Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-08 / 1. szám
T Az idős Bella kisasszonyt a szomszédai állandóan zaklatják, hogy miért nem megy férjhez. — Minek? — válaszolja. — Hiszen van egy kutyám, egy papagájom, és egy macskám. Ez elég. — De hisz ezek nem helyettesítenek egy férjet! — Dehogynem! A kutyám mindig morog, a papagájom egész nap káromkodik, és a macskám minden éjszakát házon kívül tölt. Két barát hosszú évek után először akad össze k • az utcán. — Hát mégiscsak megnősültél? — Szó sincs róla! — Hát ez a négy gyerek itt veled kié? — Tudod, az antibébi-tablettákat gyártó cég képviselője vagyok. Ezek a beérkezett reklamációk. Kérem, vigye vissza ezt az almás lepényt, hozzon helyette egy üveg ásványvizet. A vendég megitta az ásványvizet és menni készült. — Bocsánat, nem tetszett kifizetni az ásványvizet — szól rá a pincér. — De hiszen visszaadtam helyette az almás lepényt. — Azt sem tetszett kifizetni. — Hát megettem én azt az almás lepényt? Egy részeg tántorog hajnaltájt New York utcáin. Megszólítja az első járókelőt: — Bocsánat, meg tudná mondani nekem, hogy hol vagyok? — A Broadway és a 42. utca sarkán — hangzik a válasz. — Hagyjon a részletekkel — mordul fel a részeg —, azt mondja meg, hogy mi a város neve? * Kártyázás közben Fehér felháborodottan tiltakozni kezd: — Fekete, te lesed a lapomat! — Ugyan miért lesném? — kérdi értetlenül Fekete. — Hiszen én osztottam. * Két régi barátnő véletlenül összefut az utcán. TAVASZ A KÖZÖS KÖZLEMÉNY Ma délelőtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra is gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltőtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdődő, de hosszú nátha előjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bíbelődtem, melyek csak másoknak semmiségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sarkon váratlanul feltűnt az a barátom, akit átlag minden tíz esztendőben látok egyszer, többnyire ilyen ideges délelőttökön, az a régi jó barátom, aki nek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akiről mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó, gyermekkori barátom, és hogy tegezem őt. A köztünk levő kapcsolatot még meghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyermekkori barátja vagyok és hogy tegez. Vártam, vajon futni enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít s elbeszélget velem. Természetesen az utóbbi 'örtént. Rám bámult és így szólt; — Te bicegsz? — Én? — hüledeztem. — Miért? — Ügy láttam. Az előbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél. — Dehogy — tiltakoztam kézzel-lábbal. — Én nem bicegtem. Szó sincs róla. Miért bicegtem volna? — Ügy láttam — ismételte szilárdan. — De ha nem bicegtem — fakadtam ki és nevettem. — Lehet — szólt. — Akkor tévedtem. Különben hogy vagy? Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a legvérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben s biztosan elégedetten, derűsen tekintek egyre ragyogóbb jövőm felé. Amint így fecsegtem s 6 belémkarolva lépegetett mellettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is állt. Jóságosán szemembe nézett s ezt mondta: — Nézd, pajtás, mondd meg, de őszintén, nem ütötted meg valahol a lábad? — Nem én. — Gondolkozzál! — Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni? — Oda, pajtás, hogy az előbb is tényleg bicegtél. Határozottan láttam. — Lehet — hagytam rá fáradtan és bosszúsan. — Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek. — Igazán? — kérdezte élesen és furcsán. — Igazán hát. Sok hibám van — hadartam —, de bicegni soha és sehol sem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erős lábam van. Egyenesen, keményen, határozottan járok. Nézd, így... Katonalépésben meneteltem előtte a járdán, le-föl. ö nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbé sikerült meggyőznöm, elmosolyodott s vállat Itt olvs vont. Lanyhán nyújtotta felém a kezét: — No, szervusz. Tovább mentem. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tőlem ez az őrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem? Micsoda benne ez az orv gyanakvás? Eleinte elhitte — legalább ezt tetette —, hogy nem bicegem, megnyugtatott mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belül, a lelke mélyén tovább fészkelődött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy én bicegni szoktam, hogy én a legmegrögzöttebb bicegők közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bűnös szenvedélyből bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják. Hátrafordultam. Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. Ha valakinek csak ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni akaratát. Ennélfogva még tettém néhány lépést,- aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettőt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez — sajnos — nem sikerül neki. Most nem mertem visszasandítani. De meg vagyok győződve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette zsebéből, mint színházban érdekesebb táncmutatványoknál. Csak később néztem hátra. Akkor már 6 is ellenkező irányban haladt, jókedvűen, és önérzetesen. Ezt gondolhatta magában: — Biceg, de tagadja. KORAN kezdi — Anyu, vidd haza a táskát, nekem randevúm van ...
