Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-15 / 8. szám
O CM p A kiállítás emblémája, Szilvásy Nándor munkája Zelenák Cresencia: Metró embléma A Műcsarnok nagytermében látható tárlat többet és kevesebbet is mond a elménél. Többet, mert nemcsak a hirdetőoszlopok harsány — bárcsak valamennyi harsány volna valamiképp — reklámgrafikáinak kiállítása, hiszen az alkalmazott grafika majd minden változata felvonul itt. Kevesebbet pedig azért mond — már ami a hangsúlyt, a szó hangulatát illeti —, mert a vendég azzal a hittel lépi át a kaput, hogy most valami lenyűgözően nagy, egyértelműen országos erőfeszítés tanúja lesz, olyané, amely szétzúz minden kishitűséget, bizonytalankodást, s mindenkit, nyomdákat, kiskaliberű kereskedőket, illetékeseket, meggyőz arról, mit tud a magyar plakátművészet, hol a helye a nap alatt. Már pedig a kiállítás mégsem sikeredett ekkora nagy energiákat tömörítő, egyetlen nagy figyelmeztetéssé. De ne legyünk nagyravágyóak és elégedjünk meg azzal, mégis azt bizonyítja, ezt máris bizonyítja: az alkalmazott grafika mai mestereinek útja felfelé ível. S e felfelé ívelés útja — ne legyünk igazságtalanok se — nem könnyű dolog. Nemcsak azért, mert egy hosszú ideig tartó sematikus korszak sivatagján kellett átlábolniuk, nem csupán azért, mert a technikai kivitelezés lehetőségei nem egy esetben fényévnyi távolságban vannak a művész szárnyaló fantáziával papírra vetett elképzeléseitől, hanem elsősorban azért, mert a modern világ követelményeit kiszolgálni, a vizuálitás új látószögeit megkeresni — bizony nehéz vállalkozás. De hogy nem lehetetlen, s nagy erők munkálnak a mélyben, azt a kiállítás mégiscsak bizonyítja. Már azzal is, hogy Konecsni György, a nemrég elhunyt mester — a magyar plakátművészet nagyjainak végtelen vonulatából egyike a legkiválóbbaknak — néhány plakátját, poszthumusz kiállításként, mementóként állítja a központba. Bizonyítja azzal is, hogy olyan nagy gárdáját vonultatja fel a rádöbbentés mikéntjét, az újszerű kifejezésmódokat kereső, az élet széles spektruma, a szinte minden iránt érdeklődő fiatal tehetségeknek, hogy ez már önmagában is biztató jelenség. Ez a keresésvágy, az újra való rádöbbenés és rádöbbentés, az akarat, a felfelé ívelés irányzatának dokumentálása jelzi helyét, szerepét ennek az országos tárlatnak a mai képzőművészetben. (cs) 'SZEPTEMBER 26 - OKTÓBER 30 Fllo pávás plakátja, a Budapesti Művészeti Hetek népszerű emblémája Konecsni György egyik hires Allatkert-plakátja Helnzelmann Emma: Mesekönyv címlap Flnta József: Plakát-terv MEGÚJULÓ TÉRKÉP Csenevész poroszkálás volt a népvándorlás ahhoz az emberáradathoz képest, amely a jövőkutatás periszkópján előrepillantó tudósok szeme elé tárul... A futurológiái szaktekintélyek monoton azonossággal vázolják, nem a vernei látomást, hanem a számítható bizonyságot: a Föld népessége sűrű hullámokban áramlik az új hangyaboly-poliszokba, városokba. A világ népességének duplázódása, a történelemnek ez a figyelmeztetően kattogó metronómja szédítővé gyorsult: két kattanás között mindössze negyven év telik el. S ehhez társul a másik megfoghatatlan törvény: a városiasodás. R. B. Fuller, a filozófus építész teljes komolysággal megtervezi a Build International című szaklapban publikált vízióját: építsenek műanyag kupolát New York fölé, hogy kondicionált létfeltételeket teremtsenek a technikával végzetesen öszszezárt újabb és újabb városlakó hullámoknak... Arnold Toynbee, a világhírű angol történész nem átallja nevét adni a Times-ban közzétett látomásához: az emberiség — úgymond — a megapolisz felé halad; a megállíthatatlanul duzzadó városok végül is összeérnek és a Földet világméretű városi övezetek új településformái borítják majd. Igen: kőlepedékek az űr távolából olyan meghitt kékeszölden foszforeszkáló földgolyónkon — a közeledő ezredévváltás tényekre alapozott előképe ez! Mit tegyen — mit tehet — e világfolyamat áramlatában a tízmilliós, anyagiakkal korlátozottan rendelkező ország, ahol a városiasodást különös, már-már párját ritkító históriai örökség is terheli? „A jelenlegi lakásállományt — írja nemzetközi összegezésében a Build International —, őseink átlagosan öt nemzedéke építette.” így hát a város: híd, amely a térben szétterülve, az idő felett ível át; csakhogy nálunk, Magyarországon ez a híd rövidebb: az átlag jóval kevesebb öt nemzedéknél. A középkori városfejlődésről hírt adó adatok még csaknem 600 várost említenek. A török visszavetette a városfejlődést; csupán néhány parasztváros vonzotta a jobbágyfalvak sarcolt népét. Az oly sok vihart kavart II. József féle népszámlálás 45 szabad királyi várost rögzít, 367 ezer lakossal; a legnagyobb város Debrecen volt, 30 064 cívis lakott itt, a legkisebb pedig a Sopron megyei Ruszt, 1055 főnyi népességgel. (Budán