Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-10-28 / 22. szám

„Magyarország koronája Budapest, a korona legszebb gyémántja a budai Vár.”

Az európai polgármesterek Budapest centenáriuma alkalmával rendezett találkozóján hangzott el ez a megállapítás, amelyet korántsem tekinthetünk merő udvariasságnak, mert más szavakkal, másfajta fogalmazásban, de minden esetben a megilletődőttség érzelmi fűtöttségével, számtalanszor elhangzott a századik születésnapját ünneplő magyar főváros látogatói körében.

Ezzel az egyetlen idézettel a jegyzetfüzet első lapján kopogtattam be Keresztessé Istvánhoz, az I. kerületi tanács fiatal főmérnökéhez, aki tizenhárom éve dolgozik a klasszikus Buda megújhodásán és megszépülésén, s akit nyugodt lelkiismerettel nevezhetünk gyémántköszörűsnek, a budai kincs alázatosan lobogó művészének. Munkahelye a Krisztinában van, parányi iroda — vagy inkább műhely —, amely-A gyémántköszörüa

s a főmérnök jóváhagyólag bólint, nyilván önmaga is így képzelte.

— Tehát a Vár — mondja és összehúzza a szemét, mint a gyémántköszörűs, amikor munkához lát. — A Vár lakónegyedének helyreállítása több, mint tízéves munkával országos jelentőségű történeti, műemléki és idegenforgalmi értéket hozott létre. Egy romos épületmaradvány és négy üres telek kivételével egységes képet alkot. A történelmi városmag, amelyet a második világháborúban jóvátehetetlennek tűnő károsodás ért, ma joggal tarthat igényt a helyreállított városkép rangjára. A Hess András téren gyakorlatilag már megkezdődött a Hilton-szálló építése. A Mátyás templommal szemközt, a Szentháromság tér 7—8 szám alatt, palánk mögött árválkodó üres telekkel viszont az a tervünk, hogy a Hiltonnál olcsóbb, a tér hangulati egységét hűen szolgáló, a környezetbe illeszkedő fogadót építünk, afféle újkori „Vörös sün”-t, ezzel a Vár lakónegyedének építészeti kimunkálása befejezést nyer. Gondolom, a Palota együttes helyreállításának külön írást szentel a sorozat, így a Várról még csak annyit, hogy egy hajdani lovagteremből, ahová carraral márványlépcsők vezetnek, kialakítjuk Budapest legszebb házasságkötő termét. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy néhány év múlva divat lesz a Várban házasodni.

— Víziváros — mondom a második végszót, s a gyémántköszörűs főmérnök lélegzetvétel nélkül átkapcsol az új témára, mintegy szellemi drótkötélpályán suhan le a várfokról a Víziváros parti lapályára, érintve a nyugati várlejtő nyugtalanító tájképi ellentmondásait.

— Az év végén megindul a metró a Duna alatt, egészen a Délivasútig. A Batthyány téri műemlék együttes a maga középkorias hangulatával egyszerre alakul át

Budapest egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontjává, ahol a közeli időkben néhány nap alatt több ember fordul majd meg, mint száz év vei ezelőtt egy egész évben. A Víziváros magja megőrzi évszázados környezetképét, de a kopott, földszintes, műemléki rangra számot nem tartó Víziváros átadja helyét annak a modern, szellős és eleven városnegyednek,

amely már feltűnik a sugárútié alakuló Csalogány utca környékén. A Víziváros legjelentősebb útvonalától, a Fő utcától a Várhegyig terjedő meneteles tereprész okozza a legtöbb gondot. Ez a terület rengeteget szenvedett az ostrom alatt, a közterület alatt ma is találhatók olyan víznyomó vezetékek, amelyek megrongálódtak, folytonosságuk megszakadt, így tetézik a geológiai okokból adódó nehézségeket. Mégis tovább dolgozunk a vízivárosi kép két nehéz rendezési pontjának megoldásán. Az egyik a Corvin téri „nyitás”, a Fő utcából a Halászbástyához vezető sétaút megnyitása, a másik a Clark Adám tér végleges rendezése, ezzel együtt a Lánchíd és az Alagút forgalmának kialakítása. Itt állt valamikor a kis kőemberke, a magyarországi utak kiinduló pontját jelképező 0-kilométerkő. Már faragják az új O-kilométert, a régi kőemberke a kiscelli múzeumba került.

