Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-23 / 9. szám

Huffy Péter:

A MAGYAR NYELV FÖLDRAJZA

Az édes anyanyelv mai állapotához érve, újra Bárczi Géza Kossuth-díjas akadémikust kell idéznem, aki néhány esztendővel ezelőtt azt mondta egy debreceni kongresszuson:

— A magyar nyelvtudomány reneszánszát éli.

Ennek a reneszánsznak, a magyar nyelv ápolásának, csinosításának, őrzésének számos nagy vállalkozása van. Ezen a helyen csak egyet említek: a magyar nyelv földrajzát.

Mikor a hat kötetre tervezett földrajz (hivatalos néven: A magyar nyelvjárások atlasza) első kötetét bemutatták, a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége és első osztálya nevében Ortutay Gyula azt mondta erről a műről, hogy ez „a magyar tudomány büszkesége, s azt az egész világon használni fogják”. Bárczi Géza pedig hozzátette, hogy a tervezett magyar nyelvatlaszt 1929-ben említették először. 1941-ben 1600 kérdés alapján megindultak a próbagyűjtések, de a nagy miinkát a második világháború lehetetlenné tette. Végül a szocialista magyar nyelvtudomány indította el és valósította meg a példátlan gyűjtést 1949-től kezdve.

„Mi a neve annak a kapásnövénynek, amelynek a termésével leginkább szoktak disznót hizlalni?”

A kérdésre a Burgenland magyarlakta falvaiban ezt felelték: kukorica. A Dunántúlon: kukorica. A Duna- Tisza-közén: kukorica. A Bodrog-Tisza-Kőrösök vonalától keletre: tengeri. A Szamostól keletre: máié. Erdély jó részén: törökbúza. S törökbúza Nyitra vidékén is.

„Árokparton szokott nőni; vékony száron egy nagy, pirosfejű virág, hasonlít a mákvirágra. Mi az?”

A dunántúli falvakban erre a kérdésre azt felelték: pipacs, pippancs, vadmák. Számos csehszlovákiai magyar nyelvű faluban vadmákot mondtak, egy magyar nyelvű ausztriai faluban azt felelték, hogy a kérdéses növény pitypalatty. Jugoszláviában nem pipacsnak, hanem papicsnak nevezték a növényt, egy szovjetunióbeli magyar faluban pipacsnak, vadmáknak. Erdélyben általában mákvirágnak, vadmáknak, cigányvirágnak.

A sündisznó az ország legnagyobb részén sündisznó, vagy tüskésdisznó, a Zagyva-Tisza vonaltól keletre azonban sünkutya. A patkány ezenkívül a következő neveken szerepel: patkányféreg, pocok, nagyegér, hercőc, guzgány, kuzák, kazák, vicsok, cakór, cicarány. A krumpli több helységben burgonya, a székelyeknél minden esetben pityóka. A napraforgónak Magyarországon, s ezen túl az egész magyar nyelvterületen körülbelül harminc neve van, a többi közt: napnakforgó, forgó, napraforduló, naprapörgő, napranéző, tányérvirág, tálvirág, tányérbél, szotyola, galabárdi, puszu.

„Milyen fa az, amelynek a levelével selyemhernyókat szoktak etetni?”

Burgenlandban és a Dunántúlon szederfát mondtak, Csehszlovákiában szederfát és eperfát, a Bácskában és Erdélyben csak eperfát.

Egyetlen kutató, a burgenlandi származású Imre Samu például sok ezer kilométert utazott e gyűjtőmunka során, ezen belül több száz kilométert gyalog tett meg. A kutatók — a budapesti Nyelvtudományi Intézet munkatársai és két egyetemi tanár — 1500 kérdést tett fel a felkeresett magyarországi, ausztriai, csehszlovákiai, jugoszláviai, szovjetunióbeli és romániai magyarlakta falvakban. A magyar nyelvterületről közel négyszáz falut választottak ki, ezek közül Magyarországról 328, Ausztriából 4, Csehszlovákiából 26, Jugoszláviából 12, Erdélyből 22, a Szovjetunióból pedig 4 magyarlakta helységet. A közel négyszáz faluban körülbelül ötvenezer ember közül választották ki azt a tizenkétezer magyar anyanyelvű embert, akinek 1500 kérdést tettek fel. Számos helyen rajzok alapján dolgoztak; megmutatták a kérdéses növényt, virágot, állatot, mezőgazdasági munkaeszközt, s megkérdezték, ennek itt mi a neve? Ilyen méretű és arányú „interjú” még nem készült a magyar nyelvterületen. Tudósaink megröntgenezték, átvilágították a

magyar nyelv legszebb ágazatát, a népnyelvet.

A magyar nyelvatlasz munkaközösségének, Benkő Lóránd, Deme László, Imre Samu, Kálmán Béla, Kázmér Miklós, Keresztes Kálmán, Lőrincze Lajos és Végh József gyűjtőmunkája húsz évig tartott. Az erdélyi Zágontól a burgenlandi öriszigetig lejegyezték, megmentették, magnószalagra vették a magyar népnyelv, tájnyelvek kincsét.

