal művészek és közönség együttesét értem. Tudniillik, az összhang, a kapcsolat kivé­telesen jó volt, ezt valamennyien éreztük. Hogy a magam egyéni tapasztalatáról be­széljek: ha az ember sokfelé járt a világ­ban, akkor persze mindenütt ismerősökkel találkozik. Az ausztriai magyarok körében azonban többről volt szó. Mintha sok kö­zös, kedves emlékünk volna, s ez megtöl­tené a termet, átfűtené a levegőt. S noha egy harmincéves művészi pályán nem meg­lepő, ha ismerik az embert, engem mégis meglepett és rendkívül jólesett, amidőn Bécsben egy kedves fiatal hölgy virágot nyújtott át az előadás után és azt mondta: az édesanyja küldi budapesti operaházi es­tékre emlékezve. Én is sokáig fogok emlékezni erre az első — de remélem nem utolsó — ilyen jellegű vendégszereplésemre. Azóta is foglalkoztat, mint kedves gond, az a gondolat, hogyan lehetne a jó kapcsolatot tovább mélyíteni. Három pontban összegezném tapasztalatai­mat a műsorösszeállítást illetőleg. Egyik követelmény: a vendéglátó nemzet iránti tisztelet, ami Ausztria esetében Schubert-, Strauss-művek előadását jelentené. Azután a magyar közönség igényét kell figyelembe venni. S végül a mi feladatunk az a misz­­szió, hogy a vendéglátó nemzetből és a helybeli magyarokból verbuválódó közön­ségnek bemutassuk a magyar kortárs-zene­­szerzők műveit. Talán többet, fontosabbat nem is mond­hatnék e rövid, néhány napos útról, mint hogy további töprengésre késztetett közös ügyeinkről. Széljcgvzei Ujcgyzet Századok függetlenségi harcainak prózai tárgya volt lábon ballagó exportunk: a hajdúk — tehát a haj­tők — által a határon túlra terelt szarvasmarha. A kül­­íorgalam most is, csakúgy mint akkor, országunk ele­mi érdekeihez kötődik, jóllehet, az export és az import szakszerű fogalmai, szövevényes összefüggései elfedik olykor fejlődésünk, mindennapos megélhetésünk külke­reskedelmi hátterét. .Valójában Magyarország — kereskedő ország. Nem­csak a szándék, de kérlelhetetlen természeti törvény kényszerít bennünket a nemzetközi adok-veszek üzlet­re. Bizonyságként elegendő egyetlen pillantást vetni gazdaságföldrajzi térképünkre; két tényező nyomban szembetűnik. Az ország népsűrűsége magas: egy négy­zetkilométerre 110 lakos jut, több mint a sűrűn lakott Ausztriában, Franciaországban. Másrészt: természeti kincsekben, energiahordozókban Európa szegény orszá­gai közé tartozunk (ámbár, éppen a valósághű ábrá­zolás miatt, tegyük mindjárt fenntartást kifejező idé­zőjelbe a „szegény” jelzőt; éppenséggel Svájcnak sincs több természeti kincse, s lám, azért nagyon jól megél). Külforgalmi nézőpontból mégsem mellőzhető a tény, hogy az egy lakosra jutó energiahordozó-készletünk a kontinens átlagának mindössze 1/13-a. A bauxit kivé­telével minden fontosabb anyagból behozatalra szoru­lunk. ' Mindez arra utal, hogy végtére is: nincs más válasz­tásunk, mint erőteljesen bekapcsolódni a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe, & — némi egyszerűség­gel szólva —, a sűrűn lakott ország munkáskezeinek foglalkoztatásához anyagot, energiát behozni, a gondo­san megmunkált készterméket eladni, és megélni e ket­tő különbözetéből. Annyi bizonyos, a nagy ipari országok polgárai szá­mára már-már érthetetlen lenne az a szinte izgalom­mal átszőtt társadalmi érdeklődés, amely nálunk a külkereskedelem minden lépését kíséri. Újságcikkek, előadások, köznapi beszélgetések rendre^sorra vissza­térő témája, hogy mit gyártsunk exportra és milyen importáruk érkeztek a boltokba. Mindez jelzi orszá­gunk — szakfogalommal kifejezve — külkereskedelem­érzékenységét, gazdaságunk nyílt jellegét. Nemzeti jöve­delmünknek immár 40 százalékot meghaladó hányada származik külforgalomból. S ha eddig állóképként illusz­tráltak a számok, egészítsük ki a fejlődés, a változás áb­rázolásával, az 1950-1970 közötti két évtizedben —amely világszerte a kereskedelmi kapcsolatok viharosan gyors bővülése jegyében telt el — grafikonvonalunk nemzetkö­zileg is figyelemre méltó emelkedést jelez: a nemzeti jövedelem évente átlag hat, a külkereskedelmi forga­lom pedig mintegy tíz százalékkal nőtt. A mennyiségről, a