Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-11-24 / 24. szám
A kétezer éve holt világ emlékei között Aeliával társalogva Az óbudai Aquincum romterületén jártam a minap. Az imperium halottal, római polgárok sírtáblái között mész-szürkén és szótlanul áll Aelia Sabina orgonaművésznő szarkofágja. Csendben léptem a sírverem elé. Az őr már mesze járt, különben is vasárnap van és november, ilyenkor a múzeum már bezárt. Engem is csak szívességből engedett be. járnám körbe a holt világot. Egy középkorú házaspár időzött még a romterületen. „Görögök”, jegyezte meg az őr. Azzal utamra engedett. A csend zsámolyára ülve, néhány pillanatra kétezer év messzeségébe befalazva, észre sem véve hangos szórakozottságomat, kérdéseket adtam föl, egyedül. Milyen lehettél, Aelia? Hogyan éltetek Aquincumban? Milyen gondjaitok voltak, s ki volt köztetek boldog? Hogyan bántatok más népekkel, s hogyan élt vissza hatalmával az, akinek hatalma volt? Mint jég a rianás idején, a csend is hirtelen repedt meg, a szarkofág fedele fölemelkedett, s a mély kőveremből, a képzelet árnyaként, selyemfelöltőben, vászonstólával borított vállakr kai, kilépett Aelia. — Köszöntelek — szólt barátságosan, s elindult velem. — Furcsa a tunikád — tette hozzá később. — A szokatlan viselet oka, Aelia, az, hogy én majd kétezer évvel utánad élek. Finom mészkőlapokkal fedett, domború utcán sétáltunk, amelynek köveiről a hajnali esővíz az utcát szegélyező csatornákba pergett. Az eső már elállt, napragyogás vonta be a fehér házakat, s körülöttünk negyvenezer lakosú római város zümmögött és zsibongott. — Ha jól látom, rabszolgák közelítenek, Aelia. Nem is köszöntöd őket? Ha jól tudom, valamikor rabszolga voltál te is? Aelia azonban hátat fordított nekik. — Jegyezd meg, idegen, a rabszolgát a volt rabszolga jobban gyűlöli, mint a szabad. *• — Szép 'vagy, Aelia, híres művész, ünnepelt ember, s ennyire keserű a szavad? — Halld keserűségem okát: életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy roszszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész' életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene. Ezt Seneca mondta. Vele tartok. Saruban lépdelt mellettem. — Aelia, kedves, a ti birodalmatokban sohasem megy le a nap. S itt áll híres Aquincumotok, délelőtti fényben, mészkő ragyogásban, istenszobroktól ékesen, dús földek által övezve, gazdagok vagytok, győztesek, csak boldogak nem? A fórumra értünk. Szabadtéri oltárok közt haladva, bíborszegélyes tógát viselve, Aquincum főpapja tűnt föl. A katonavárosból a polgárvárosba vezető úton pedig a helytartó közelített. Liktorok mentek előtte, veszszőnyalábokkal, a nyalábokon a pallosjogot jelképező bárdokkal. A helytartó mögött a szarmata, a kvád, s a dák tolmács haladt, mellette, de kissé hátrább, földig érő ruhát viselő, ősz férfiú. Aelia kapuményedésbe vont: — Fél. Fél örökösen. Félénken a helytartóra, élet és halál urára mutatott. — Kitől? — Mindenkitől, akinek vele azonos, vagy nála több hatalma van. Hatalmával folytonosan visszaél. Miután a jogtalanság a birodalomban kézről kézre jár, attól fél, hogy egyszer mások támadnak majd, s hatalmukkal visszaélve most már ellene fordítják fegyverüket. A hatalom a világon a legédesebb. Aki bírja, az rettegéssel jegyezte el magát. Tátott szájjal, mint aki lesi szavát, nevetésre kész arcizmokkal, mint aki bármikor bármin azonnal kacagni kész, a hosszú köntösű, ősz férfi lépegetett félénken mellette. — A jazigok behódolt fejedelme — közölte Aelia. — Róma kegyelemkenyerén él. A Duna túlsó partján élő barbár nép gyűlöli, mert behódolt, Róma