Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-13 / 10. szám

KALMÁR MAQDA ÉS UDVARDY TIBOR AZ AUSZTRIAI VENDÉQSZEREPLÉS ÉLMÉNYEIRŐL

Kertész István, a világszerte ismert magyar származású karmester a közelmúltban nyolc hangversenyt adott Los Angelesben és ugyanannyit San Franciscóban. Egyöntetűbb elimerést karmester alig kapott még sajtóban és közönségtől. A legátütőbb sikert Bartók Concertójával aratta, amelyet páratlan érzelmi és technikai tökéletességgel tolmácsolt. Kertész a kölni operaház igazgatója, de chicagói, clevelandi, New York-i és philadelphiai szereplésével szinte legendás nevet szerzett magának Amerikában. Zádor Jenő Los Angelesben élő zeneszerző, azt irta Kertész István szerepléséről: „...A siker fantasztikus volt, a zenekar szerint a magyar Kertész az új Toscanini”.

Magyar művészek jártak tavaszi vendégszereplésen Bécsben, Grazban, Burgenlandban. Az Ausztriai Magyar Munkásegyesület, a Bécsi Magyar Sport- és Kultúregyesület, a Bécsi Magyar Iskolaegyesület, a Grazi Magyar Egyesület és a Burgenlandi Magyar Egyesület képviselői voltak a házigazdák, az ő vendégeikként léptek a közönség elé a Magyarok Világszövetsége szervezésében kiutazott művészek: Udvardy Tibor, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, Kalmár Magda operaénekes, Fillöp Zsigmond, Jászai Mari-díjas színművész, Németh Sándor, Jászai Mari-díjas és Kovács Ibi, a Fővárosi Operettszínházból, valamint Hajdú Júlia zeneszerző.

Ugyanebben az időpontban tartotta a Grazi Magyar Egyesület vezetőségválasztó ülését, amelyen — meghívásukra — részt vett Kárpáti József, a Magyarok Világszövetsége főtitkára. Kárpáti József meglátogatta a bécsi és burgenlandi magyar egyesületeket is.

Az ausztriai magyarok s a budapesti művészek találkozásának mindhárom helyen megvolt a maga varázsa. Bécsben a régi vendéglátók mór megszokott kedvességével fogadták az érkezőket. Grazban a vezetőségválasztás ünnepségével kötötték egybe a magyar művészek vendégszereplését. A burgenlandi Oberpullendorf helységben ez alkalommal járt első ízben magyarországi művészcsoport, s lelkes örömmel és szép számmal várták őket. A bécsiek és a burgenlandiak felajánlották a bevételt a Sportért, olimpiáért akcióra. Ennyit elöljáróban. Most pedig engedjük át a szót a kint járt művészek közül Kalmár Magda és Udvardy Tibor operaénekeseknek.

MEGHITT KAPCSOLAT A KÖZÖNSÉGGEL

(Kalmár Magda: a fiatal operaénekesgárda egyik legtehetségesebb tagja, fiatalságán, szépségén a szellem belső fénye világít át. Akik Ausztriában megismerték, bizonyára egyetértenek e vázlatos portréval, de szeretném, ha kicsit azok az olvasóink is maguk előtt látnák, akik még nem találkoztak vele. Nem is találkozhattak, hiszen csak nemrég kezdte a pályát. Hanem ez a pálya máris meredeken ível felfelé. Még nem fejezte be zenei tanulmányait, midőn az Operaház ösztöndíjasaként lépett fel, öt esztendeje pedig az Operaház rendes

tagja. Eddig mintegy húsz szerepet énekelt, Donizetti-, Rossini-, Verdi- és Mozart-operák szoprán szerepeit s a francia királylányt a János vitézben.)

Az ausztriai turnéról így nyilatkozik:

— Mivel most léptem fel először külföldön élő magyarok előtt, ez a szereplés kicsit premiernek számított. Ami azt jelenti, hogy némileg lámpalázas voltam. A hazai közönséget ismerem, ők is ismernek engem. Bécsben, Grazban, Burgenlandban attól tartottam, idegen közegbe kerülök. Nos, a legkevésbé sem éreztem „idegen közeget”, sőt a légkör több mint ismerős volt: meleg, családias. S talán nem szerénytelenség, ha művésztársaimmal együtt arra gondolunk: ez az érzés kölcsönös lehetett, hiszen másként nem alakulhatott volna ki az a folya-Kalmár Magda

matosan meghitt kapcsolat művész és közönség között, ami csak ritkán tapasztalható. Mit értek e folyamatosságon? Közönség és művész kapcsolata időben általában eleve megszabott: addig tart, amíg az előadás. És még jó, ha addig tart.

