Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-10-28 / 22. szám

rmező haladnak a villamosok, az eltorlaszolt úttest hatodikaiban overa­­los emberek dolgoznak, zeng, kattog, lüktet minden, a tekintet deszkapallókon, fbldhányásokon, gödrökön botladozik, s nem tud megpihenni a Vérmező szelíd gyepén. Ml is a lényege ennek a hatalmas felfordulásnak? A kívülálló számára most még érthetetlen, vagy értelmetlen ka­vargásnak tűnik az egész, nem bír eligazodni a feszült igyekvőt zűrzavarában. Pedig tulajdonképpen és végső toron egyszerű elmondani, miféle eélt ét értelmet hordoz magában ez a kavargás. Ugyanúgy, ahogy akárhány más nagy világvárosban, Budapes­ten is hatalmas gondot okoz a közlekedés. Pestről Budára, ponto­sabban Pestről a Vérmezőre, a Déli pályaudvarra ez ideig átszál­lás nélkül, tulajdonképpen csak a 12-es autóbusszal és a 44-es villa ­mossal lehetett eljutni. Természetesen — teszem azt — a Keleti­pályaudvartól indulva, nem kis időbe tellett, míg az utas eljutott a Déliig. Nem kis időbe és nem kis fáradtságba. Korszerűtlenné vált a jó öreg sárga villamos, bár folyton-folyvást korszerűsítették; nem tud minden közlekedési gondot megoldani. Korszerűtlenné vált már a jelenben is, óhatatlan volt hát gondoskodni a jövő­ről. A metró kelet-nyugati vonalának, ahogy mondtam, decem­berre elkészül a budai szakasza, s elér a Déli pályaudvarig. A Deák téri metróállomást a Duna alatt átvezető alagút köti össze a Bem téri állomással, s innen indul tovább a földalatti „ösvény” a Vér­mező felé. A közlekedési szakember így foglalja össze az ezután létrejövő helyzetet: — A metró budai szakaszának megnyitása után a Fehér útról — itt van a földalatti vasút keleti végállomása — az utas negyed óra alatt elérheti a Déli pályaudvart, sőt az onnan induló vonatokat is, hiszen a föld alól mozgólépcső „löki fel” az embereket a váró­csarnokig. Ez a terv tette szükségessé a pályaudvar átépítését; a metróállo­más szinte a Déli pályaudvar gyomrában lesz. Megváltozik ezáltal a környező táj és a Vérmező képe is. A pá­lyaudvar a legmodernebb építészeti elgondolások szerint épül újjá, belesimul a városképbe, s egységes tervnek engedelmeskedve „ka­nyarognak" a környező utak is. Az eddig sok villamossínnel át­szelt kockaköves utcák a jövőben sima vonalukkal alkalmazkod­nak majd a kor közlekedésének gyorsuló ritmusához. Szinte minden megváltozik, átépül ezen a környéken, a Várhegy aljában elnyúló Vérmezőt azonban nem akarják beépíteni. Sőt, a felvonulási épületek eltávolítása után még tágasabb lesz a tér, még szebb a park, és a megjavult közlekedés révén nem lesz olyan néptelen, több ember keresheti fel ezt a levegős helyet, amelyet Buda egyik „tüdőlebenyének" is nevezhetnénk, hiszen szabadon mozdulhat itt a szél, az ájer, amelyet a nagyváros más részein oly­annyira hiányolunk. Hm, most a krónikás kissé úgy érzi, netán túllőtt a célon. Sza­­bad-e jó levegőről beszélni ott, ahol öreg tolatómozdonyok sűrű füstje áramolhat? Hiszen a pályaudvar közelsége sajnos, még ezt is jelentheti. De mégis, a jövőről szólván, aligha említhetjük meg a korom- és gőzfelhőket, hiszen rövidesen eljön az az idő, amikor a Déli pá­lyaudvar csak „füstmentes" Diesel-mozdonyokat fogad majd. Az ember, ha rágondol, a Vérmező fölé mindig kristályosán kék eget képzel. Ügy gondol rá, mintha a természet nyugalma honolna itt. Most azonban legutoljára az építkezés