Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-15 / 8. szám
/I I Á M 2 2 5 kék miatt kalmatlan a kérdés — mennyit keres? — Körülbelül 3700 forintot. — Ez így, első hallásra eléggé soknak tűnik. Szinte tagadja azt a sokszor elhangzó panaszt, hogy a pedagógusoknak méltánytalanul kevés a jövedelmük. — Az alapfizetésem 2300 forint. A röplabdaoktatásért az iskolától havonta kapok még 400 forintot. A Budapesti Vasutas Sport Club „úszópalántáinak” kondícióedzése számomra havi 650 forintot jelent, azonkívül egyik nagy pénzintézetünkben heti egy-két estén idősebb és fiatalabb hölgyeknek karcsúsító gyógytorna fogdolgozom egy kicsit többet a kelleténél. Reggel fél hatkor kelek, s van úgy, hogy csak este hét óra után érek haza. — Bírja erővel? — Nyáron csillapodik ez a rohanás. Néhány hetet ifjúsági sportvezetőképző táborban töltök, jut időm utazásra is; jártam Cseszlovákiában, az NDK- ban, Lengyelországban... A nyár gyűjti össze az erőmet, ősszel megint kedvem van munkához kezdeni. Akkorra már nagyon hiányoznak a gyerekek. A kicsik, meg a gimnazisták is. A karcsúsodni akaró hölgyek, bevallom, nem hiányoznak annyira. — Milyen falu Pilisvörösvár? Erzsiké birodalma (Novolta Ferenc és ifj. Novotta Ferenc felv.) lalkozást tartok. És még valami: a Gyermekünk című, havonta megjelenő folyóiratban, a bátyámmal együttműködve, különböző gyermekeknek való tornagyakorlatokat mutatunk be írásban és képekben. A bátyám ugyganis karikatúrista. Országos lapoknak dolgozik. A sportot nem kedveli túlságosan, éppen ezért azok a rajzok amelyekkel a „gyermek tornaoktatást'’ illusztrálja, rendkívül kifejezőek. Amolyan kedves pálcikaemberkék hajlonganak a rajzain nagy vidáman és nagy buzgalommal. Visszatérve az előbbi témára, ilyen sokféle apróságból jön össze viszonylag magas jövedelmem. Persze én nem nevezném túlságosan magasnak. Most rendeztem be modern bútorokkal a lakást, kocsira gyűjtök ... Építgetem önálló, nyugalommal bíztató jövőmet. A mostani korban egy nő aligha várhat arra, hogy majd a férje teremti meg az élete kedvező anyagi körülményeit. Mindig is önállóságra vágytam ilyen szempontból, ezért — Az ottani férfiak nagy része Pestre jár dolgozni, az asszonyok közül sokan a községi kertészetben dolgoznak, éppen ezért a gyerekekre kevés idejük jut. Szép házak épülnek, jómódúak a családok, csak — én legalább is úgy érzem — ebben a jómódban egy kicsit elsikkad az ember. A pedagógusnak, ha akarja, ha nem, kötelessége, hogy a túlságosan elfoglalt szülők „hiányát” is pótolja, és ezt csak szeretettel, közelséggel érheti el. Én pontosan ezért, a gyermekek által olyannyira igényelt közelségért maradok Pilisvörösváron, ezért vállalom nap nap után az utazást, a kevés szabadidőt, azt, a bizonyos értelemben meglévő elzártságot, amelyet a vidéki, vagy az ide-oda utazgató pedagógus életmódja jelent. Addig szánhatom rá erre magam teljes erővel, amíg nekem is nem lesz családom; úgy érzem, addig más gyermekek önzetlen szolgálata kötelességem, minden fiatal pedadógus emberi kötelessége... És utánunk ismét jönnek majd a még fiatalabbak. Kristóf Attila r cMl a puli Erzsiké drága ... Budapestnek van egy ideggóca, vagy inkább gyúlékony pontja, ahol az örökké siető emberek indulatai szinte kitapintható sűrűséggel úsznak a levegőben, elkeveredve a kipufogógázzal, a felvert porral. Ez a pont a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése, az EMKE sarok, „ott, ahol a hatos megállt”, mert már régen a Népszínház utca sarkára helyezték át a megállót. A föld felett Budapest legziajosabb járműforgalma zajlik, a föld alá süllyesztett aluljáróban hétköznapokon félmillió ember fordul meg. Szemközt az EMKÉ-vel, rátekintéssel a városnak arra a pontjára, ahol