Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-11-24 / 24. szám
„A templom nem nyúlik a házak fölé, mint nyáj tőié a pásti ;tor, hanem elbújik kőzöuúk, barátsá cosan és szorosan hozzájuk simulva” (Révész Tamás felvételei) eritésén PÉCSISÁNDOR A kedves otthonban (Kotnyek Antal felv.) A premiert december elején tartották volna a Madách Színházban; Shakespeare nálunk ritkán játszott IV. Henrik című kétrészes drámája került volna színre, Falstaff szerepében Pécsi Sándorral. Hetekig készültek rá, azóta, hogy a nyári szünet véget ért. Pécsi Sándor is megérkezett, azt hiszem valahol Délen, tán Jugoszláviában töltötte a nyarat, ikonok, szobrok, öreg sírok és évezredes kövek nyomait kutatván. A Shakespeare-dráma alighanem vele utazott, s a mediterrán napfényben ott készült már Sir John Falstaff, a nagy étvágyú nemesúr, a régi Albionból. Ez a premier, Pécsi Sándorral, örökre elmaradt. Pécsi Sándor 1972. november 4-én reggel, miután felébredvén, olvasni kezdte a napi próba előtt Falstaff szerepét, váratlanul meghalt, ötvenéves korában. Először a színházakban dermedtek meg a hír hallatán. Elakadt a pályatársak szava; a próbákat felfüggesztették. Aztán a város, az ország tudta meg a kegyetlen közlést — egyszeriben üres lett körülöttünk minden. Hát ennyire szerették? — kérdeztük, pedig pontosan tudtuk a választ: igen, ennyire szerették. Attól a pillanattól kezdve, amikor először lépett színpadra, elkezdődött a színipálya, melynek ívelése egyszerre volt gyorsröptű és magabiztos: Pécsit akkor már a nagy színészek közé sorolták. Minden mozdulatára oda kellett figyelni. A korán kopaszodó, hatalmas tenyerű, zömök, különös mosolyé művész, mintha sohasem lett volna abban a kategóriában, hogy fiatal színész. Furcsamód öreg szerepekben ugrott ki; Medve doktor a Különös házasságban és Erkel Ferenc az Erkel-filmben — még harmincéves sem volt akkor. Így volt a színpadon is. Néha még aggódhattunk: nehogy ő is belekerüljön színházaink kedvelt és sűrűn használt skatulyáiba. Dehát ez az aggály felesleges volt Pécsi Sándorral kapcsolatban: ő minden szerepében olyan eredeti, annyira Pécsi Sándor-i volt, hogy szétroppantotta a skatulyákat. Ez az ember a szívét tette ki a színpadra; átnyújtotta a publikumnak önmagát és az ábrázolt szerepet. Tudatosan épített és ösztöneiből alkotott — nincs itt ellentmondás. Kemény, realista színjátszás volt az övé, nagy elődökkel, de nem utánozhatóan. Nem sorolom szerepeit — csak néhányból kísérlek meg valamit felvillantani e búcsúsorokban. Elsőül Tristánját idézem A kertész kutyája előadásából: Bajor Gizi és Ladányi Ferenc voltak a partnerei. A huszonhat éves — s a Bajor Gizire ámulattal néző — Pécsi több volt mint meglepetés: magátólértetődő volt, hogy a magyar színészet egyszeri fejedelemasszonya — Bajor — oldalán, meg a már befutott Ladányi mellett mély alázattal és mégis büszkén álmodik nekünk egy ősi szolgát, aki klasszikus és modern, felszabadult és érzelmeket-gondolatokat felszabadító, vaskos és finom—pazar volt. Vagy Scapinja, a moliére-i szolga, ez a szertelen komédiázásban is tökéletesen fegyelmezett tréfamester, az egyik legszebb Moliére-alakítás az ebben is igen gazdag magyar színjátszásban. Megyeri, a vándorszínész lehetett ilyen. S itt álljunk meg egy pillanatra; használjuk Pécsiről s méltán, hogy a legnagyobb komédiások voltak az ősei. De ne tévessze össze senki az igazi komédiást a ripacscsal; Pécsi, ha komédiás volt — ő maga is szívesen használta a szót —, hát a legfegyelmezettebb, legtisztább, legmodernebb komédiás, olyan, akiről Petőfi a Színészdalt írhatta. Ilyen mélységes tisztelettel csak a kiválasztottak — az embernek is nagyok — közelednek a színpadhoz; ilyen alázattal csak a tehetség-krőzusok élhetnek. Aki látta, ki felejtheti el Andrej szerepében, a Három nővér 1954-es előadásából! Most is itt zokog, kiált, lázad a hangja, amikor a süket szolgának elmondja legbelsőbb titkait, drámáját, megalázottságát; Pécsi mondatai most is a fülemben zengenek; furcsa orgánuma nem volt se szép, se szépelgő, de mindig a Vox Humana, az Ember