zűrzavaros kavargásában fordultam meg azon a tájon. Nem volt túlságosan szép a látvány, de valóban szép, ami mögötte van: egy megújuló városrész képe. Kristóf Attila mm A Palota-együttes A „királyi udvar" Ezerkilencszázhetvenkettő egyik őszi délelőttjén, a budapesti centenárium küszöbén fölsétáltam a Várba, az egy­kori királyi udvarba. Elindultam megszámolni a volt kirá­lyi udvar lakóit. Ma kik élnek, kik dolgoznak az egykori királyi székhe­lyen, a Budavári Palotában? Nem jártam be az egész másfél ki­lométer hosszú és fél kilométer széles földnyelvet, amelyet Várnegyednek hí­vunk. Annak csupán egy kis szegletét, a palotarészt, amely a budai Szent­­györgy tértől a budai Szarvas térig ter­jed. A vizsgálódást a Dísz téren kezdtem, annak a furcsa vegykonyhának a rom­jai közt, amelyet valamikor háemnek, Honvédelmi Minisztériumnak hívtunk. Ennek a megmaradt első emeletén szé­kel a nagy építkezés vezérkara, a Bu­davári Palota Beruházó Irodája, Belo­­vári János főmérnök, a munkatársai­val. 0 az első zászlósúr, akivel összetalál­koztam. Zászlósurat írtam, régi idő­ket idézve, mikor ebben a középkori királyi udvarban piros csizmás, kócsag­tollas apródok, kék dolmányos, „ara­nyos” vitézek, nemes zászlósurak, ezüst kardos lovagok, étekfogók, ajtónállók, csillagjósok, hárfások, fuvolások éltek. A zászlósúr és a főajtónállómester, aki mint a sajtóíelelős, az újságírás munkásaival közölni szokta a roppant beruházás adatait és eseményeit, fia­tal, zömök férfi előszobáját rengeteg színes kártya borítja. Ezeket az üdvöz-A zászlónk Borió Aurél leteket a nagy vállalkozás alkalmazot­tai küldik, szabadságuk idején, az egész világból. — Kik lakják a mai királyi udvart, kik élnek és dolgoznak itt, ebben a szocialista „királyi udvarban”? — kér­dezem. A kérdés nem lepi meg, bekéreti egyik munkatársát és számolni kezde­nek. Történelmünk legnagyobb emlékhe­lye, a száz éve egyesített Budapest leg­nagyobb látványa, a Budavári Palota teljes újjáépítése kétezer millió forint­ba kerül — jó mélyen bele kell nyúlni, ha nem is a „királyi kincstárba” —, és terveink, elképzeléseink szerint 1978- ban fejeződik be. Akkorra már az utolsó szeget is bevertük, az utolsó ab­lakot is beüvegeztük, és a nagy szín­helyen, ahol valaha nagy királyaink és plpogyák, vitéz uralkodók és hitványak trónoltak, teljes pompájában állni fog a Kultúra és a Tudomány Vára. Az egykori királyi udvar területén ma kétféle ember él: a Budavári Pa­lota újjáépítől és a palota mór újjá­épült déli szárnyán levő É. épületben berendezkedett Budapesti Történeti Múzeum munkatársai.- A mi munkaidőnk reggel hét órá­tól délután négyig tart, alkonyaikor és éjszaka a „királyi udvar” üres, kihalt, csak az éjjeli portás ül a helyén és az éjjeliőrök sétálgatnak a területen. A királyi udvarban tehát senki sem lakik, s éjjel az éjjeliőrökön kívül itt senki sem él. — Nappal pedig a magyar építőipar valamennyi szakmájának a képviselői, a legjobb magyar építőipari szakmun­kások dolgoznak itt. S ezek a szakmun­kások a legjobb anyaggal, francia ön­töttvas vízelvezető csövekkel, jugosz­láv, olasz, szovjet, román, magyar már­vánnyal dogoznak, hogy más anyagot ne is említsek. A palota távfűtését a Kelenföldi Hőerőmű biztosítja, s ez lesz a legnagyobb magyar épület, helyeseb­ben épületsor, ahol légkondicionáló be­rendezés működik. Engem azonban legfőképpen az ud­var lakói érdekelnek s a