a Nemzeti Színház állt, a Csemege Aruház nyeldesi és bocsátja viszsza az utca körforgásába azt a negyvenezer embert, aki betér vásárolni a város legnagyobb élelmiszerboltjába. A köznyelv ma is éjjelnappal közértnek hívja ezt a két utcára, a Körútra és a Rákóczi útra nyíló, L-alakban megtört üzletet, amelyben friss, ropogós fejes salátától a francia pezsgőig minden kapható. A Rákóczi útra nyíló sarokban mindennapi italunkat, a forró feketekávét főzik, kávét, teát és külföldi italokat, valamint cigarettát árulnak. A pult fölött a friss fekete forró, keserű illata szállong, .a kávéőrlő gépek örökké zúgnak, a vevők elfogyhatatlan sorban tolonganak a pulthoz s három vevő közül kettő így kezdi a kérdését: — Erzsiké drága, ha lenne szíves! „Erzsiké drága” pedig mindig frissen, de korántsem feltűnően fésült aranyszőke hajával, hófehér melles kötényében és kislánymosolyával bűvészi gyorsasággal dolgozik. Ebben a mozgásban van holmi könynyed zeneiség és feszes ütem, behunyt szemmel, csak az apró neszekre ügyelve is meg lehet állapítani, mit művel? Leveszi a polcról a kávéscsomagot — „Erzsiké, drága, ha lenne szíves tíz deka Omniát finomra őrölve” —, megroppan a csomagolás, reccsenő hang, most tépte fel a csomag burkát, az eső pengéséhez hasonlatos hang, a kávészemek a daráló üvegtorkába peregtek, megindul a villanymotor, azután forró gőzt piisszen a kávéfőző kazán ... Mindennap nyolc órán keresztül tart ez az ostrom, ez a szelíd és mosolygós követelőzés, ám Erzsiké drága állja a sarat. Külön igazgatói engedély kell ahhoz, hogy fél órára . kiemelhessem a pult mögül s elvonulva egy csöndesebb zugba — azt sem könnyű találni ebben az áruházban — kissé kifaggassam munkája, e végtelenül terhesnek tűnő szolgálat felől, valamint magánéletéről. Amiről — érdekes módon — semmit sem tudnak vevői, holott az Erzsiké drága megszólítás arra enged következtetni, hogy a fiatal szőke asszony népszerűségnek örvend, amit nem mondhat el magáról minden bolti eladó. Erzsiké drága, asszonynevén Trigli Lajosné 1959-ben került a kereskedelembe, másfél évig a „másik” Közértnél dolgozott. A Csemege Kereskedelmi Vállalat nem azonos a hagyományos Közérttel. Másfél évig szakképzetlen eladó volt, addig nem tanulta, mindössze 'hallatlan érzékkel és finom ösztönnel művelte az egyik legnehezebb emberi tevékenységet, kiszolgálta a mindig kiszámíthatatlan hangulatú ésindulatú vevőt. — Másfél év után átkerültem a Csemegéhez — kezdi a maga kis vallomását —, azóta itt dolgozom. Végigmentem minden pulton, esti tagozaton elvégeztem a szakiskolát. Férje felszolgáló a Gundelnál, két lánya van. A nagylány tizenhét éves, jövőre érettségizik és külkereskedő akar lenni, a kilencéves kisebbik lány még nem döntött, most jár a harmadik általános iákdába, még van ideje bőven. Szövetkezeti lakásban laknak, amelyhez a vállalat segítségével jutottak, van egy Skoda kocsijuk, amellyel szabad vasárnapokon és a nyári szabadság alatt kirándulni és külföldi utakra járnak. Egy közös, szabad vasárnapot összehozni meglehetősen nehéz dolog ebben a családban, mert Erzsiké minden második vasárnap délig dolgozik s a felszolgáló pincérek is dolgoznak vasárnap. Igaz, a vasárnapi munkáért a többletfizetésen kívül szabad hétköznan is jár, ezt azonban még nehezebb összehangolni s hétköznap a gyerekek iskolában vannak, ez a nap tehát rendszeresen elvész, elsüllyed a házi munka tengerében. — Férjem, ellentétben a pincérek többségével, nem iszik, nem dohányzik, egyetlen igénye van: szereti a jó ételt, nekem tehát mindennap frisset kell főznöm. Ha délelőtti műszakban dolgozom, akkor reggel ötkor kelek, hogy megfőzhessek, mielőtt bejönnék az áruházba, ha délutános vagyok, akkor délelőtt