még 24 ezren, Pesten 20 ezren laktak csupán!) Ez hát a történelem által simára gyalult terep, amelyen modern fejlődésünk két nagy urbanizációs hulláma, a kapitalizáció és a szocialista városiasodás végigviharzott. Az előbbi: Budapestet duzzasztotta, hiszen a főváros, éppen kiépülési pubertáskorában a nagyobb politikai konglomerátum, a Habsburg birodalom egyik körzetének, s nem az ország saját irányítási érpályáinak a központja volt. Innen a példátlan örökség, amelynek következményei mindmáig nyomasztanak, innen az arány, hogy a legnagyobb város, Budapest, és az utána következő Miskolc között jócskán több mint tízezres a lakosság-különbség. Innen az arány, hogy a négy legnépesebb város a fővárosi népesség százalékában nálunk 29, Olaszországban 209, Csehszlovákiában 98, Lengyelországban 174 stb. Innen az arány, hogy nincs főváros Európában, amely országa iparát Budapestnél erőteljesebben koncentrálná: itt dolgozik az állami iparban foglalkoztatottak 40, a kohászat 31, a gépgyártás 62, a textilipar 50 százaléka. S innen a hatás, hogy — metropolis vonzását tekintve — vasreszelékbe dobott mágnes ez a város! A második, a szocialista urbanizációs hullám mindenekelőtt ezt: a kóros főváros központúságot oldotta. Negyedszázad alatt — pillanat ez országok, városok históriájában — rohamosan városiasodott az ország: a volt Dunapentele ma — Dunaújváros — 40 000-es város, Komló, Kazincbarcika, Oroszlány új városi települések, nem is szólva régebbi városaink bővüléséről. Ám a valóság mégis úgy fest, hogy vonzásuk megközelítően sem mérkőzhet Budapestével. Az arányváltozás, bár töretlenül folyamatos, lassú még: a legutóbbi népszámlálás szerint 1970. január 1-én a népesség 19 százaléka élt Budapesten, 26 százaléka a többi városban és 55 százaléka községekben (1949: Budapest aránya 17; a többi városé 21 százalék). Az ország települési térképét ábrázolni, a városiasodás hullámainak útvonalat szabni, az életkörülmények földrajzi kiegyenlítődéséhez feltételeket teremteni egymást váltó nemzedékek történelmi teendője. Ám irányt jelölni az ezredváltáshoz közelítő világban; számolni azzal, hogy a mai állványövezte falak immár 2000 utáni világ lakóházát, gyárépületét alkotják — a mi nemzedékünk elodázhatatlan kötelessége! így és ezért készült el — évtizedes kutatómunkával, a történelmi előzmények és a prognosztizált, holnapi lehetőségek felelősségteljes elemzésével — az országos településhálózat-fejlesztési koncepció. A kormánydöntés rangjára emelt távlati program a meghatározó tényezők özönét mérlegelve, a tanyától a fővárosig valamennyi település fejlődésvonalát rendszerré összegezve, a haza holnapi arcát, fiaink és unokáink országos otthonának körvonalrajzát vetíti elénk. Lapozzunk hát, éppen csak találomra pergetve a lapokat, a jövő Magyarországának e dossziéjában; az átrajzolt tájak tömör tényekkel, szikár számokkal ábrázolt, s mégis olyan meghitt-megható átváltozását kutatva. Az első, a legfontosabb ami az adatok mozaikjaiból irányzattá kerekedik: szembenézés, az örökölt súlypontbillenéssel, a Budapestcentrikussággal. A program az egyenletes fejlődés, a tervszerűen terelt urbanizációs megújulás — és nem kevésbé: az emberi létformához holnapután is alkalmas városi keretek — érdekében új vonzásközpontokat, új sűrűsödési pontokat rajzol a térképre. Ilyen módon a koncepció mindenekelőtt rögzíti a társadalmi-gazdasági fejlődés legfontosabb központjait: a városok, illetve az ezredfordulóig várossá emelkedő községek körét, fejlődésirányát, majd — ezen túl — szabályos rendbe illeszti a többi települést. Íme a sor: országos központ Budapest; kiemelt felsőfokú központ Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr; felsőfokú központ Békéscsaba, Kaposvár, Kecskemét, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Szombathely, Szolnok; részleges felsőfokú központ Baja, Dunaújváros, Eger, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Salgótarján, Sopron, Szekszárd, Tatabánya, Veszprérn, Zalaegerszeg. Egészében: 64 város illetve község szerveződik középfokú, és 39 város-község részleges középfokú központtá. Emellett: mintegy 1000—1100 alsó fokú, ezen belül: 120—150 kiemelt alsó fokú, és 200—300 részleges alsó fokú központ alakul ki. A rangsor természetesen meghatározott feltételrendszerbe illeszkedik; fokozatonként meghatározva az ipar arányait, a bolthálózat és a kultúrintézmények, a közlekedési infrastruktúra és a vízgazdálkodás, az agrárfejlődés és az iskolahálózat tömérdek tényezőjét — mindezzel pedig: az élet megújuló tárgyi kereteit. Igaz, sokat kell dolgoznunk, sok-sok pénzt beruháznunk, hogy ez a térkép holnap életre keljen. Dehát ez nemzedékünk sorsjelölte útja; így örökíthetjük tovább, nemesebben, emberarcúbban, gyarapítva az átvett örökséget. 6