Hat dobozba lesz bezárva a kincs, a magyar nép hajlékony, változatos, érzékletes, képteremtő szavainak világa. Hat doboz őrzi majd a nyelvi pompát, nyelvi gazdagságot, amelyet e nép évszázadok alatt kiformált, kialakított, nagy nyelvi szépségről, képteremtő erőről, képzeletbeli játékról téve tanúságot. Ez a nyelv az egész magyar nyelvterületen tovább él, virágzik, gazdagodik, s a bezárás fogalmát azért használom csupán, mert e nyelv mai, 1949—1969 közötti állapotát szakították ki és mentették meg tudósaink.

Az első magyar nyelvföldrajz nem kötetekből, hanem dobozokból áll. A megjelent első doboz súlya nyolc kiló, ebben található az a 192 lapnyi térkép, amely közli, hogy a teljes magyar nyelvterületen a feltett kérdésre — például „Mi a neve a szőlő termésének, amit szüretkor egyben levágnak?” —■ mit válaszoltak Nyitragerencsértől az erdélyi Köröstárkányig. Minden további két esztendőben egy kötet, helyesebben egy doboz jelenik meg, végül a hat kötetnyi nyelvatlasz 1162 nyelvi térképet fog közölni.

Magyarország „legnehezebb” könyve úgy készült, hogy egyetlen tévedést sem követhettek el a gyűjtő„gazdák” a „kutatópontoknak” nevezett közel négyszáz faluban. Minden helységbe ketten mentek, a két gyűjtőgazda hallását is össze kellett hangolni, mert nem csupán szavakat jegyeztek fel, hanem a magyar tájnyelv hangtani sajátosságait is. Például a „megyek Sándorékhoz” igéjét a többi közt a következő változatokban használták az emberek: megyek, menek, menyek, mengyek, mejek, mék, mek. A gyűjtőgazdák minden faluban 5—10 emberrel beszéltek, az adatokat további két alkalommal ellenőrizték, az ellenőrzések során újabb embereket szólaltattak meg. „Beszélgetni jöttünk” — általában e két szóval kezdték azt a példátlan interjút, nyelvünk feltérképezését, amelynek során a magyar nyelv őriző jó gazdáit, összesen tizenkétezer embert szólaltattak meg.

E húsz évből, jegyezte meg egy nyelvtudós, körülbelül ötven évig fog élni a magyar nyelvtudomány. Mit kutathat, mit tudhat meg ezekről a lapokról az, aki olvasni tud a nyelvi szövevényben? A többi közt azt, hogy azok a szavaink, amelyek az egész magyar nyelvterületen honosak, honfoglaláskori magyar ősszavak. Ha egy növénynek egy bizonyos területen nincs neve, a kérdéses növény ott nem honos. Leolvasható e térképekről az is, hogy rejtekezett az őslakosság — például a törökvilágban? A Duna mocsaras árterülete jobban őrizte ősszavainkat, mint a menekülésre, rej tekezésre alkalmatlan síkvidék. Pontosan kimutatható a magyar-szlovák nyelvek, a magyarromán nyelvek érintkezési területe például a román eredetű máié, a szlovák eredetű varkocs szavakból. A tájnyelv egyébként bomlik, szakadozik, a köznyelv nyomul előtérbe, s a nyelvjárásbeli különbségek lassan kihalnak. Ezért is volt nagy tett a magyar nyelv-földrajz föltérképezése..

Petőfi a magyar forradalmak oroszlánbarlangjának nevezte Esze, Rákóczi, Kossuth szülőföldjét, azt a zengő északi tájat, amely a zempléni erdőkkel, Tokajhegyalján szőlőteraszaival annyira sajátosan egyedülvaló. Az első magyar nyelv-földrajz bebizonyította, hogy ez az oroszlánbarlang — Sárospatak! Kazinczy Széphalom-ja! — a magyar irodalmi nyelv bölcsője is. A nyelv-földrajz adatai arról tanúskodnak, hogy Sárospataktól Kassáig terjedő terület magyar népnyelvéből lehetne ma is a legszebb magyar irodalmi nyelvet kialakítani. Az „oroszlánbarlang” népe beszél a legszebben magyarul.

TÖRTÉNET MAGYAROKRÓL, A BARÁTSÁGRÓL ÉS A MUZSIKÁRÓL

Szirupos revüfilmek sokszorosan kipróbált — és mi tagadás: bevált: — receptje, hogy a primadonna előadás előtt a bokáját töri s ekkor egy bájos és tehetséges mentőangyal az utolsó pillanatban „beugrik” s kihúzza a csávából a színházat.

Nos, az élet nem másolja a tucatfilm-sablont. Ha mutat is olykor némi hasonlóságot, sokkal frissebb, leleményesebb. Például mindjárt a szereposztásnál kitűnik az újszerűség, eredetiség, ami kizárólag annak köszönhető, hogy a „sztori” valódi: a mentőangyal ezúttal javakorabeli férfi, a „színtársulat” az ausztráliai magyar kórus, a beugrás pedig nem egy veszélyeztetett premierre, hanem — egy teljes esztendőre szólt.

