Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-30 / 20. szám
-VILÁGA am múlik A géplakatos — Ha minden jól megy, őszre befejezzük. — Hol laknak? — Egy szép, kertes házban lakunk Békásmegyeren, az apósomékkal. Szoba-komfortunk van, ehhez szükség van még egy nagy szobára. Persze, ha teljesen elkészülünk vele, akkor sem állunk meg. Az embernek ismét vágyai, tervei támadnak. Érzi a lehetőséget és esze ágában sincs róla lemondani. Szóbajött az is, hogy autót kellene vennünk, de ez csak akkor válik majd valóra, ha a most épülő szobát be is rendezzük. — Hogyan rendezik be? — Az ízlésünk szerint. Modern, variálható világos színű bútorokkal. — A jövedelmükből futja „saját ízlésre” is? — A feleségem szintén dolgozik, a kettőnk keresete négy és fél ezer forint. Hát, hogy úgy mondjam, megélünk belőle. — A felesége hol dolgozik? — A Technoimpex cégnél telexgépkezelő. Érettségi után került oda. — Munkáján és a családján kívül mi érdekli? — Elsősorban a sport. Futballozom, a budapesti első osztályban játszom. Ez az egyetlen ellentét köztem és a feleségem között. Nem szereti túlságosan, ha vasárnaponként meccsem van. Az a véleménye, inkább legyek velük. — Ügy gondolom egy futballista apa elsősorban fiút szeretne. Utódnak a zöld gyepen. „Terveznek-e” a kislány mellé egy kisfiút? — Az ember, ha jól él, könnyen beleesik abba a hibába, hogy a gyermekének még nagyobb jólétet akar. Ezért nem született még meg a második gyerek. Kislányunknak akartunk megadni mindent, amit szeme-szája kíván. Nem tudom, helyes elképzelés-e ez, talán azon alapul, hogy a mi korai gyermekkorunk még nem volt egészen felhőtlen. — Végleges döntés az, hogy nem születik még egy gyerekük? — Az egykeséget nem tekintjük véglegesnek. Talán úgy alakul az elképzelésünk, hogy legyen a kislányunknak testvére. Döntésről nemigen beszélhetek, őszintén szólva nem félünk mi a gyerektől, hiszen ha megszületne, nem lenne hiánya semmiben. A fiataloknál általában nagy gond a lakáskérdés, nálunk ez korán megoldódott, az életünk is eszerint alakul majd. — Sok önhöz hasonló fiatal dolgozik itt a vállalatnál? — Brigádban dolgozom, társaim elképzeléseikben, gondolkozásukban hasonlítanak hozzám, csak némi korbeli és felszíni különbség van közöttünk. Pontosan ez a hasonlóság eredményezi, hogy jó a brigád, valamennyien kedvvel dolgozunk, siílyos egyéni problémáink nemigen vannak, kiegyensúlyozott az életünk. Éppen ezért a munkánk nagyon sokat jelent számunkra, talpazata az életünknek. Mondhatnám úgy, közülünk a sorsa senkit sem kényszerített arra, hogy olyan munkát végezzen, amihez nincs kedve. Szerintem az ember addig elégedett, amíg választási lehetősége van. — És mi az a cél, amit e lehetőség révén elérhet? — Nekem a célom a családi élet nyugalmas boldogsága. És még az, hogy továbbtanulással, magasabb szintre jussak. — Sikerülni fog? — Csak rajtam múlik. Kristóf Attila Egy pályakezdő házigazda — A magyar vendéglátás sikere a pincéreken múlik, mert ők érintkeznek közvetlenül a vendéggel. Ezeket a szavakat több mint harminc esztendővel ezelőtt közölte a vendéglősök lapjában Gundel Károly, a magyar vendéglátóipar elmúlt fél évszázadának legnagyobb egyénisége. Magyarországon, ahol 1972 első nyolc hónapjában majdnem négymillió külföldi fordult meg, mintegy negyvenezer fiatal — húsz év körüli — vendéglátóipari szakember dolgozik. A lépcső legalsó fokán, azok a 18—19 éves felszolgálók állnak, akik az általános iskola nyolcadik osztályának befejezésével ipari tanulók lesznek, s három évi éttermi gyakorlat után — hetenként két iskolanappal — szakmunkás bizonyítványt kapnak. Kecskeméti Péter tizennyolc éves, néhány hónappal ezelőtt szabadult fel. Mozgása még kamaszos, kihajtott ingnyakával inkább diákgyereknek tűnik, aki a nyári szünetben elment egy kis pénzt keresni a vendéglátóiparba. Fellépése és magatartása azonban már a felnőtté, magabiztos nyugalommal