Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-23 / 9. szám
— Mennyit dolgozott a múlt hónapban? Mennyi volt a szaknyelv szerint a „ráfordított óra”? — 181 óra 25 perc. — Mennyi volt a követelmény? csak harminchét éves vagyok, és csupán negyvennyolc kiló, mindenki, még a sokkal idősebbek is Piroska néninek neveznek. Ha egy ötven-ötvenöt éves Piroska nénivel köszönt, ezzel köszörültem, később a Kossuth Nyomdába, azután a Zrínyibe, végül is ide. — S melyiknek köszönheti a legtöbbet? — Az Állami Nyomdának. Volt ott egy rettenetes bácsi, az isten áldja meg. Bisovsky bácsinak hívták. — S miért kéri isten áldását a „rettenetes”-re? — Mert neki köszönhetem, hogy vakszedő lettem. Mögém lopakodott, s miután ragaszkodott a tízujjas szedéshez, nádpálcájával a hátamra csapott, ha nem tíz ujjal szedtem. — A nádpálcát, még ha olyannyira hasznos is, nem szeretem... — Gondolhatja, hogy én sem szerettem. De megtanultam vakon szedni, és hibátlanul szedtem ki olyan francia és angol nyelvtankönyveknek a kéziratát, amelyeknek a szedését bérmunkában végeztük. Megtanultam bármilyen ismeretlen nyelven szedni, tudnék szedni, ha lenne ilyen, akár hottentottát is. — Elolvassa azt nyomtatásban, amelyet valaha ön szedett? * — Egyszer történt ilyen. A cigarettázás ártalmairól szóló tanulmányt szedtem, végül a laptykn újra elolvastam, s olyan ideges lettem, hogy közben három cigarettát szívtam el. — Aki ennyit szed, nem kezd viszolyogni az olvasástól? Nem felejt el olvasni? — Én olvasni nem, csak írni felejtettem el. Szedni jobban tudok, mint kézzel írni. Jóformán nem írok kézzel soha. De mindent, amit érdekesnek találok, elolvasok nyomtatásban. Vagy még kéziratban. — Kéziratban?! Ezt magyarázza meg. — Nagyon sok regényt szedtem. Ilyenkor mindig élveztem a szedést és gondot okozott a váltás. Egyszer — akkor is délután háromtól este háromnegyed tizenegyig Hegyesül Vilmosáé — 1 millió 291 950 „n”. — A teljesítmény? — 1 millió 476120 „n”. A követelményt 114,3 százalékra teljesítettem. — Mennyi volt a hibaszázaléka? — Semmi. — A prémiuma? — Háromszázötven forint. Tizenhárom forint és ötven fillér órabér Jön ki. Akivel beszélgetek, aki napról napra délután háromtól este háromnegyed tizenegyig a betűk világában él, Hegyesdi Vilmosné, harminchét esztendős gépszedő. Az Athenaeum Nyomda linóosztályának 27-es gépénél dolgozik. — Egy életen át hallottam ezt az „n”-t. De mi is az tulajdonképpen? — A betűket, oldalakat, íveket n-alapegységben számolják. Az 1 betű túl rövid, az m pedig túl hosszú. Maradt tehát középarányosnak az n. A múlt hónapban majdnem másfél millió n-t, azaz betűt szedtem ki. Hivatásom sine qua Honjáról, mesterségem lényegéről, pályám elengedhetetlen tartozékáról beszélgetünk. Ezért a megllletődés, amelyet érzek. Ml több. A tisztelet, amely annak szól, aki munkájával lehetővé teszi, hogy soraimat az olvasók elolvassák. — Még senkinek sem voltam ennyire a kezében, mint az önében, asszonyom. Ha a kéziratomba téves adat tolakszik be, egyszerűen nem szedi ki. Igaz? Mosoly. Madárcsontúan vékony asszony, amint elbeszéli, csupán negyvennyolc kiló. Férjétől különválva él, édesapja pedig, családjától eltávolodva, az angliai Shefíieldben lakik. Két iskolás gyermeke van, s a háztartást a mindentudó édesanya, a nyugdíjas nagymama vezeti. — Mennyi a jövedelmük? — A gyerekeim után 1500 forint tartásdijat kapok, édesanyám nyugdíja ezer forint körül van, én havonta 4000—4200 forintot keresek. Ebből azonban 600 forint az úgynevezett lappótlék — lapszedő vagyok a Magyar Hírlapnál —, és 500 forint az ösztönző személyi pótlék a gépszedésért. — Konzervatív kérdést adok föl. Alkalmas-e egy „gyenge” nő erre a fizikai és nagy szellemi készenlétet igénylő pályára? S milyen a helyzete a férfidolgozók között? — Tartok attól, hogy egy férfi szedő, ha őrá osztják a kéziratomat, kissé vonakodva fogja kiszedni ezt. — A férfiakkal, minden dolgozótársammal nagyon jó viszonyban vagyok. S bár A szedőterem egyik részlete nők vissza: „Csókolom, kisfiam”. Kötődünk. Munkáját szenvedélyesen szereti. E szenvedélyes szeretet azonban nem tartja vissza abban, hogy meg ne jegyezze: — Háromtól este háromnegyed tizenegyig dolgozom. De kilenckor már úgy fáj a hátam, hogy majdnem kilyukad. — Tudatosan vagy véletlenül került erre a pályára? — Talán tudatosan lettem nyomdász, mert édesanyám könyvkötő volt, s könyvkötő volt az anyai nagyapóm és a dédapám is. Talán véletlenül lettem nyomdász, mert az általános iskolát olyan eredménnyel végeztem, hogy óbudai lakásunkban megjelent a budai Jurányi utcai gimnázium igazgatója, ró akart beszélni, hogy mindenképpen tanuljak tovább. Mi azt feleltük, hogy tovább tanulok, ha ... nem vesznek fel nyomdásznak. Ez is jól öltözött, az is, én is jól akartam öltözködni, ezért olyan pályát kerestem, ahol gyorsan kereshetek. A nyomdai tanműhelybe kerültem, rajzból, számtanból, helyesírásból vizsgáztam, vagy mondjuk inkább, felvételiztem, s a felvételi után azt mondták: legyen szedő. Elvégeztem a két évet, gépszedő és kéziszedő lettem. — Hol dolgozott tizenhattizenhét éves kora óta? — Hajaj! Az Állami Nyomdában hét évig, onnan az Egyetemi Nyomdába ke— Képtelen lennék egy spanyol szöveget legépelni, ha nem értek spanyolul, pedig igen gyorsan gépelek, már vagy negyven éve. — Csak azért mondja, hogy képtelen lenne, mert nem próbálta meg. Az ember szeme tökéletesen fényképez. Nem kell érteni semmit. A szem rögzíti az ismeretlen szöveget, s az akarat ezt a fényképet továbbítja a billentyűkre. Csak az elválasztási szabályokat kell megszokni. — Nem okoz idegfeszültséget, szellemi erőfeszítést egy francia, vagy angol szöveg? — A magyar szedés, az igen! Az a legnehezebb. — Az nehéz, ami természetes? — Természetesen. A gondolatokat az érthetetlen idegen szöveg nem köti le. A magyar igen. Ha angol szöveget szedek, közben gondolhatok a kislányomra, a kisfiámra, az édesanyámra, az otthonunkra, a bevásárlásra meg arra, vajon mit csinálhat most Sheffieldben az édesapám. Magyar szöveg szedése közben nem gondolhatok másra, csak a szedésre. A szövegre. Angol szövegnél csak fényképezek. Magyar szövegnél a magyar szöveggel együtt gondolkozom. dolgoztam —, a Nobel-díjas lengyel Sienkiewicz özönvíz című regényének magyar fordítósát szedtem. A regény annyira érdekes volt, hogy nem akartam a történet szálát elveszíteni. A délelőttös váltóm — kiszámítottam — körülbelül ötven kéziratoldalt fog ugyanebből a regényből kiszedni. Ez az ötven oldal nálam kiesik, mert én másnap délután háromkor a közben leszedett ötven oldalon túli kéziratlapokat szedem. Hihetetlenül sietni kezdtem, a szedéssel háromnegyed tizenegy helyett már este tízkor leálltam, és végigolvastam azt az ötven kéziratoldalt, amelyet a délelőttös váltóm majd kiszed. Hogy le ne maradjak... — Este kilenckor már majdnem kilyukad a háta, közben gondolatilag követi azt, amit éppen szed? — Tyű! De még mennyire! Hányszor olvastam előre... Ha érdekes volt. A szobán, amelyben beszélgettünk, néha átjárt egy kollégám, a beszélgetés egyegy részletét óhatatlanul is meghallva. — Ki volt ez a művelt nő, aki nálad járt? — kérdezte később. — Munkásnő. Pestről. Ruffy Péter á c T n o í, Magyarországon mintegy negyedmillió ember él, akinek a munkahelye távol esik a lakóhelyétől, aki naponta — ritkább esetekben hetenként — lakóhelyéről a munkahelyére utazik és vissza. Az ingázó életformát élő emberek fele nő, többnyire ők a naponta ingázók, akik Budapest, a nagy vidéki városok és ipari települések vonzási köréből reggel beutaznak a munkahelyükre s délután hazatérnek, hogy a napi kereső munka után elvégezzék a „második müszak”-ot, anyák, feleségek és háziasszonyok legyenek. Helyzetük jóval nehezebb, mint azoké, akik lakóhelyükön találtak munkát. A Budapestről kisugárzó és mind nagyobb területet, mind több helységet felölelő ipartelepítés fokozatosan Javít ezen a helyzeten, az újonnan telepített ipar azonban újabb vonzási köröket alakít, s ezek felé ismét megkezdődik az ingázás egy mikrotáj emberi településeiről. Ily módon a távolság csökken, de nem csökken jelentős mértékben az ingázók száma. Az országot behálózó sűrű autóbuszjáratok enyhítik a napi utazgatás nehézségeit, az ingázók később indulhatnak és korábban térnek haza, az ingázó életforma azonban még évekig fennmarad. A fiatal fogorvosnő, akit sorozatunkban megszólaltatunk, a fordított ingázók soraiba tartozik. Budapesten él és vidéken dolgozik. Dr. Mahr er Katalin 1939- ben Csongrádon született, édesapja is fogorvos, az orvosi hivatás folytatása azonban nem történt oly természetesen, mint azt hinni lehetne. Mire Katalin középiskolás korba kerül — 1953-ban — a szülők Budapestre költöznek, de a kislány középiskolai tanulmányait csak egy építőipari technikumban tudja elkezdeni, ott érettségizik és az érettségivel megszerzi az építésztechnikusi oklevelét. Néhány évig egy tervezőirodában dolgozik s évről évre benyújtja felvételi kérelmét az orvosi egyetemre. Néhány évig eredménytelenül, azután egészen váratlanul értesítést kap, jelentkezzék felvételi vizsgára. — Ekkor egy kis pánik fogott el. A technikumban ném tanultam biológiát, még kevésbé latint, a legfontosabb, alapvető tantárgyból tehát úgy kellett felkészülnöm, hogy be kellett hoznom azt az óriási pályaelőnyt, amellyel a humán tárgyakból érettségizett pályázók indultak. Minden erőmet össze kellett szednem, végül azonban sikerült, a felvételin elért pontszám elegendő volt ahhoz, hogy megkezdjem egyetemi tanulmányaimat. Az egyetemi évek gyorsan elrepültek. Negyedéves korában megismerkedett egy fiatal szobrászművésszel s a diákszerelem tartósabbnak bizonyult, mint a diákszerelmek általában. 1965-ben, még a doktorrá avatás előtt, összeházasodtak, s az ifjú férj édesanyjához költöztek, a budai Rózsadombra, egy szép, háromszobás lakásba. — 1966-ban végeztem, s az avatás után az egyetemen közölték velem, hogy Százhalombattán kezdem meg orvosi gyakorlatomat. Akkor én még nagyon keveset tudtam Százhalombattáról, legfeljebb annyit, hogy egy alig ismert falu a Duna mellett, Budapest és Dunaújváros között s azt is tudtam, hogy ott valami hatalmas ipari létesítmény épül, erőmű és olajfinomító. Állásomat nem tudtam azonnal elfoglalni, mert előrehaladott állapotos voltam első kislányommal, aki 1967- ben szerencsésen meg is született. Hat hónap múlva letelt a szülési szabadság, és munkára jelentkeztem, elutaztam Százhalombattára. Az erőmű és az olajfinomító építésének ez volt a hőskora. A nagy mélységben feldúlt Dunaparti tájon akkor született az iparmű és a város, kezdett kialakulni a törzslakosság, és mindennap több lett a bejáró munkás, a környékből érkező ingázó. Az orvosi rendelőt egy barakkban helyezték el az üzem területén s dr. Mahrer Katalin volt az első fogorvos, aki kinyitotta a rendelő ajtaját és beszólította az első beteget. Fél év múlva csatlakozott hozzá évfolyamtársa, aki az egyetem után leszolgálta rövidített katonaidejét. Egy év múlva megérkezett a harma-12
