Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-12-23 / 26. szám
( is utca utcai ház Corso mozi, maid Bartók Terem, míg ismét feltűnt homlokzatán a színházat hirdető transzparens. Milyen levegője, hangulata van tehát e felemás utca mozgalmasabb felének, ahol a falsíkok minden tenyérnyi helyét kirakatok és vitrinek foglalják el, mintha ebben az utcában minden eladó volna, az iparosok és kereskedők egymásra licitálva kínálják portékájukat a sétáló közönségnek, a pamutállatkától az ékszerig, a külföldi illatszerektől a sósperecig? Olyan hangulata van, mint egy kikötőnek, ahová szakadatlanul érkeznek a kereskedelmi hajók, és a nap minden szakában ontják a rakományukat. Csak az utca csendessége nem emlékeztet a kikötők hajókürtös matrózkiáltásos zajongására, mert ez a fényes vásárutca egyúttal előkelő utca is. Szerény bronzbetűk hirdetik, hogy melyik kirakat mögött van R. C. divatszalonja, amelyet a nagyvilágból érkező s átutazó divathölgyek maguk között csak úgy emlegetnek, hogy „Chéz Claire" — Kláránál; s néhány házzal távolabb a Budapest Divatszalon, amelynek finom ujjú tervezői és varrónői régen elnyerték a pesti Patou kitüntető elnevezést. Három foghíj éktelenkedik még ebben az utcában, három nyers sebhely, amelyet a bontócsákányok mostanában téptek fel, eltakarítva az ostrom alatt lebombázott, majd hevenyészve, földszintes üzletkalitkák alakjában újjáépített, a Váci utcához mindenképpen méltatlan téglabarakkokat. Ezeken a foghíjakon keresztül tágul ki a következő években a Váci utca, ezeket az egymásra vicsorgó réseket kötik majd össze a szellös áthidalások, fenn a levegőben is összeolvasztva a Váci utca két partját, megteremtve egy szervesen összefüggő üzlethálózatot, amelyben naphosszat bolyonghat a vevő anélkül, hogy kilépne a szabadba. Azután máris itt van az Erzsébet-híd s a lendületes pesti hídfő mindörökre elfelejteti, hogy ott még volt valami, egy Modern Kávéház nevű intézmény, a világhírű pesti színpadi szerzők és a szorgalmas darabgyárosok kávéháza, akik talán azért látogatták a Modern Kávéház meglehetősen rideg s gabonaalkuszokhoz inkább illő helyiségeit, mert a közelben volt a nagy tekintélyű színházi hetilap szerkesztősége, s a szorgalmas színházi mesteremberek biztonságban érezték magukat „Incze pápa" közelében... S itt az Erzsébet-hídnál kezdődik az a másik Váci utca, az a majdnem kihalt, csak a Belvárosból kitiltott teherautók dübörgésétől felvert, kisiparos és kiskereskedő Váci utca. Ez már a posztópapucsos házmesterek és szerényebb jövedelmű kistisztviselők Belvárosa, akik hajdanvolt időkben itt szereztek maguknak lakást, mert belvárosi partájnak lenni valamiféle rang volt a régi Budapesten. Ide húzódtak azok a taplósapkás öreg órásmesterek, akik még meg tudják javítani a dupla fedelű ezüstórákat, itt vakoskodnak tenyérnyi műhelyekben azok a ritka mesterségeket űző régi pestiek, akik nádfonatú bútorok újrafonásával, üveg szobrászattal és ritka horgászzsákmányok kitömésével foglalkoznak, mert a horgászok éppoly hiú emberek, mint a vadászok. A vidékies unalom és csöndesség szürke harmata szállong a „déli" Váci utca fölött, mintha a szomszédos Molnár utca lakói még mindig gabonaőrléssel foglalkoznának, s este, hazatérve a kelepelő dunai malmokról, kiráznák kötényükből a garatport. De ne ítéljünk elhamarkodva, a Váci utcának ebben — a másik Váci utcától végletesen elütő — vonulatában állnak azok a nagy árvíz óta épült szép öreg házak, amelyeket még csak itt-ott vert ki a fényreklámok szeplője. Ezek a házak még őrzik a régi pesti Belváros méltóságát, az itt működő emberek, bizonyos mesterségek szemérmes titkait. A badacsonyi borozó tölgykapuján este beballagó csizmadiát úgy fogadják, mintha otthonában tartogatná a nemes céh jelvényeit, s talán így is van, mert ezek a régi belvárosi mesteremberek nem kótyavetyélték el emlékeiket a zsibpiacon. Csak a vége felé veszít valamit méltóságából a felemás utca, ott már szurtosabb italboltok is nyiladoznak, mert a hídfő túloldalán a központi Vásárcsarnok tömege terpeszkedik, Budapest gyomra. De az már a Ferencvárosban van. Baráti Géza A szellem kohója Ismerős helyre látogatunk el, így hát mozgásunk is biztosabb a szököttnél, a krónikás behunyt szemmel is feltalálna ezeken a lépcsőkön, eligazodna a folyosók labirintusában. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi kara egy nem túlságosan nagy, nem is túlságosan fényűző épületben székel, Budapest belvárosának legközepén, az Erzsébethíd pesti hídfejének közvetlen közelében. Ez az épület, valamikor a piarista papi rend nagyhírű gimnáziuma volt, később itt kapott otthont a bölcsész-kar, a humán-ismeretek felsőfokú oktatási intézménye. E sorok írója vagy másfél évtizeddel ezelőtt lépett be először ebbe az épületbe, irodalmat, történelmet, filozófiát tanult itt négy esztendeig, érdeklődési körének megfelelően, s szép emlékei — talán megbocsátja ezt az olvasó — arra csábítják, hogy kicsikét elidőzzön a múltban, amikor Paizs professzornál szótörténetből vizsgázott, Bóka Lászlónál József Attilából, Mód Aladárnál újkori történelemből. Ezek a nevek a legszélesebb körökben ismertek Magyarországon, az említett professzorok tudományáguk legavatottabb képviselői, vagy halálukig képviselői voltak. A múlt ebben az esetben bizonyos vonatkozásaiban hasonlatos a jelenhez, a bölcsészet az egyik legállandóbb, a • gyorsuló időben is csak mértéktartóan változó tudomány, habár tanítási metódusai a korral lépést tartva fejlődnek, az ősalapok, amelyeket egykor Arisztotelész, Platón, Homérosz vagy Horatius rakott le — hogy a régebbi időkről ne is beszéljünk —, jellegükben rendíthetetlenek. Az alkotó gondolkodásról van itt szó, a szakmai kalodákba nem préselhető műveltségről. A szemlélet, amely meghatározza az irodalom, történelem, néprajz, régészet, filozófia oktatás alapvető jellegét, az elmúlt másfél évtizedben semmit sem változott, ahogy változatlan a társadalom értékítélete is. Tehát az, amit egykor itt tanultam, nemcsakhogy tartalmában, de értékében sem másulhatotí meg azóta, s akik most itt. tanulnak — eljövendő pedagógusok, művészettörténészek, írók, filozófusok, tudósok — ugyanannak a befogadói, hordozói, amit én egykor, lerakva világnézetem és életszemléletem alapjait, itt elsajátítottam. Esztendőről esztendőre száz és száz fiatal kerül ki innen, s kezdi meg tanító, nevelő, műveltséget terjesztő munkáját az ország legkülönbözőbb vidékein. A bölcsészkar elsődleges feladata mindig is a tanárképzés volt, s ha változásról beszélhetünk, ezen a téren ment végbe az utóbbi időkben a legjelentősebb változás. Nem csupán a tudásanyag birtoklására, az irodalom, a történelem, a nyelvek egyre tökéletesedő ismeretére van szüksége egy tanárnak, hanem a nevelés, a tanítás módszereinek ismeretére is. A bölcsészkaron az Oktatási reform nyomán egyre nagyobb súlyt helyeznek a szilárd, korunknak megfelelő világnézet kialakítására, s az ezzel felvértezett pedagógusi elkötelezettség, nevelni akarás és tudás képességének és érzelmeinek felébresztésére. A filozófiai oktatás sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, a hallgatók ezen az egyetemen valódi teljességében ismerik meg az emberi gondolkodás történetét, hatalmas építményét, s nem csupán a filozófia szak hallgatói, hanem mindazok, akik a bölcsészkaron diplomát szereznek. Az egész klasszikus és a polgári filozófia — a szubjektív idealizmustól az egzisztencializmusig és a legmodernebb polgári irányzatokig — kritikai vizsgálata