főmérnök munkatársával együtt már készíti a ki­mutatást. A kétezer millió forintos költségve­téssel dolgozó Beruházó Iroda hangol­ja össze a két fővállalkozó, a Középü­lettervező Vállalat és a Mélyépítő Vál­lalat munkáját. Ezt az összehangolást nyolc mérnök és négy technikus végzi. Ezenkívül a Beruházó Irodához tarto­zik még ötven fizikai munkás. — Ez a négyszázhetvenhét ember az egész országból sereglett össze és állan­dó jelleggel dolgozik a palota terüle­tén. A kétezer millió forintos építke­zést tehát 477 mérnök, technikus, kő­műves, kőfaragó, lakatos, asztalos, fes­tő, mázoló, csőszerelő, villanyszerelő, gépész, a távfűtés, a légkondicionáló berendezés szakembere végzi. A legna­gyobb magyar közgyűjtemény, a Vár­ba költöző Széchenyi Könyvtár, az új Nemzeti Könyvtár több mint száz ki­lométer hosszú könyvespolcait a bé­késcsabai vasipari kátéesz emberei ké­szítik. E négyszázhetvenhét ember építi fel a százéves Budapest legnagyobb, leg­szebb látványosságát, a Kultúra és a Tudomány Várát. De nem csupán 477 ember él és mun­kálkodik az egykori királyi udvar szín­helyén. Márványlapok, kőhalom, fehér x be­tűkkel jelzett, már beüvegezett abla­kok, vastraverzek, csövek, téglahegyek, mészkődarabok közt sétálok át az oroszlános főkapu alatt a Budapesti Történeti Múzeum épületébe. A főkapun két angyal tartja a His­tória című könyvet és ezt az épen ma­radt aranybetűs vörösmárvóny táblát: „A Vár építése elkezdődött 1246. év­ben IV. Béla alatt, folytatódott Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadi Mátyás, Má­ria Terézia, nyugati részében pedig I. Ferencz József idejében”. Es romtengeren folytatódott 1959- ben, mikor a Budavári Palota első fő­építésze, Hidasi Lajos főmérnök beköl­tözött a királyi vár egyetlen épen ma­radt helyiségébe. Horthy testőreinek mosdófülkéjébe. 1959-ben ebben az épen maradt mosdófülkében kezdődött a kétezer millió forintos munka, a mai országépítés legnagyobb restaurálása. A Budapesti Történeti Múzeumban Bodó Aurél gazdasági igazgató és Fá­bián Józsefné gondnok segítségével csi­nálunk számvetést. Az É. épületnek nevezett palotarész­ben, a Budapesti Történeti Múzeum épületében természetesen senki sem la­kik. A munka fél hatkor kezdődik, mi­kor a takarítónők érkeznek és este hétig tart, mikor a kiállítótermeket be­csukják. A roppant költséggel és pom­pával újjáépített palotaszárnyban száz­tizennyolc kiállítóterem, dolgozószoba, műhely, udvar és zárt kerti helyiség van, és a földszinten, a két emeleten, az alagsorban, a pincékben és a res­taurátor műhelyeknek használt padlás-230 fo so 16 SS 16 20 16 20 16 10 16 12 16 összesen 477 ember téren százhatvan ember dolgozik. Száz­hatvan muzeológus, geodéta, műszaki rajzoló, restaurátor, teremőr, takarítónő, könyvtáros, anyagkönyvelő, nappali és éjjeli portás, és kertész, mert a múze­umhoz középkori hangulatban újjáépí­tett és megmentett egykori királyi kert­­részlet is tartozik. A Vár népe tehát összesen hatszáz­harminchét emberből áll. Nappal hat­százharminchét ember él és munkálko­dik a „királyi udvarban”. Éjjel kihalt csend szitál a falak közt. Legfeljebb V. László zajong szellem­hangokon, ha jó Budavár magas tor­nyán az érckakas csikorog. Huffy Péter A Középületnél dolgozik A Mélyépítőnél Kőfaragó Feste, üveges Csőszerelő Mérnök és technikus a helyszínen A Beruházó Iroda Ojjáépitett részlet a Várból

Next

/
Thumbnails
Contents