Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-13 / 10. szám
II. A KÖLTŐNÉL A Vígszínház művészei temesvári színészekkel Temesvár főterén yw*ímí% 00 (o/n ec/i£s Janus Pannonius halálának SOO. évfordulója tiszteletére Bokros Ferenc grafikusművész terve alapján bélyeget adott ki a posta. Janus Pannonius idejében s utána is pár évtizedig még termőföldje volt: a Tinódi Lantos Sebestyéné, a Sztárai Mihályé, az Istvánffyaké. Mohács után itt már nem irodalom lobogott, hanem csak az a szenvedés és lázadás, amely utóljára a meggyötrött szülőföld Janus Pannonosában lobbant irodalommá. Nem lekicsinylőleg mondom ezt, dehogyis! Hogy is taksálhatnám lejjebb azokat, akik az Iliászt végigvívták, akár Homérosznál is, aki őket halhatatlanul énekelte meg? S a török hódoltságtól az első baranyai parasztfelkeléseken, majd szabadságharcokon s később a parasztmozgalmakkal szinkronizált bányászsztrájkokon, 1918—19 pécs—baranyai eseményein s a Horthy-idők csendőr^ortüzein át mindmáig: bizony Iliász volt ez a történet is. Iliász, amely közvetlenül és szervesen folytatta a késő középkor és kora reneszánsz délvidéki népmozgalmait, a véres hullámokat, amelyeken Janus bölcsője ringott. Jártam én Pécsett a harmincas évek elején is, amikor a városnak és megyének „erős kezű főispánja” volt (Keresztes-Fischer Ferencnek, a későbbi belügyminiszternek személyében, aki aztán, későn ocsúdva, a németekkel járta meg), amikor a megye földjének felszínén Frigyes főherceg, Schaumburg-Lippe herceg, Montenuovo herceg, Batthyány gróf, Benyovszky gróf, Majláth gróf, Draskovich gróf, Biedermann báró osztozott, a föld méhén pedig a Dunagőzhajózásl Társaság bányavállalata — élén a nyugállományú Dormándy tábornokkal — nem osztozott senkivel. Sztrájkoltak a bányászok, ropogott a csendőrsortüz, egykével gyilkolta magát a tehetetlen ormánsági magyar, a megyei Volksbundnak mind hetykébb szarva nőtt, közelgett a háború, a deportálások, a rémvilág. De ezekben a harmincas években azoknak a baranyai jobbágyoknak ivadékaival, akiket valamikor Kossuth külügyminisztere, Batthyány Kázmér szabadított fel s akik képviselőjükké Siklóson Táncsics Mihályt választották — ezekkel a pécsi és baranyai bányászokkal, parasztokkal már nem bírt el a hatalom. Bele kellett törődnie, hogy a bányászok állhatatosan, újra meg újra legalább szociáldemokrata képviselőt válasszanak (mintha ma is látnám nagy csokrú, századeleji munkásvezér-nyakravalójával a kerek, piros képű Esztergályos Jánost) — ha nemsokára a váci fegyházba csukatta is a progresszív Pécs legjobbját, azt az ősz Doktor Sándor professzort, akinek vezérletével Pécsett égett legtovább a Budapesten s országszerte legázolt 1918/19-es forradalmak tüze. Pécs mellől, a kis Zengővárkonyból, ahová, mint Pécsre püspöknek Janus, úgy került haza Itáliából református lelkésznek, szíve s nagy elméje minden reménységével várta-leste közben a jobb idők virradtát Fülep Lajos. Bizony nem hiába. Doktor Sándor nevét viseli a városi művelődési ház, ahol Janus Pannonius géniuszának áldozni összegyűltünk. A következő sarkon Janus Pannonius nevét a gimnázium, ahol gyönyörű kis kiállítást láttunk, a növendékek munkája volt az egész, s a falakon verssorok álltak, költészetnek, emberségnek, magyarságnak hatalmas folyamatosságában Janus Pannonius-, Ady- és József Attila-verssorok. A Széchenyi téren, a város főterén, Pátzay Pál Hunyadi-lovasszobrától jobbra és balra a város, a megye, az ország történetének szinte teljes jelképegyüttese: a testes, zömök dsámi tetején a félhold, a félholdon a kereszt, a túloldali tanácsházán az ötágú csillag, köröskörül ünnepi piros-fehér-zöld és vörös lobogók. A Janus Pannonius utcán kiérünk az egész szépségében helyreállított pécsi dóm elé, kanyarodunk mellette a bástyafal mentén a most kiásott középkori kerek barbakánhoz, felavatni alatta Janus Pannonius szobrát. Janus Pannonius ismét — s végre végképp s igazán — Pécs szívében áll. Körülötte pedig, amiről nem is álmodott — vagy talán mégis álmodott? —, az ország egyik legnagyobb, legvirágzóbb városa. Ha valamiből, hát ebből lesz irodalom, lesz költészet, lombja annak, aminek gyökere megeredt. Vendéglátónknak, Janus Pannoniusnak bronz ajakén mintha könnyű, friss mosoly játszanék, az a mosoly, az a sosem látott, amely váltig lappangó, Mantegna festette képmásán tündököl tán valahol. A cím szó szerint ugyanazt jelenti magyarul és románul. De számunkra sokkal többet mond. Két színház légkörét idézi fel; a budapesti Vígszínházét és a bukaresti Teatrul de Comedie hangulatát. Két vendégjáték képeit. Ugyanis nemrégiben fejeződött be a bukaresti művészek budapesti szereplése, amely viszonzása volt annak a látogatásnak, amelyet az elmúlt év végén a Vígszínházzal tettünk Bukarestben és Temesvárott. Jelen voltam, tehát a szemtanú hitelességével bizonyíthatom, attól a pillanattól kezdve, ahogy megérkeztünk a bukaresti Északi pályaudvarra, körülvettek minket a vendéglátó színészek, és a szüntelen figyelem, megkülönböztetett kedvesség kísérte minden lépésünket. Az Adáshiba előadása, a Macskajáték produkciója olyan megkapó rokonszenv és szakmai együttérzés mellett jelenhettek meg a bukaresti közönség előtt, hogy szinte természetesnek éreztük a fogadtatás nyomán, hogy a bukaresti színházak, a vendéglátó Teatrul de Comedie, de a többiek is, örömmel fedezték fel az új magyar vígjátékot és arról nyilatkoztak, hogy minél előbb román színpadon akarják látni az Adáshiba — de főként a Macskajáték jeleneteit. Ott, a bukaresti estékben, ha módunkban állt, azonnal színházba siettünk, mert ismertük már a színházi világsajtóból a romániai színjátszás jó hírét. Mindenekelőtt a rendezői felfedezések, szuverén színpadi világokat teremtő stílustalálatok foglalkoztattak bennünket, a magyar rendezők-színészek örömmel fedezték fel Popescu, Ciulei, Penciulescu, Esrig nagy hatású színpadi vízióit. Ezt a felfedezést most a budapesti és kecskeméti vendégjáték újra lehetővé tette azzal, hogy három kivételes produkciót élvezhettünk s egy nagyszerű rendezőt ismerhettünk meg: Lucian Giurchescut, aki Brecht stílusát éppúgy érti, mint Pécsett volt a legnagyobb ünnepség, Janus Pannonius püspöki székhelyén. Oda hívott meg vándorgyűlésre a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, ott képviseltem a Magyar Írók Szövetségét (többedmagammal) és ezt a lapot (egyedül). De képviseltem-e Igazában mást, mint régi Janus-passziómat s egy nagy kíváncsiságot? Az utóbbit mindannyian képviseltük, kik ott voltunk: felébredt, országos kíváncsiságot Janus Pannonius minden föllelhető emléke iránt. Holott ilyen nincs. Minden lábanyomát félezer év szele fútta be. Szelleméhez jöttünk, őhozzá jöttünk, a költőhöz, az 6 városába, melynek lakója és püspöke volt. Mégis: Az ő városába-e? Hisz városa volt neki Ferrara és Padova is, legszebb ifjú éveinek, sírig tartó nosztalgiáinak városa. Városa volt valamelyest még Nagyvárad is, ahol siheder fővel őrkanonokká lett ottani püspök nagybátyja, Vitéz János oldalán, s amelyről azt a gyönyörű verset írta, amelynek új magyar fordítását a Kortárs folyóirat felkérésére az ünnep asztalára tizenheten helyeztük. Egyetlen versből’tizenhét új fordítást: költők aligha tisztelegtek költő előtt valaha is szebben. S városa volt Janusnak Buda is, Esztergom is, meg Visegrádi pécsi püspök korában is töltött ott annyi időt, mint Pécsett, ahol főpásztori dolgait papjaira bízta, mialatt ő odafönn végezte az európai magyar diplomácia dirigálását a kancellárián. S hogy miért volt Pécs mégis az ő városa? Hát azért, mindenekfölött azért, mert' az ő pátriájának fővárosa volt: vezérlője annak az akkori duna—drávai magyar Délvidéknek, amely az ő szülőföldje volt, ahol szegény