ez, s, a marxizmus nem dogmákon alapuló megismerésével egészül ki. A bölcsészkar oktatási elved- nyilvánvaló tényként fogadták el, hogy jó pedagógus valóban csak az lehet, társadalmilag hasznos nevelőmunkát csak az végezhet, aki hittel, sajátos meggyőződéssel, nem csupán a felszín jelenségeire ügyelve szolgálja azt az elvet, azt a lényeget, amelyre a társadalom egész rendszere, s fejlődése épül. Ezzél az elkötelezettséggel egészül ki a pedagógusi hivatás, s azzal a nevelői gyakorlattal, amelyet az ötödéveseknek az egyetem különböző gyakorló iskoláiban biztosít, túl a pedagógiai, lélektani, elméleti képzés körén. Különösen hangzik talán, de a technika, a műszaki tudományok felé orientálódó korunkban is a bölcsészet a fiatalok számára hatalmas vonzóerőt jelent. Minden esztendőben sokszoros a legkülönbözőbb szakokra a túljelentkezés, s ez az ifjú korosztályok humánműveltség iránti elkötelezettségét, vonzalmát bizonyítja. A bölcsészkar az egyik legjelentősebb nemzeti érték, a nyelv művelője és őrizője is. A nyelvészeti szakra általában a legkiválóbb képességekkel megáldott fiatalok kerülnek, akik — úgy is mondhatnám — életértelmüknek választják ezt a tudományt. Sokan közülük egyetemi tanulmányaik befejezése után is a tanszéken maradnak, oktatónak. Egyre korszerűsödik a különböző idegen nyelvek tanítása, az egyes nyelvi tanszékek, lektorátusok szoros kapcsolatban vannak a megfelelő országok bölcsészeti egyetemeivel, s egyre több lehetőség van arra, hogy a nyelvéket tanulók néhány hónapos, esetleg több éves időszakot külföldi tanulmányutakon töltsenek. Ki tudná felsorolni mindazt a tudományt, amelynek a bölcsészkar az otthona? Ki tudná felsorolni az ország szellemi életének jelességeit, költőket, írókat, tudósokat, akik valamikor ezen a karon végeztek? A krónikás úgy érzi, lehetetlenre vállalkozott, amikor arra gondolt, hogy az olvasónak bemutatja ezt az intézményt. Csupán utalhat erre vagy ama, az egészet, a teljességet meg sem közelítheti. Hiszen arra sem lenne elég a rendelkezésre álló hely, hogy a bölcsészkar legkiválóbb országos vagy nemzetközi hírnévnek örvendő professzorait, munkatársait felsorolja. Ez az intézmény hivatott arra is, hogy a közművelődés ügyét szolgálja: könyvtárosokat, népművelőket képeznek itt, s tulajdonképpen mindaz, ami ebben az országban az elmúlt esztendőkben az irodalmi műveltség vagy tágabban és általában a műveltségigény növekedésében végbement, közvetve a bölcsészkar érdeme is. S ha tudjuk, milyen hatalmas változás történt Magyarországon ezen a téren, csak akkor becsülhetjük fel az érdem nagyságát. Itt végeztek a magyar könyvkiadás irányítói, vezetői, a szerkesztők, a lektorok, itt tanultak az irodalomkritikusok és művészettörténészek, egyszóval a bölcsészkar az egész ország szellemi életét alapvetően befolyásolja. De kik azok, akik erre az egyetemre kerülnek, milyen társadalmi osztályból, rétegből származnak az itt végző fiatalok? Sok, feltűnően sok itt a vidéki lány és fiú, a falvakból származó parasztfiatal. Magyar tájak erős emlékekkel vértezett küldöttei ők, akik szép tiszta nyelvet őriznek, szép — s nem csupán irodalmi — hagyományokat testesítenek meg, s fejlesztenek tovább. Olthatatlan vonzódás van bennük a szellem értékednek megőrzésére, s továbbadására. Védelmezők és továbbvivők ők, a humán kultúra letéteményesei. Sok-sok fiatalt nemzeti történelmünk, irodalmunk bűvölete indít el azon az úton, amely óhatatlanul egybeesik társadalmunk elvi, s a gyakorlatban szorgalmazott törekvéseivel. Így újul meg újra és újra — hallgatóiban — az egyik legősibb magyar egyetem, a múlt kincseit a modem kor értékeivel ötvöző szellem kohója. Kristóf Attila Az egyetem téli napfényben Belvárosi háztetők (Novotta Ferenc felvételei)