A második világháború végén a budai ostrom, amelyet a sorok írója is a kerületben élt át, mindössze négy lakóházat hagyott épségben az I. kerület földrajzi határai között. A többi súlyosan megsérült vagy megrongálódott. E háborús pusztítás nyomai ma már visszaszorultak, eltünedeztek, helyüket elfoglalja az új városkép, a megújhodott Buda szívderítő látványa. A gyémántköszőrűs főmérnök erről a mai és holnapi Budáról szólva csöndesen parázslani kezd, mint minden művész az alkotás szülőfájdalmainak kezdetén.

— A régi Tabán falu — mondja —, még a harmincas években eltűnt, helyét a Naphegy, a Gellérthegy felé felnyúló összefüggd zöld terület foglalja el, a „napozó” Tabán, fölötte pedig Budapest legöregebb kerületének legfiatalabb negyede, az új társasházakkal beszórt hegyvidék, amelynek beépítése kedvező összhatást nyújt, bár a társasházak kivitelezése elég egyhangú, a táj és a tágasabb környezet azonban szerencsésen oldja fel és foglalja magába ezeket a házakat, amelyeknek végül is a lakáshiány csökkentésében fontos szerepük volt. Az Attila út és a Krisztina út jó karban tartott épületeivel a kerület legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb részlete, de már a Krisztina tér, a Mikó utca és a Pauler utca páros oldala által bezárt tömb egyenesen forgalmi akadály, mert. a Délivasút, a Magyar Jakobinusok tere felől és végső soron az Alkotás utcán a Balaton felől érkező forgalom a Vérmezővel párhuzamos széles úton a belváros felé halad, itt azonban beszűkül és megtorpan. Olyan nagy gond ez, mint a Délivasút—Márvány utca—Mészáros utca által határolt terület, amely olyanynyira elavult, hogy már a régi külváros alapvető körülményeit sem éri el. Itt csak a bontócsákány segít, a TükeMelep megszüntetésére és a zsúfolt környék megnyitása, kiszellőztetése, a Várhoz, a Tabánhoz, a Vérmezőhöz méltó kiképzése.

Dél van, a Krisztina körút őszi lombhullásában hazafelé zsibonganak az iskolások. Többször ránk nyitják az ajtót, a lobogó szenvedélyű gyémántköszörűsnek polgári foglalkozása is van, a kerület főmérnöke, akit köt a hivatali rend, az aláírási kötelezettség. Elköszönök s magára hagyom aprócska műhelyirodájában, magam pedig sietek a Délivasút feldúlt és lassan rendeződő tájaira, hogy átadjam a stafétabotot ifjú pályatársamnak.

Barőtl Géza

i'va a

n ín nr c:

* *IU

H . •

•ge-! jlmi

nek ablakából csak egy meredek, hódfarkas cserepekből rakott tetőt és egy vaskosaras ablakot látni. Ahhoz, hogy az egészet betekinthesse az ember, föl kell kapaszkodni a Gránit, vagy Zerge lépcsőn a Várba, vagy még szerencsésebb lenne valami lassú, lepkelebegéssel szálló helikopter fedélzetére ülni, ám csakhamar kiderül, hogy a gyémántköszörűs főmérnök képzelete merészebb és megbízhatóbb.

— Merre? — kérdezi csöndes, figyelmes mosollyal, s e merengő mosoly mögött már kavarogni éreztem a képeket, a Vár, a Krisztinaváros, a Víziváros, a Vérmező és a hegyvidék színes fotóit, amelyeket minden fényérzékeny lemeznél pontosabban rögzít a főmérnök emlékezete, de nem dermedt állóképekben, hanem a szüntelen változás folyamatában.

— Járjuk körül — , mondom —, először csak így képzeletben az egész „koronát”, az egész belső kerületet —

Ili

A Kaplsztrán tér, lent: a Vizivároi határán

(Novotta Ferenc felvételei)

i|

v **3

■firv.'w ■

W i n

A feldúlt Vérmeze

AVé

A magyar főváros budai rtszének egyik legtágasabb, legzöldebb és leglevegősebb terét hívják Vérmezőnek.