Ausztriában azonban a kapcsolat nemcsak addig tartott, amíg az előadás, hanem előtte, közben és utána is. Olyan szeretettel fogadtak minket, hogy már a kezdés előtt megszűnt a nyugtalanság, feszültség. Előadás közben állandóan éreztük a különös, szeretetteljes figyelmet. Utána pedig... Nos, csak az oberpullendorfi élményt idézem fel, ahol az egyesület vezetője előadás után feljött a színpadra és közölte, hogy velünk énekel. Gyors, „közös repertoár” áttekintés következett, majd megállapodtunk a közismert számnál: „Hajmási Péter, Hajmási Pál”, s valóban együtt énekeltünk. És nemcsak a színpadon. Az egész közönség velünk énekelt.

Mit mesélhetnék még? Most egy igen megtisztelő feladat áll előttem: októberben Pozsonyban UNESCO-fesztivál lesz, nagyon igényes és szigorú zsűri előtt, soraiban Yehudi Menuhinnál. S persze ott lesznek az impresszáriók és a nagy hanglemezgyárak képviselői. Megtisztelőnek érzem, hogy Magyarországról engem küldenek erre a nemzetközi fesztiválra és biztató, ösztönző érzés, hogy e feladatra az ausztriai napok emlékével készülök.

TÖPRENGÉS KÖZÖS ÜGYEINKRŐL

(Udvardy Tibor — Kalmár Magdával ellentétben — nem kezdő a pályán. Nevét világszerte ismerik, az amerikai zenei világban éppen úgy otthon van, mint Európa nagyvárosainak operaszínpadain. Negyvennyolc tenor főszerepet énekel, ezenkívül oratóriumok tenor szólamait. Sajátosan lágy és érces ötvözetű hangjával gyakran találkozhatunk a rádióban, a televízióban és hanglemezeken. Egyik kimagasló művészi teljesítménye volt legutóbb Madách—Ránki Az ember tragédiájában Lucifer megjelenítése. öt órán át színpadon van s az öt órát csaknem végigénekli e zeneileg rendkívül bonyolult szerepben. Gazdag művészi pályája különös jelentőséget ad annak, hogy szavai szinte gondolatról gondolatra összecsengenek ifjabb kolléganője, Kalmár Magda szavaival.)

Ezt mondja:

— Bár nagyon sokfelé jártam a világban, külföldi magyarok előtt most szerepeltem először. És amit alig hittem volna, ez a

tény, hogy bár külföld, de a közönség magyar, másféle izgalmat s hangulatot adott az egész együttesnek. Együttesen ezúttal művészek és közönség együttesét értem. Tudniillik, az összhang, a kapcsolat kivételesen jó volt, ezt valamennyien éreztük. Hogy a magam egyéni tapasztalatáról beszéljek: ha az ember sokfelé járt a világban, akkor persze mindenütt ismerősökkel találkozik. Az ausztriai magyarok körében azonban többről volt szó. Mintha sok közös, kedves emlékünk volna, s ez megtöltené a termet, átfűtené a levegőt. S noha egy harmincéves művészi pályán nem meglepő, ha ismerik az embert, engem mégis meglepett és rendkívül jólesett, amidőn Bécsben egy kedves fiatal hölgy virágot nyújtott át az előadás után és azt mondta: az édesanyja küldi budapesti operaházi estékre emlékezve.

Én is sokáig fogok emlékezni erre az első — de remélem nem utolsó — ilyen jellegű vendégszereplésemre. Azóta is foglalkoztat, mint kedves gond, az a gondolat, hogyan lehetne a jó kapcsolatot tovább mélyíteni. Három pontban összegezném tapasztalataimat a műsorösszeállítást illetőleg. Egyik követelmény: a vendéglátó nemzet iránti tisztelet, ami Ausztria esetében Schubert-, Strauss-művek előadását jelentené. Azután a magyar közönség igényét kell figyelembe venni. S végül a mi feladatunk az a miszszió, hogy a vendéglátó nemzetből és a helybeli magyarokból verbuválódó közönségnek bemutassuk a magyar kortárs-zeneszerzők műveit.

Talán többet, fontosabbat nem is mondhatnék e rövid, néhány napos útról, mint hogy további töprengésre késztetett közös ügyeinkről.

Széljcgvzei

Ujcgyzet

Századok függetlenségi harcainak prózai tárgya volt lábon ballagó exportunk: a hajdúk — tehát a hajtők — által a határon túlra terelt szarvasmarha. A külíorgalam most is, csakúgy mint akkor, országunk elemi érdekeihez kötődik, jóllehet, az export és az import szakszerű fogalmai, szövevényes összefüggései elfedik olykor fejlődésünk, mindennapos megélhetésünk külkereskedelmi hátterét.

.Valójában Magyarország — kereskedő ország. Nemcsak a szándék, de kérlelhetetlen természeti törvény kényszerít bennünket a nemzetközi adok-veszek üzletre. Bizonyságként elegendő egyetlen pillantást vetni gazdaságföldrajzi térképünkre; két tényező nyomban szembetűnik. Az ország népsűrűsége magas: egy négyzetkilométerre 110 lakos jut, több mint a sűrűn lakott Ausztriában, Franciaországban. Másrészt: természeti kincsekben, energiahordozókban Európa szegény országai közé tartozunk (ámbár, éppen a valósághű ábrázolás miatt, tegyük mindjárt fenntartást kifejező idézőjelbe a „szegény” jelzőt; éppenséggel Svájcnak sincs több természeti kincse, s lám, azért nagyon jól megél). Külforgalmi nézőpontból mégsem mellőzhető a tény, hogy az egy lakosra jutó energiahordozó-készletünk a kontinens átlagának mindössze 1/13-a. A bauxit kivételével minden fontosabb anyagból behozatalra szorulunk. '

Mindez arra utal, hogy végtére is: nincs más választásunk, mint erőteljesen bekapcsolódni a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe, & — némi egyszerűséggel szólva —, a sűrűn lakott ország munkáskezeinek foglalkoztatásához anyagot, energiát behozni, a gondosan megmunkált készterméket eladni, és megélni e kettő különbözetéből.

Annyi bizonyos, a nagy ipari országok polgárai számára már-már érthetetlen lenne az a szinte izgalommal átszőtt társadalmi érdeklődés, amely nálunk a külkereskedelem minden lépését kíséri. Újságcikkek, előadások, köznapi beszélgetések rendre^sorra visszatérő témája, hogy mit gyártsunk exportra és milyen importáruk érkeztek a boltokba. Mindez jelzi országunk — szakfogalommal kifejezve — külkereskedelemérzékenységét, gazdaságunk nyílt jellegét. Nemzeti jövedelmünknek immár 40 százalékot meghaladó hányada származik külforgalomból. S ha eddig állóképként illusztráltak a számok, egészítsük ki a fejlődés, a változás ábrázolásával, az 1950-1970 közötti két évtizedben —amely világszerte a kereskedelmi kapcsolatok viharosan gyors bővülése jegyében telt el — grafikonvonalunk nemzetközileg is figyelemre méltó emelkedést jelez: a nemzeti jövedelem évente átlag hat, a külkereskedelmi forgalom pedig mintegy tíz százalékkal nőtt.

A mennyiségről, a külkereskedelem értéknövekedéséről tudósító százalékok önmagukban természetesen még keveset mondanak; a szerkezeti megújulás belső árnyalatrajza egészíti ki teljessé a képet. Célszerű ehhez a háború előtti Magyarország történelmi kiindulópontját választanunk összehasonlítási alapként. Nos, akkor túlnyomórészt feldolgozatlan anyagokat, élelmiszereket exportáltunk és kész iparcikkeket vásároltunk, ami a fejlődésben kórosan elmaradt gazdaság tipikus külkereskedelmi képlete. A háború előtti, viszonylagos fellendülés évében, 1938-ban kivitelünk 9,3 százaléka tartozott a „gép, gépi berendezés”, és 80,5 százaléka a „nyersanyag, félkésztermék, élelmiszeripari anyag” statisztikai csoportjába. Azóta a megmunkált és feldolgozatlan áruk eladásának, vásárlásának aránya teljességgel megfordult: kivitelünknek immár a többsége gép vagy 'késztermékként értékesített ipari fogyasztási cikk.