megveti, mert gyáva volt. Fizeti és megveti. Ne hidd, hogy a derékban meghajlók védettek már, s boldogak. — Nincs mitől tartania — vetettem közbe. — Nappal. De ha az éjhomályban egy jazig íjász átússza a vizet, megbosszulandó az árulást?!... A gladiátor-laktanyából öregember kacsázott ki. Romként ment. Tekintete semmilyen volt, csak párássá vált ablakhoz hasonlíthatom. — Germán rabszolga volt — bökött feléje Aelia. — Colonia Aprippinából került ide. Mindig győzött a boldogtalan, a legszebb bacchánsnők hevertek lábai előtt. A helytartó felszabadította, földbirtokot kapott és háromezer denarius ütötte végkielégítésként a markát. — És boldogtalan? — Csak az. Megunta a vért. Irtózik magától. Reszket a múltjától. S mindig szomorú. — Ha a kiontott vér nem boldogít, s nem tesz diadalmassá a folytonos győzelem sem, talán a vértelen szenvedély teremt csuda dolgokat? — Kikre gondolsz, furcsa tunikás ember? — Színészeitekre. A babérral övezettekre. — Rabszolga mind. A színészek közt egy sem szabad. — Nem értem, Aelia. Őrjöngtök értük és szolgaságban tartjátok azokat, akikért mindig tapsra verődik össze a kezetek? — Az ordo rájött arra, hogy a szabad színésznek nem jó. Csak a rabszolga idomítható. Aquincum: a szarkofágok útja — Ordo? Mi ez? — A helyi hatalom. A száz tagú városi tanács. — Ha a rajongva szeretett művész sem boldog, a hatalom szolgája, a fegyveres, a légionárius, legalább a katona bizonyára az. — Külön városrészben lakik. Szolgálati ideje huszonöt év. Nem is nősülhet, ágyasa külön szégyentelepen, a canabae-n él. — S mikor nősülhet? — Ha kiszolgált, ha veterán, ha vén. Mikor már a legédesebb asszonyi ölben sem lelhet örömet. Házaspárnak tűnő nő és férfiú haladt el mellettünk, öregek voltak. Viseletűk és beszédjük a többiektől különbözött. A nő turbános kalapot hordott, lenruhát, ruháját a vállrésznél fibula tartotta össze. A férfi fejrevalója is más volt, mint a római polgároké. — Mit jegyzel? — vetette közbe Aelia. — Mindezt megírod? — Ha lehet. — Most jut eszembe, te kétezer év múlva élsz. Akkor már lehet. Akkor már talán lehet. — Már megbocsáss, Aelia, kik ezek? Miféle néphez tartozók? — az öreg házaspár a fórumon csendben áthaladt. — Eraviszkuszok voltak. Az őslakók! De furcsa nép. — Mennyiben furcsák? — Bátrak a vakmerőségig, s a gyávaságig meghunyászkodók. Vakmerőén igáztak le másokat, s gyermeki szelídséggel vetették magukat alá a római uralomnak. Nem férnek meg egymással. Hirtelen haragúak, hangosak, ölremenők. S amint elkeserednek, meg is ölik magukat. A legtöbb v öngyilkos közülük való. — Már ne haragudj, Aelia, de minek örüljenek? Elszedtétek mindenüket, városuk nevét is elorozva. — Ezt hogy érted? — Ak Ink volt fővárosuk neve. Még ezt is elcsentétek, a városnevet Aquincummá változtatva át. Rossz kis sugár suhant át arcán. Nyilvánvaló volt, hogy Róma a kritikát nem kedveli. Témát változtattam: — Aelia, talán meg tudnád mondani nekem, miért találunk mi annyi tevecsontot az óbudai földben kétezer év után?... Ezerkilencszáz, ezernyolcszáz év után?... — Bármit kérdezel, mindig a félelembe ütközünk. A II. légió szír íjászokat hozatott, hogy védekezni tudjon a barbárok betörései ellen. A szírek teveháton érkeztek, s állataik elhulltak a nekik nem otthonos földön. Már visszatérőben voltunk a szarkofág felé. Aelia olyan sóhajtással, amely üveghangra emlékeztetett, megkérdezte még: — S velünk, idegen, mondd, mi történt velünk? — Eltűntetek, akár az eraviszkuszok, akiket eltüntettetek. — Valótlant állítasz, furcsa tunikás. Ha eltűntünk, hol tanultál meg ilyen szépen latinul? — Egy