Keleti irányban a Várhegy lankái határolják — szelíden ereszkednek alá a teraszos domboldalak —, északon és északnyugaton a Krisztina körút betoncsíkja és vén fái övezik a nyílt térséget, nyugaton pedig, „stílszerűen”, a Déli pályaudvar épülettömbje zárja le, dél felé a Vérmező majdnem a Krisztina-templomig nyúlik.

Itt, a nagyváros kellős közepén szabadon futhat a tekintet; a sima pázsit, az apró bokrok és alacsony fák nem rejtik el a távolságokat, ezt a teret — ha az ember rágondol —, mindig úgy képzeli el, hogy kristályosán tiszta felette az ég.

A név: Vérmező, keményen és riasztóan cseng, mégis van benne

szépség. Történelmi tragédiára utal: itt végezték ki egykoron a Martinovics-féle összeesküvés tagjait, itt állt a vérpad a tágas lapályon, itt csapott le a hóhérbárd a magyar függetlenségi mozgalom, a felvilágosodás korai képviselőinek nyakszirtjére.

Es különös módon mintha a következő századok során is sajátos szerepet játszott volna ez a térség, ez a név a magyarság történetében.

Az 1848-as szabadságharc katonái innen indultak rohamra, amikor az osztrák csapatokat kiűzték a Várból; majd száz esztendővel később a szovjet hadsereg itt zúzta szét a Budapesten rekedt, makacsul védekező fasiszta csapatok utolsó egységeit. A környék régi lakói emlékeznek az összeroncsolt harckocsik, lovastrének, ágyúk és katonai teherautók szörnyű halmazára, s a holttestekre is; gyakorta ivott vért ez a föld. A második világháború utolsó óráit élte Budapest: a Vérmezőn szálltak le az utánpótlást szállító német Storch repülőgépek, máskor narancsszínű ejtőernyők ereszkedtek alá, hadianyaggal, élelmiszerrel megrakott ládákat hordozva. A legeslegutolsó éjszakán tíz német vitorlásgép kísérelte meg itt a landolást, a szovjet légelháritás fűzében még a levegőben felgyulladt valamennyi. Az utolsó éjszaka elmúltával vak, kiégett földre virradt a hajnal. A bársonyos, üde térség, ahol egykor Auguszta főhercegnő végezte sétalovaglásait, gubancos sár-, roncstengerré változott.

Egészen addig a Vérmező mélyebben feküdt környezeténél. A háború után kezdték feltölteni. Külön erre a célra épített kisvasúit hordta le a Várból a háborús omladékokat, itt temették el az egykori magyar államgépezet minden romladékát. Így a mély, lapályos térség egy szintre került a környező utcákkal és terekkel, a romokra hordott humuszon kisarjadt a fű, bokrok, fák nyúltak fel a fényre, s a Vérmező hamarosan szebb lett, mint egykor volt, s ma már csak a történelmi visszapillantás miatt emlékezünk az odalent szunnyadó omladékra, hiszen felette élet virul.

En már így ismertem meg ezt a napfényes parkot, így ahogy ma van, jobban mondva, ahogy tegnap volt. Mert ebben az esetben, a tegnap gyökeresen különbözik a mától, a ma pedig a holnaptól. Itt folyik ugyanis jelenleg Budapest legnagyobb építkezése, a Déli-pályaudvar és a környező utcák rekonstrukciója, s a föld alatt a metró budai ágának egyik impozáns állomása épül. A metró itteni szakaszának elkészültét 1972 decemberére, az építkezések teljes befejezését 1973-ra tervezik.

Én mindenkinek, aki szereti a nyugalmat, azt ajánlanám, ne tévedjen mostanában a Vérmezőre. Légkalapácsok dübögése, betonkeverőgépek kerregése, daruk csikorgása riasztja el a csendet, hegesztőfények villognak, dömperek, buldózerek üvöltenek, a hatalmas munka ritmusa mindent betölt. A Krisztina körúton lépésben

jl