S ha mármost e változás feltételrendszerét, szerkezeti alapjait tekintjük át, azokra a társadalmi és gazdaságföldrajzi tényezőkre kell elsősorban utalnunk, amelyek értelemszerűen kapcsolják az országot a szocialista nemzetközi munkamegosztás érhálózatába. Kivitelünkben is, behozatalunkban is mintegy kétharmados aránynyal részesednek a szocialista országok. Az ebből származó előnyök lényege tömören a folyamatos nyersanyag- és energiahordozó-utánpótlással, illetve a tág felvevőpiaccal jelemezhető. Ha akotóelemeire bontjuk ezt a sűrített összegezést, olyan előnyök tűnnek elő, amelyek a szerkezetváltozás iménti ábrázolását is értelmezik, pontosítják.

Figyelmet érdemel például kapcsolatainknak az a sajátossága, amely különösképp a kis ipari típusú gazdaság nézőpontjából jelentős, ez pedig a szocialista országok külkereskedelmének erőteljes koncentráltsága. Közelebbről szemügyre véve ezt a szakmai fogalmat, kitűnik, hogy a szocialista országokba irányuló kivitelünk felét mindössze öt iparág adja (közlekedési eszközök gyártása, általános gépgyártás, híradástechnika, gyógyszer- és tartósító ipar). Ha a nagy piac, a nagy sorozat előnyeire gondolunk, nyilvánvaló, hogy ilyen összpontosított kiviteli arány kedvére lenne minden iparosodó kis országnak.

Az öt iparág felsorolása is érzékelteti, hogy gépgyártásunk mindenekelőtt a szocialista országok piacán értékesíti termékeit, és ez — a keresleti tényező — növelte évről évre a gépipar népgazdasági arányait. Voltaképpen milyen arányokról van szó? Nos, nálunk a gépipar 34,4 százalékkal részesedik a teljes feldolgozóipar termeléséből, ugyanez az arány Olaszországban 32,3, Belgiumban 31,9, Norvégiában 30,3, Dániában 35,5 százalék. Ebből viszont az következik, hogy — legalábbis a szerkezeti arányok tekintetében —, iparpolitikai térképünk immár nem fehér folt Európában, s hogy nem az, azt elsősorban a szocialista nemzetközi munkamegosztásból származó előnyöknek köszönhetjük.

Azért is, mert — teljessé kerekítve immár a külforgalmi helyzetképet —: a nyugat-európai ipari országok irányában külkereskedelmi mérlegünk áruszerkezete mérsékelten módosul. A forgalom értéke emelkedő irányzatú, ám a csere mindmáig a hovatovább anakronizmussá váló szerkezeti keretekben folyik: jobbára gépet veszünk és mezőgazdasági árut értékesítünk. Az okok csomópontját nehéz lenne egyszálúan megoldani; kétségkívül szerepet játszik az áruszerkezet konzerválásában egész sor, velünk szemben alkalmazott kereskedelmi megkülönböztetés (elég talán csak a lassan oldódó árukontingens-rendszerre utalni), ám hiba lenne kihagynunk az okok közül saját gyengéinket, vállalataink olykor merev piaci munkáját, ipari szolgáltatásaink nem ritkán alacsony színvonalát. A kapcsolatokat azonban távlatilag végül is az érdekek motiválják, s ezek kétoldalúak: nekünk érdekünk, hogy színvonalas technikát vásároljunk, üzletfeleinknek pedig érdekük, hogy bővítsék piacaikat.

Kereskedünk — ez megélhetésünk feltétele. Kereskedünk, pillanatnyilag 134 országgal, s általában: mindenkivel a kölcsönös érdekekre, a kétoldalú előnyökre alapozva.

Soós Magda

T. A.

Udvardy Tibor