külkereskedelem értéknövekedésé­ről tudósító százalékok önmagukban természetesen még keveset mondanak; a szerkezeti megújulás belső árnyalatrajza egészíti ki teljessé a képet. Célszerű eh­hez a háború előtti Magyarország történelmi kiindu­lópontját választanunk összehasonlítási alapként. Nos, akkor túlnyomórészt feldolgozatlan anyagokat, élelmi­szereket exportáltunk és kész iparcikkeket vásároltunk, ami a fejlődésben kórosan elmaradt gazdaság tipikus külkereskedelmi képlete. A háború előtti, viszonylagos fellendülés évében, 1938-ban kivitelünk 9,3 százaléka tartozott a „gép, gépi berendezés”, és 80,5 százaléka a „nyersanyag, félkésztermék, élelmiszeripari anyag” statisztikai csoportjába. Azóta a megmunkált és fel­dolgozatlan áruk eladásának, vásárlásának aránya tel­jességgel megfordult: kivitelünknek immár a többsége gép vagy 'késztermékként értékesített ipari fogyasztási cikk. S ha mármost e változás feltételrendszerét, szerkezeti alapjait tekintjük át, azokra a társadalmi és gazdaság­­földrajzi tényezőkre kell elsősorban utalnunk, amelyek értelemszerűen kapcsolják az országot a szocialista nemzetközi munkamegosztás érhálózatába. Kivitelünk­ben is, behozatalunkban is mintegy kétharmados arány­nyal részesednek a szocialista országok. Az ebből szár­mazó előnyök lényege tömören a folyamatos nyersanyag- és energiahordozó-utánpótlással, illetve a tág felvevő­piaccal jelemezhető. Ha akotóelemeire bontjuk ezt a sű­rített összegezést, olyan előnyök tűnnek elő, amelyek a szerkezetváltozás iménti ábrázolását is értelmezik, pon­tosítják. Figyelmet érdemel például kapcsolatainknak az a sajátossága, amely különösképp a kis ipari típusú gaz­daság nézőpontjából jelentős, ez pedig a szocialista or­szágok külkereskedelmének erőteljes koncentráltsága. Közelebbről szemügyre véve ezt a szakmai fogalmat, kitűnik, hogy a szocialista országokba irányuló kivite­lünk felét mindössze öt iparág adja (közlekedési esz­közök gyártása, általános gépgyártás, híradástechnika, gyógyszer- és tartósító ipar). Ha a nagy piac, a nagy sorozat előnyeire gondolunk, nyilvánvaló, hogy ilyen összpontosított kiviteli arány kedvére lenne minden iparosodó kis országnak. Az öt iparág felsorolása is érzékelteti, hogy gépgyár­tásunk mindenekelőtt a szocialista országok piacán ér­tékesíti termékeit, és ez — a keresleti tényező — nö­velte évről évre a gépipar népgazdasági arányait. Vol­taképpen milyen arányokról van szó? Nos, nálunk a gépipar 34,4 százalékkal részesedik a teljes feldolgozó­­ipar termeléséből, ugyanez az arány Olaszországban 32,3, Belgiumban 31,9, Norvégiában 30,3, Dániában 35,5 százalék. Ebből viszont az következik, hogy — legalább­is a szerkezeti arányok tekintetében —, iparpolitikai térképünk immár nem fehér folt Európában, s hogy nem az, azt elsősorban a szocialista nemzetközi mun­kamegosztásból származó előnyöknek köszönhetjük. Azért is, mert — teljessé kerekítve immár a külfor­galmi helyzetképet —: a nyugat-európai ipari orszá­gok irányában külkereskedelmi mérlegünk áruszerke­zete mérsékelten módosul. A forgalom értéke emelkedő irányzatú, ám a csere mindmáig a hovatovább anakro­nizmussá váló szerkezeti keretekben folyik: jobbára gépet veszünk és mezőgazdasági árut értékesítünk. Az okok csomópontját nehéz lenne egyszálúan megoldani; kétségkívül szerepet játszik az áruszerkezet konzervá­lásában egész sor, velünk szemben alkalmazott keres­kedelmi megkülönböztetés (elég talán csak a lassan ol­dódó árukontingens-rendszerre utalni), ám hiba lenne kihagynunk az okok közül saját gyengéinket, vállala­taink olykor merev piaci munkáját, ipari szolgáltatá­saink nem ritkán alacsony színvonalát. A kapcsolato­kat azonban távlatilag végül is az érdekek motiválják, s ezek kétoldalúak: nekünk érdekünk, hogy színvona­las technikát vásároljunk, üzletfeleinknek pedig érde­kük, hogy bővítsék piacaikat. Kereskedünk — ez megélhetésünk feltétele. Keres­kedünk, pillanatnyilag 134 országgal, s általában: min­denkivel a kölcsönös érdekekre, a kétoldalú előnyökre alapozva. Soós Magda T. A. Udvardy Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents