Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-11-24 / 24. szám

ikus" város

Későn érkezett Óbudára, megtörtén, megkeseredetten, kiábrándultán irodalmunknak ez a csodálatos erejű szellemidézője, aki nemcsak a századvégi és századeleji dzsentrikorszak elenyészését ábrázolta a bús nosztalgián átütő, ám soha ki nem mondott ítélettel, de történelmünk távolabbi villanásait is, a bástyafalakból kilépő halovány királyi arcéleket, zord katonákat és kardpenge élességű papokat. Vajon miképpen alakul Krúdy és a magyar irodalom egy jelentős korszaka, ha ez a bálvány-nyugalmú és végtelenül érzékeny író fiatalabban, sértetlen lélekkel és szívvel telepedik meg a romantikus városban, amelynek romantikájából már csak hiábavaló cserepeket őriztek a kiskocsmák polcain? Ha Krúdy lilatintás kalamárisából elkezd patakzani Óbuda ezeréves magyar regényessége, a nagy és igazi Buda árnyékában és előterében kibontakozó óbudai magyar középkor, amely színességében, drámaiságában és történelmi jelentőségében nem sokkal marad el Zsigmond és Mátyás Budavára mögött?

Milyen gazdaggá és teljessé válhatott volna Óbuda irodalmi megörökítése, ha Krúdyt alkotóereje teljében megérinti az a másik óbudai regényesség, az István alapította káptalan histórikuma, a Szent László által befejezett és a tatárjárás alatt elpusztult óbudai bazilika, majd a Nagy Lajos és Erzsébet királynő alapította prépostság, amelyről Ransanus humanista püspök is a csodálat hangján emlékezett meg. Kevés tája, városa, városrésze van a középkori Magyarországnak, ahol a római ragyogás után olyan pompával ragyogott volna a magyar államiság, mint a porrá vált Óbudán. A XIII. században itt már a második királyi palota épült, falai közt értesült IV. Béla a tatárok közeledéséről. E napjainkban örökre elenyésző viskóváros nemcsak római romokra épült, de maga alá temette Erzsébet királyné városának klarissza és pálos kolostorait, a királyné által építtetett kereskedőházat és a gazdagodó óbudai polgárok házait. Talán megihlette volna Krúdy mozgékony és éber képzeletét a nagy menekítés, amikor — 1595-ben — az óbudai lakosságot a végvári csapatok védelmében Esztergomba, majd Érsekújvárra telepítették a tőrök elől, vagy a Zichy-korszak, ami egészen 1767-ig tartott, amikor a Királyi Kamara visszaváltotta Óbudát o Zichy-családtól és a hányatott életű város megkapta a mezőváros rangját, hogy a XIX. század elején a kereskedők, a kézművesek, vagy a gyárak megtelepedése megváltoztassa Óbuda mezőgazdasági jellegét.

Mennyi regénybe kívánkozó alakot termett ez a táj a XVIII. és a XIX. század utolsó és első évtizedeiben. Némelyik, még sértetlen utcában talán azok a gömbölyűre kopott macskakövek lapulnak a földben, amelyeket még a Velencéből érkezett Mazzacuto Ágoston tapodott, aki a mai Miklós tér sarkán selyemgombolyító műhelyt alapított, vagy Frászt Péter és Auguste József, akiknek „szépfestő” gyárában katonaposztót és katonacsákóra való nemezt festettek, de még csak 1784-et jelzett az óbudai kalendárium, amikor Goldberger Ferenc aranyműves maga mellé vett egy vándorló kékfestő mestert és megvetette a mai „Goli” alapjait.

Az óbudai kis- és nagypolgárság élete örök hullámzás volt, fellendülés és hanyatlás követte egymást, míg a XVIII. század végén elkezdődött az építészetben és életmódban egyaránt az ellaposodás, az elszegényedés, a Pestre és Buda távolabbi területeire való menekülés, mert a Duna Gőzhajózási Társaság hajógyára már nem tudott lekötni több munkaerőt, a céhkiváltságokkal küszködő és dekonjunktúráktól akadályozott kis manifaktúrák szép lassan sorvadásnak indultak. Krúdy mindebből jóformán már semmit sem látott, semmit sem hallott és tapasztalt, az ö Óbudáját nappali csendesség és éjszakai vigadozás jelezte, amikor megérkeztek Pestről a jótorkú borisszák és megszállták a Kéhly, a Tahler, a Flesser nővérek kocsmáit. Az öregedő, a halálra készülő Krúdy azonban már nem kedvelte a ricsajos kocsmákat, ha be is ült valamelyikbe, némán iszogatta a borát, s merengő tekintettel elnézett a hangoskodók feje fölött. Szindbád akkor már a legnagyobb útra készülődött.

„Krúdy Óbudája már a múlté” hallani manapság, amikor a bontócsákányok és házdöntő gépek csapásai alatt puhán összeomlanak az agyagfalú házacskák. Szindbád nosztalgiájában édeskevés szerepe volt ennek a most végkép eltűnő Óbudának, a sok vihart megért hajós már csak mesélni akart az óbudai csöndben, naponta papírra vetni 16 oldal kéziratot, de a kiadók és szerkesztők mind ritkábban zörgettek a Templom utcai ház kapuján. Ha semmi egyebet nem közölt volna e két világháború közötti korról a „Krúdy világa”, csak a pusztuló óriás kérő, könyörgő, követelőző, kesergő és kétségbeesett leveleit, meghasonlásának és végső kiábrándulásának híradásait, akkor is többet árult volna el „Krúdy Öbudájá”-ról, Szindbád emberi és írói hajótörésének az egész akkori magyar társadalmat árnyékba borító, fojtogató viharfelhőiről, mint azok a kis színes kocsmai fecsegések, amelyek azóta keltek szárnyra.

Nem, ez az újkeletű, újraszinezett, szétomló porfelhőiben felmagasztalt romantikus város nem azonos Krúdy Óbudájával, azzal a tájjal, ahonnan a hajós háromévi keserves veszteglés után örökre elhajózott.

Baráti Géza

A Mókus utca, amelynek napjai meg vannak számlálva

A lakótelep

Az 1960-as évtized második felében kezdődött meg az a változás, amely Óbuda múltbeli képének sanyarú vonásait eltörölte, s ezt a tájat olyannyira kicserélte, hogy aki tíz esztendővel ezelőtt otthonos volt itt, ma egyszerűen nem ismerne rá.

Kísérletként kezdődött, legalábbis ezzel a szóval illették az első időkben. Óbudán kezdte meg működését Magyarország első modern házgyára, s az ott előállított betonelemekből, panelekből építették fel az úgynevezett „kísérleti lakótelep” házait, a mostani valóság magvát. A kísérlet azóta kiteljesedett, hatalmas torony- és sávházak nőttek ki a földből, kialakult egy teljesen új városrész, s egymás után dőltek romba a régi földszintes, nedves, olykor vályogból emelt, tipikus óbudai házak, utcasorok. A rekonstrukció gyors ütemben haladt előre, 1970-ben már 70 ezer, 1971- ben 90 ezer ember élt itt, s 1975-re a tervek szerint 130 ezer lakosa lesz a modern Óbudának. Ezen időszak alatt 12 ezer új lakást építenek fel a régi városrész szívében, a mostani időszak nagy munkája, a Szentendrei út és a Duna-part által határolt sávban folyik.

Most már egyáltalán nem lehet „kísérletezésről” beafféle pihenő városrész alakult itt ki, de nem élettelen közönybe fulladó, hanem sajátosan pezsgő, teljességet nyújtó, éppen ezért kívánatos. A Vörösvári úton otthonos, hangulatos üzletnegyed alakult ki, a sávházak földszintjén apró, de rendkívül forgalmas és bőséges áruválasztékú boltok nyíltak, a kirakatok színesítik a lakótelep képét, s világvárosiassá teszik.

Említettem az előbb, hogy hamarosan patriótává válnak itt az új lakók, úgy érzik, mintha régtől fogva otthonuk lenne ez a táj. Általában szerencsés embernek tartják azt manapság, aki az óbudai lakótelepen kap lakást. Ezek közül a szerencsések közül egy Baji Károlyné. Ha róla beszélünk, tulajdonképpen a modern Óbuda egy új lakójának egyedi, de mégis tipikus történetét mondjuk el. Habár csak néhány esztendeje él itt, úgy beszél Óbudáról, mintha ezen a tájon látta volna meg a napvilágot.

— Harminchárom esztendő alatt — mióta férjhez mentem — a mostani a tizenegyedik lakásunk. És különös módon ez a tizenegyedik a legkedvesebb; elsősorban azért, mert a legszebb és a legnagyobb, de azért is, mert véglegesnek tekinthetjük, a környezet otthonossá-Rendelölntézet az új Óbudán

Épüld hajú a Hajógyárban

(Novotta Ferenc és az MTI íelv.)

szélni, az előregyártott elemekből történő építkezési forma a modern kor lényegéhez tartozik, a két-háromnégyszobás „panel” lakásokba egymás után költöznek be a lakók Budapest különböző kerületeiből. Éppen ezért rengeteg itt az új honpolgár, de különös módon az „újak” néhány hónap alatt óbudai patriótává válnak, mert a sajátos környezet, a korszerű szépség, a táj megőrzött előnyei, a jó Duna-parti levegő, a viszonylagos csend idetartozóvá békíti az „idegenek” szívét,

Budapesten számos új lakótelep épült az elmúlt esztendőkben, s épül tovább a jövőben is, de valamennyi közül talán az óbudai a legvonzóbb; itt valóban sikerült megőrizni az új és a régi összhangját, a szalag- és toronyházak tömege nem kelti a zsúfoltság és levegőtlenség érzetét, az épületek között tágas, napfényes terek, parkok húzódnak, nem érződik a „panel-kényszer” egyhangúsága, s mivel meglehetősen kevés itt a gyár, a nagyüzem, úgy tűnik, mintha az ember elkülönülhetne a világváros füstjétől, zsivajától. A tervezők pontosan ezt a viszonylagos elkülönülési lehetőséget keresték és valósították meg,

ga miatt. Három szobánk van, konyhánk és fürdőszobánk, jelenleg hárman vagyunk, és három embernek ez tökéletesen elég. Hosszú története van annak, miképpen kerültünk ide Óbudára. Számomra ez egy kicsit viszszatérés is, mert közelebb kerültem a szülőhelyemhez, ugyanis én valamikor Esztergom felett egy erdészházban születtem, és Budapestnek ez a része esik legközelebb a Dunakanyarhoz, ezért beszélek közeledésről. A nagyvárost én csak felnőtt fejjel ismertem meg, hiszen a gyermekkorom a világtól távol zajlott.

— Emlékszem, erdőn keresztül, három hegyen keresztül jártunk iskolába a kis húgommal apám házából, az erdészházból. Entern a szüleim tanítónőnek szántak, be is írattak polgáriba, de a négy polgári elvégzése után az iskoláztatásom abbamaradt. Rövid ideig varrni tanultam Esztergomban, de azt sem csináltam végig, őszintén szólva máig sem sajátítottam el a szabásvarrás tudományát, bér olykor az unokáimnak varrók valamit.

— Kissé előreszaladtam az időben, amikor az unokáimról beszélek, hiszen még az

A lakótelep

eljegyzésemről sem szóltam eddig. Pedig akkortájt a lány jövője egyetlen dolgon alapult, férjhez kellett mennie. Az az erdészház pedig határozottan kiesett a számításba jöhető férfiak útvonalából, így hát semmi csodálnivaló sincs azon, hogy az én későbbi férjemet úgy kommendálták. Amikor megismertem Baji Károlyt, 15 éves voltam mindössze. A keresztanyám, aki feladatának tartotta sorsom kormányzását, írt az édesanyámnak, hogy ismer egy nősülendő legényt. A legény apjának Rákospalotán vendéglője van — írta —, magamagának pedig nyugdíjas állása, kocsivezető a Beszkártnál. így aztán engem hazahívtak Esztergomból, vonatra ültünk, bevittek Pestre, és ott láttam meg először a rákospalotai vendéglőben későbbi férjemet, Baji Károlyt, amint egy nagy „beszkártos-bundában” áll elém. Nem akarom megmásítani a múltat, minek is hazudnék: amikor először azt kérdezte tőlem, „hozzám jössz-e feleségül?” nem túlságos örömmel mondtam: „Hát jó ...” Csak úgy rábólintottam, mert sohasem voltam vitatkozó természetű. Minek hazudnék, mondhatom az igazat nyugodtan, hiszen 33 esztendő óta együtt vagyunk, és nem tudnék meglenni nélküle. A mi esetünkben jól sikerült a kommendálás.

— így kerültem fel Pestre, Rákospalotán éltünk először, egy szobakonyhás lakásban, aztán később, ahogy már mondtam, sokszor költöztünk, sok helyen éltünk. Nekem a szüleim mindent megadtak: szoba-konyha bútort, ágyneműt ötszöri áthúzásra, ahogy akkoriban illett. Ha így visszagondolok, nem tudom megmondani, szűkösen éltünk-e. Olyan nagyon szegények nem voltunk — tűnődve az újságíróra néz, aztán magától kérdezi —, vagy csak nem vettem észre? Az biztos, hogy a háború és utána néhány év nagyon nehéz volt. Én hoszszú ideig, amíg a gyerekek kicsik voltak, nem dolgoztam, csak otthon a családra. A párom továbbra is a Beszkártnál dolgozott, onnan is ment nyugdíjba nemrégiben, illetve a Budapesti Közlekedési Vállalattól.

— 1940-ben született meg a nagyobbik lányom, utána még egy lányom és két fiam született. Csak ez volt számomra az élet: a házimunka és a család. Kezdetben nehéz volt megszoknom, hogy az erdei házból a nagyvárosba kerültem, de aztán egyre jobban feltaláltam magam. Aztán a szívemet kitöltötték a gyerekek. Sohasem voltak nekem külön vágyaim, feloldódtam a gyerekeimben. Amikor aztán ők nagyobbak lettek — 1950- ben született meg a legkisebb fiam —, én is dolgozni mentem. A Duna Cipőgyárban dolgoztam, betanított munkásként két esztendeig, aztán átmentem egy újpesti szövetkezetbe. Néhány esztendővel ezelőtt gerincsérvvel operáltak, ezért a termelőmunkából a szövetkezet konyhájára kerültem. Ebédet osztok és rendben tartom az ebédlőt. Nyolc forint az órabérem, a havi keresetem a lakbérpótlékkal együtt 1700 forint. Négy évet kell még dolgoznom a nyugdíjért. Ez az idő majd csak eltelik valahogy, aztán többet lehetek az unokáimmal. Ahogy mondtam, az első lakásunk Rákospalotán volt, azóta tizenegy helyen éltünk, de mindig szűkén voltunk, a négy gyerek is csak itt Óbudán kapott elég teret. Hárman közülük azóta már önálló életbe kezdtek, csak a legkisebb fiúnk lakik idehaza. Valószínűleg, ha megnősül, a családjával együtt itt is marad, ez a lakás miutánunk majd az övé lesz. A legnagyobb lányom a vasútnál tisztviselő, a másik lányom Pécsett él, gondozónő egy bölcsődében, a nagyobbik fiam üzemvezető technikus, a kisebbik műszerész. Férjem oktatótisztként ment nyugdíjba a BKV-tól, 1800 forint nyugdíja van. Nyugodtan, elégedettségben élünk.

A riporternek még egyetlen kérdése van: miért kedves annyira Bajiék számára az óbudai lakótelep?

— A lakás nagyon szép, kényelmes és modern. Mondom, a kisebbik fiam itthon maradt, ha megnősül, családostul elfér. Nagyon szeretjük ezt a vidéket, úgy érzem, bensőségesebb, mint a többi fővárosi lakótelep, vagy akár Budapest belvárosa. Sok a park, csend van és jó levegő. Nem hiányoznak az üzletek, szolgáltató intézmények sem, kényelmes az életünk. Férjem azt mondja, nyugdíjas számára ideális ez a környék, sohasem unatkozik, társakat talál. Ha ez lett volna a legelső lakásunk, dehogyis igyekeztünk volna tovább, hiszen innen senki sem akar elmenni, csak újak és újak. jönnek. Növekszik, szépül Óbuda, ahogy rendjén is van.

Kristóf Attila

13