főzök, viszont éjfél van, mire ágyba kerülök. A férjem elfoglaltsága is változó, ily módon moziba, színházba úgyszólván sohasem jutunk el. Szórakozásunk a tévé és a könyv, és a nyári utazások. Azok a legszebbek, akkor mind a négyen együtt vagyunk, tele van velünk és az útipoggyásszal a kocsi, akkor három hétig csak utazunk és világot látunk. Ezek a nyári utazások újjászülik az embert. Ügy jövünk haza a jugoszláv tengerpartról vagy a Tátrából, mintha nem három hétig, de legalább három hónapig csavarogtunk volna. Kislányos arc és mosoly, elfogódott mosoly. Most életében először nyilatkozik önmagáról, a munkájáról, a család meghitt titkairól s az emberekről, akikkel naponta találkozik, akiket kiszolgál és akik általában Erzsiké drágának szólítják. Ennek a népszerűségnek a titkát szeretném kifürkészni, mert a könnyen haragra lobbanó, indulatos és robbanékony pesti embernek — tanú rá szerkesztőségi postám — a legtöbbször a bolti eladókra van panasza s talán nem is minden esetben alaptalan panasza. Erzsiké személyi lapja azonban tiszta, panaszkönyvi bejegyzés, panaszkodó levelezőlap nem hagyott foltot ezen a fehér lapon, amelyét azért vezetnek az üzletekben, hogy tisztázni tudják, ki alkalmas igazán erre a kényes pályára s ki nem alkalmas. Erzsiké alkalmassági lapja makulátlan. Ügy tűnik, egy magyar kisváros egész lakosságát naponta befogadó és kiszolgáló áruházban az ő sarka a derű és a nyugalom sarka, holott izgatószerekkel kereskedik, elsősorban kávéval. Ez a munkakör, a napi harminc-négyvenezer emberrel való találkozás és pillanatokig tartó kapcsolat — úgy hiszem — renkívül bonyolult folyamat. Erzsiké, amint el is vártam tőle, egy lélekbúvár komolyságával töpreng a válaszon, a homlokát is összeráncolja. — Az alapállás az, hogy Pesten és főleg nálunk mindig mindenki siet. Főleg reggel, amikor senki sem akar elkésni a munkából és este, amikor szeretne minél hamarabb otthon lenni. És napközben, amikor éppen csak beugrik egy kávéra, vagy tíz deka pörkölt kávéért, egy csomag Fecske cigarettáért, vagy azért, hogy fölhajtson egy jeges turmixot. A turmix ugyan nem az én pultom, de ha látom, hogy a lányok előtt túl sokan állnak, akkor átugrom hozzájuk, ha lehet, kisegíteni. — Vagyis? — Vagyis az a fontos, hogy ne hagyjuk az embereket sokáig sorban állni és ha már elkerülhetetlen, ha néhány percig várakozniuk kell, akkor arra kell törekednünk, hogy ne érezzék terhesnek a várakozást, ne gyűlhessen fel bennük annyi ingerültség, hogy kirobbanjon. A pesti ember ugyanis nagyon könnyen robban, a pillanat tört része alatt haragra lobban s máris gyűlöli azt, aki egy másodperccel hamarabb kapja meg a kért árut, de gyűlöli az eladót, aki a másikat gyorsabban szolgálta ki, de ml mást tehetett volna szegény eladó, ha az a másik ember fél lépéssel közelebb állt a pulthoz. Ilyenkor kell bevetni egy kis mosolyt, egy szót avagy mondatat. Az ember idővel gyakorlatot szerez, a vevő arcszínéről meg tudja állapítani, meddig ment fel a kedves vevő vérnyomása, s még mielőtt elérné a robbanási értékét, közbe kell lépni. A stabil, vagyis visszatérő ismerős vevőktől meg lehet kérdezni, hogy vannak, milyen az idő odakinn, hogyan kívánja a kávét, finomra vagy durvára őrölve s ezzel a kis személyes jellegű érdeklődéssel át lehet hidalni a veszedelmes pillanatokat. Ha az ember ezalatt megfelelő gyorsasággal dolgozik, a vevő úgy érzi, hogy az eladó az ő érdekében iparkodik és máris megenyhül. A robbanásveszély elmúlt, mielőtt igazán kialakult volna a feszültség. Búcsúzásul megkérem Erzsikét, sorolja fel, milyen tantárgyakat tanult az esti szakiskolában. Hibátlanul felsorolja. Érdekes módon a pszichológia nem szerepel a tantárgyak között. Baróti Géza 13