— Az úgy történt — meséli Neszmélyí Károly, aki idehaza harmincöt éve vezeti a Danúvia Művelődési Ház kórusát és húsz éve a Porcelángyár férfikórusát — hogy a feleségemmel látogatóba mentünk a lányomhoz, vömhöz, unokámhoz Ausztráliába. Boldog voltam, hogy együtt lesz a család, de már útközben sokat gondoltam arra a másik családra, amelyet egy évre elhagytam — a két kórusra így aztán, akik ismernek, nem is csodálkoztak rajta, hogy a megérkezés és a viszontlátás örömei után rögtön megszólalt egyetlen szenvedélyem s a helybeli kórus iránt érdeklődtem. Tudtam, hogy létezik, lányom írt róla. A kórus? ... Szomorúan rázták a fejüket. A kórusvezető, Adorján István megbetegedett, a kórházi ágyat nyomja. Pénteki napon érkeztem, vasárnap már meg is látogattam ausztráliai honfitársamat és kollégámat a kórházban, ahol közös szerelmünk, a kóruséneklés révén percek alatt összebarátkoztunk és aztán ...

Aztán az történt, hogy Neszmélyi Károly vállalta az átmenetileg elárvult adelaidei magyar kórus vezetését. A kórus ekkor négyesztendős múltra tekintett vissza. Megalakulásuk azzal kezdődött, hogy az éneklést szerető emberek egy műkedvelő előadáson színre vitték a János vitézt. Adorján István az előadás egyik szólistájaként lépett fel, Vass Hédi volt a zongorakísérő. Azután szinte egyszerre fogamzott meg a társulatban a kívánság s az elhatározás: együtt maradnak, kórust alakítanak. A szervezés és irányítás munkájára Adorján Istvánt kérték fel, Vass Hédi továbbra is zenei szakértő és zongorakísérőként működött. A kórus pedig elkezdte élni a maga szép és nemes törekvésekben gazdag életét, habár a lehetőségek nem mindig értek törekvéseik nyomába. Nem rendelkeztek elég kottával, a kórusirodalom legszebb műveit nélkülözték, művészi teljesítményre vágytak meglehetősen szűk keretek között. De a létszám nőtt, a törzsgárdához barátok, családtagok, férjek, feleségek, gyerekek csatlakoztak, rendszeresen próbáltak s évente nyilvános előadáson léptek az adelaidei közönség elé. Minden jól ment, amikor egyszer csak kórusvezető nélkül maradtak s bizony a hosszúnak ígérkező betegség széthullással fenyegette a kitünően összehangolt együttest.

Neszmélyi Károly, aki tízezer kilométert utazott a családjához, az adelaidei magyar kórustagok között is pillanatok alatt családi kőiben érezte magát. Kottákat vitt magával s így azon túl, hogy sikerült összefognia az együttest, a repertoárt is bővítette a magyar és külföldi kórusirodalom néhány remekével Beethoventől Bartókig. A Magyar Egyesület norwoodi otthonában folytak a próbák, amelyek egyikére a helybeli ausztrál kórus, a Glee Club tagjait is meghívták. A kölcsönösen rögtönzött hangversenyen megismerték egymás munkamódszerét, énekstílusát. A „Sej, haj gyöngyvirág” és a „Silvery Moon”, a „Tiszai dalcsokor” meg a „Jolly Roger” váltakozó hangjai közelhozták egymáshoz a nyelvükben idegen, de törekvéseikben azonos embereket. Ráadásul mindkét kórus jócskán megszaporodott, ugyanis megjelentek a családtagok, bekapcsolódtak az éneklésbe és valamikor éjfél után váltak szét az igaz barátság emlékével.

Ilyen s hasonló eseményekkel tarkítva múltak a hetek, míg végül a budapesti kórusvezető és az adelaidei magyar kórus közös munkájának eredményét adták hírül a plakátok s a helybeli magyar újságok. „Minden hasonló törekvés egy-egy kis ünnep számunkra” — írta már elöljáróban az egyik lap a tervezett előadásról. A hangverseny után pedig az egyik magyar lap — hogy csak egy méltatást idézzünk a sok közül — ezt írta: „A tetszésnyilvánítás fergeteges orkánja majdhogy szét nem repesztette a burnside-i városháza ódon falait.”

De volt valami, ami talán e nyilvános méltatásoknál is többet ért. A kórus-család — az itthoni danuviásokhoz és porcelángyáriakhoz hasonlóan — igazi családtaggá fogadta Neszmélyi Károlyt, s ezt az aktust a norwoodi klubházban rendezett búcsúvacsorán egy emlékgyűrűvel pecsételték meg a dalszerető adelaidei honfitársak.

Neszmélyi Károly most itthon felidézve teljes esztendeig tartó „beugrása” történetét, a szép gyűrűt mutatja éppen s azt mondja:

— Azóta is tart köztünk a kapcsolat. Nemrég Liszt Ünnepi dalának kottáját küldtem el ausztráliai barátaimnak. A Liszt-művet már a szerencsésen felgyógyult kollégám, Adorján István tanítja be, aminek szívből örülök. De remélem éneklés közben egy kicsit rám is gondolnak majd. Soós Magda

11