kis árva gyerekként cseperedett, amíg Vitéz János föl nem karolta s el nem küldte Itáliába tanulni. Volt abban valami nagy elégtétel, hogy éppen Pécsnek lett püspöke, szlavón bánként épp ennek a Délvidéknek lett világi kormányzója is. Kardos Tibor már régebben ebben a szegény délvidéki árva gyerekben találta meg a nagy költő lázadásának, szatírájának, világnézeti antikonformizmusának ihletőjét — s a tanulmányvázlatban, mellyel versfordításomat kísértem, ezt bogoztam tovább magam is: a várad! vers ifjú költőjében annak a szegény délvidéki árva gyereknek holtig őrzött emlékeit, aki odalenn abban a légkörben cseperedett, amelyet az ottani szegény nép, a vallási köntösű, a patarén eretnekség zászlajával lázadó szegénység közt rendezett huzamos vérfürdők tettek állandóvá. Ezt szublimálta Janus költészetté, ezt kerestem tehát Pécsett: az irodalom mögött azt, amiből lesz az irodalom. Fél füllel a vándorgyűlés előadóira figyeltem, Kardos Tibor, Keresztury Dezső, Nagy Péter s a bécsi, milánói és zágrábi vendég professzorok, Josef Hamm, Giuseppe Billanovich és Valjko Gortan tudós fejtegetéseire, fél füllel meg magára Pécsre. Akkor ébredtem rá most megint, amikor . Pécs irodalmi helytörténetének buzgó s kitűnő kutatója, Tüskés Tibor, pécsi irodalmi sétát rendezett. Első pillantásra úgy tetszik: szegényesebbet, mint aminő más vidéki nagyvárosban, Szegeden, Debrecenben s egyebütt volna rendezhető. Szeged fölött olyan vastag irodalmi felhő áll, melyben Mikszáth, Tömörkény, Móra Ferenc, Balázs Béla, József Attila s légiónyi más szellemalak gomolyog, Debrecen címerét Csokonai, Fazekas, Tóth Árpád tartja, Nagyvárad fölött Ady trónol egy egész Pantheonnal, s még olyan kisebb városnak is, mint Eger, a halhatatlanságban olyan két szószólója van, mint Bródy és Gárdonyi. Ügy értem, hogy mind szorosan kötődve a maga városához, ha elszármazva is belőle, de életművéhez s a városhoz is egyformán és szervesen hozzátartozón. Pécs is tarthat két szép jusst, az egyiket Babitshoz, a másikat Barta Lajoshoz, itt járták iskoláikat, Babits versei közül vagy három Pécsre vissza is muzsikál, de Babitson Szekszárd, Fogaras, Űjpest, Budapest, Esztergom, Bartán Pozsony, London, Budapest is egyenlő jogon osztozik, egyenlőbb jogon, mint más városokkal a többin a maga városa. Házak előtt álltunk meg Pécsett, ahol meg-megszálltak irodalmunk nagyjai. Egykori kávéház előtt, ahol Ady, Ignotus, Heltai és Hatvány tartott felolvasást, szállodák és magánházak előtt, ahol — látogatóban, átutaztában, vendégszereplőben — Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Kosztolányi, Dsida Jenő éppen csak meghált. Ahogy Tüskés mondja s általában a pécsi literátorok: már jó másfél százada, amióta a magyar irodalom felvirágzott, Pécs és Baranya inkább témája irodalmunknak, mint termőföldje. A román vendégszínészek megköszönik a tapsot a Vígszínház közönségének Alexandru Popescu parabolisztikus hangvételét, vagy Jean Anouilh csevegő, könynyed stílusát, mondatzuhatagait. Amikor Bukarestből hazaértünk, egy érdekes levél várt itthon. Kovács György írta, ez a nagy magyar színész, a Román Színházszövetség egyik vezetője, aki az ottani vendégjátékon végig mellettünk szorgoskodott, s az ünnepek múltán tollat ragadott és ezt írta a vendégjátékról a Vígszínháznak: „Színészek és közönség nevében köszönöm, hogy eljöttetek ide, elhoztátok tudástokat, művészeteteket. Sokáig akarunk emlékezni mosolyra, nevetésre, könnyes megrendülésekre, kipirult arcokra, tapsokra és az örök kérdésre: vajon sikerült-e? Most már, hogy túl vagytok rajta, úgyis tudjátok: szép volt, gyönyörű volt, megérte. Újra építettünk jó néhány kilométert azon az országúton, ahol egykor — még nem is olyan régen — járhatatlannak tűnt az út. Ami embertől emberig, népektől népekig vezet...” Illés Jenő Béres Ilona és Páger Antal a bukaresti utcán