hangja kiáltott belőle hlmnikus erővel. Csehov színpadán olyan volt ez a hang, mint megbicsaklott, elfulladt hegedűszó az őszi kertben, Csehov csodásán rajzolt világában. Es Lukai a zarándok, Gorkij különös figurája a Menedékhely ócska vackai és vodkásüvegei között, az egyszerűség és a szépség költészetét lopta be a vad indulatok és elfojtott életek súlyos drámái közé. Meg Eddie Carbone, Miller drámájának (Pillantás a hídról) hőse — megrendítő, székhezszegező alakítás volt, olyan remekmívű emberi építmény, hogy a színész minden előadáson nemcsak tolmácsa, de alkotótársa is volt az írónak. ö különben se egyszerű tolmács, hanem alkotóművész volt, akinek véleménye volt szerepről, színpadról, hazáról, világról. A kedves Pécsi Sanyi, akit mindenki szeretett, ismerős és ismeretlen, nem volt valamiféle joviálisán belenyugvó ember: ő perlekedett a bajokkal, hibákkal, színpadon és színpadon kívül is küzdő volt. Színpada: játéktér, élete: küzdőtér. Régi rajzokat, szobrokat, vázákat, sírkereszteket gyűjtött; kutatta, ősi kövekből, avarok és hunok titkát, ez volt a szenvedélye, a történelem emlékeinek gyűjtése- De itt és most élt, nem az évezredek ködében; itt és most, ezen a földön, közöttünk, s a mi mosolyunkért, gondolatainkért. Szeretett élni, alkotni, haragudni, örülni. Teljes ember volt: reneszánsz ember. Amikor a Pillantás a hídról előadásán az Alfierit játszó Uray Tivadar megállt a rivaldánál a dráma végén, s Eddie Carbonét búcsúztatva ezt mondta: „Emlékét némi nyugtalansággal gyászolom”. Valahogy így vagyunk Pécsivel is: nyugtalanul, sőt dühösen gyászoljuk, mert nem akarjuk hinni a kegyetlen valóságot, pedig pontosan tudjuk: nem jön be a színpadra többé Pécsi Sándor, a színész. * Demeter Imre tetteim KQ PROQRAMJÁBÓL (II,) ó sorozat A János vitéz lemezborítója (Novotta Ferenc reprodukciói) S most néhány szót a zenei művekről. A magyar egyesületeknek szánt ajándékok közt szerepel Kacsák Pongrác János vitéz című háromfelvonásos daljátékának három Qualiton nagylemeze, o közreműködő művészek fényképével és Várnai Péter zenetörténész magyar, német és angol nyelvű ismertetésével. A János vitéz bemutatója 1904. november 18-án zajlott le a Király Színházban — írja a többi között. A magyar politikai élet mozgalmas napjait élte, éppen a bemutató napján tört ki a parlamenti botrány, amelynek során A Petőfi verseket tartalmazó lemezborítók egyike az ellenzékiek törvénykönyvekkel, tintatartókkal, sőt székekkel dobálták a házelnököt, Tiszát és a kormánypárt padsorait. Végül is királyi leirattal oszlatták fel a parlamentet. Ebben a légkörben, elképzelhetően, hozzájárult a darab sikeréhez az a puszta tény is, hogy a darab a szabadságharc költőjének alkotásából készült és hogy levegője, zenei világa jellegzetesen magyaros. A János vitézt — Heltai Jenő verseivel — bemutató előadásán a magyar operett hőskorának legendás alakja, Konti József vezényelte, a címszerepet Fedák Sári, Iluskát Medgyasszay Vilma, Bagót Papp Mihály, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza játszotta. A Qualiton lemezfelvételeken Lukács Ervin vezényel, s a szereplők: Gobbi Hilda, Zentay Anna, Gyurkovits Mária, Ilosfalvi Róbert, Melis György, Pethes Ferenc, Domahidy László és Bilicsi Tivadar. Három kis Hungaroton lemez is eljut honfitársainkhoz, neves művészeink, Ruttkai Éva, Kohut Magda, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Gáti József, Bitskey Tibor, Horváth Ferenc, Sinkovits Imre, Mensáros László és Koncz Gábor mondják el Petőfi legszebb költeményeit. A Zeneműkiadó gondozásában megjelent Petőfi költeményeinek férfikarra írt kottáját is forgathaják majd a Petőfi-emlékműsorokon, a Hej, Büngösdi Bandit Kodály Zoltán, a Falu végén kurta kocsmát Ádám Jenő, A nép nevében című Petőfi költeményt Kadosa Pál zenésítette meg. Ennyi hát a Magyarok Világszövetségének útra kész Petőfianyagairól, amelyeket kis méretű, de nagyonis jelentős történelmi ereklye egészíti ki, nevezetesen az 1942-ben megalakult Történelmi Emlékbizottság Petőfi képmásával díszített sokszorosított jelvénye, H. M.