magyar királyi főgimnáziumban. — Ha még tanítják Róma nyelvét, hogyan tűntünk volna el? — Ügy, hogy a zsarnokságot nem a véres gladiátor, nem a még véresebb helytartó. hanem a műveltség éli túl. A szarkofág rácsukódott. A görögök is elmentek már. Egyedül álltam. Fáradt szél csókolgatta a romokat. Ruffy Péter A „románt „Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra, a hajógyári sziget környékén, mint egy hajótörött, nem volt válogatnivalója a menekülés módjában. Ott szállott partra, ahol lehetett: akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált, pléh kályhacsövek, hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is...” A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár alapításának 60. évfordulójára Tóbiás Áron évtizedes gyűjtő- és írói munkájának eredményeképpen 1964-ben adta ki a magyar irodalom mind ez ideig legizgalmasabb monográfiáját „Krúdy világa” címmel. E hétszázharminc oldalas mű bevezetőjéből idézzük a következőket — a cikkünk bevezetésében olvasható keserű önéletrajzi jegyzettel egyetemben: „Nem egyszerű irodalmi monográfiát adunk az olvasó kezébe — hiszen ez nem a fővárosi könyvtár feladata —, hanem Krúdy Gyula személyét kiválasztva, főként budapesti és Budapestről szóló munkásságára figyelve, a közelmúlt társadalmi mozgásait és irodalmi gyújtópontjait szeizmografikus pontossággal nyomon követtük, dokumentumokkal hitelessé, személyes visszaemlékezésekkel érzékletessé téve az ábrázolandó korszakot." Nincs szükség az átlagosnál fejlettebb szellemi fülhallásra ahhoz, hogy a két idézet összecsendülését meghalljuk, nincs szükség eltökélten reális látásmódra ahhoz, hogy észrevegyük, sem az 1933-ban elhunyt író, sem a halála után harminc évvel készült monográfia szerzői, szem- és fültanúi, emlékezői nem csináltak titkot abból: Óbuda sohasem volt csak az a romantikus kocsmazug, az a festői „magyar Grinzing", ahol minden kapu alatt boroshordókat döngettek a piros arcú pincemesterek s az egész tájat belengte a csípős lében úszó marhapörkölt és az újbor savanykás illata. Az élő Budapest krónikásainak feladata: szigorú tárgyilagossággal felvázolni a kétezer évnél is idősebb, de mai nevét és rangját mindössze száz éve hordozó Budapest huszonkét kerületének távolabbi és közelebbi múltját és kibontakozó jelenidejét. Rendkívül nehéz és háládatlan vállalkozásnak tűnik tehát Óbudát megfosztani a hosszú életű kiskocsmái színességtől, a sramlizene édeskés hanghullámaitól, amelyek a boltíves bormérő helyeken és lugasokban olyan megejtő epekedéssel szóltak még a közelmúltban is, mintha Budapest még mindig az ezredéves ünnepség pántlikás nemzeti bódulatában üritgette volna poharát, bár az óbudai kocsmárosoktól nem lehet megtagadni az elismerést: a végső kapuzárásig féltékenyen őrizték a vendégfogadó házak tisztességét, tisztaságát és megbecsülhetetlen szívélyességét. Krúdy Gyula és családja 1930 májusában költözött az óbudai Templom utcába s élete utolsó három esztendejét ebben a salétromvirágos, földszintes házban töltötte. Oszlassuk el a lampionok félhomályában született legendát, amely szerint Krúdyt az óbudai tájon bőven termő kiskocsmák, barátságos tanyázóhelyek, csöndes bormérések vonzották ebbe a roskatag világba. Krúdy a harmincas évek legolvasottabb írója olyan anyagi nehézségekkel küzdött, hogy nem maradt más választása, mint a „reménytelen” óbudai partvidék, ahonnan azután három év múlva a szálfa termetű Szindbád tovább hajózott a halhatatlanság kikötői felé. |aÍcb*U utg tiílfecSU*#1 rröl kire* jó kaSarkát £áak Bé ne rúg a* angyalát Kocsmai hívogató 12