helyeazonnal kicseréljük a kifogásolt ételt, vagy italt. — És ha nincs igaza? — Akkor is igyekezünk kihúzni a dolog méregfogát. Ez olyan körmönfont válasz volt, hogy akár egy öreg „csáringernek” is becsületére válhatna. Olyan üdítően és ingerlőén ravasz volt, hogy kedvem támad tovább feszegetni a kérdést. — Tehát vannak vitathatatlanul jogos panaszok és vannak vitathatók, amikor a felszolgáló nem egészen biztos a dolgában. Így van? — Így van ... Dehát kevesen vagyunk ... Gyenge az utánpótlás, kevés fiatalember választja a vendéglátó szakmát. Ez már kissé öregesebben hangzik, némiképpen nyilatkozat íze van. Én azonban nem azért kezdtem a beszélgetést a pályakezdő házigazdával, törzsvendégek és naponta változó futóvendégek házigazdájával, hogy nyilatkozatot halljak. De ha már elhangzott, hogy kevesen vannak, halljuk, miért választotta Kecskeméti Péter a pincérszakmát? — Családi megegyezés alapján. Édesanyám egy nagyvállalat anyagbeszerzője, édesapám eladó egy zöldségüzletben. Közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy a vendéglátóipart választom. — Nem bánta meg? A csodálkozó gyerek néz ilyen kerekre tágult szemekkel, akitől valami, az értelmét meghaladó ostobaságot kérdeztek, de rendkívül fegyelmezetten tűri a furcsa kérdést. — Nem bántam, nem bánhattam meg, mert magam is ez akartam lenni, és most, hogy felszabadult pincér vagyok, egyre inkább tudom, hogy jól választottam. Most érvelhetnénk azzal, hogy nehéz mesterség a sokféle, sok nemzetiségű és anyanyelvű vendéggel bánni, a fiatal vállakra nehezedő súly miatt, amit a felelősség jelent. Azt szeretném kihámozni halk és pontos válaszaiból, mennyiben érzi át a házigazda felelősségét, mert a magyar vendéglátóipart elég sűrűn éri a vád, hogy a pincérek gondtalanok, felelőtlenek, édeskeveset törődnek a vendéggel, aki esetleg — ha külföldi — a vendéglői asztalnál szerzi első benyomásait. A válaszon kissé tűnődik. — A felelősségérzés vele születik az emberrel. A mesterség elsajátításának időszakában lehet alakítani, de pótolni nem lehet. Aki nem érzi magát felelősnek a munkájáért, a mi esetünkben a vendég jó közérzetéért, az menjen el a pályáról. Az nem való pincérnek. Az sohasem juthat előre. Voltaképpen erre a gondolatra vártam. Az előrejutás, a „karrier” lehetőségeinek felvetésére, mert el sem tudok képzelni egy tizennyolc éves fiatalembert, aki azzal a tudattal teríti minden nap karjára a szalvétát, hogy ez már így megy, amíg elérkezik a nyugdíjas kor. Kecskeméti Péter itt egy kicsit elpirul, mint akit valami nagyon titkos, érzelmi ügy felől faggatnak. Ez tehát azt jelzi, hogy a kérdező — aki mellesleg vendég mivoltában tartózkodik a vendéglőben — jó helyre tapintott. — Természetesen én sem úgy képzelem el a jövőmet, hogy életem végéig kelkáposzta főzeléket szolgáljak fel feltéttel. Vendéglátóipari technikumba szeretnék menni, így később akár üzletve-A Kulacs vendéglő zető is lehetek, éttermi főnök egy nagyszállóban. — Mit kell ehhez tudni? — Elsősorban nyelveket. Keveset tudok németül, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember ne szódavizet adjon, ha a német vendég sört kér, és elég jól tudok oroszul. Most a német nyelvet tanulom, azután még egy világnyelvet szeretnék megtanulni, lehetőleg az angolt. Ezzel a három nyelvvel már lehet boldogulni... A pesti babona úgy tartja, hogy pincértől, taxisofőrtől és hölgyfodrásztól nem illik megkérdezni, mennyi a jövedelme, mert erre a kérdésre egy névtelen pesti taxisofőr egy ízben klasszikusnak tekinthető választ adott: „Több, mint amennyit bevallunk és kevesebb, mint amennyit képzelnek”. Kecskeméti Péter ennél sokkal őszintébb: — Felszabadulásom után az első hónapban 650 forint alapbért kaptam és nyolcszáz forint százalékot a fogyasztás után. — És a borravaló? — A borravalót mi összedobjuk és elosztjuk. Vannak helyek, ahol mindenki a saját zsebére dolgozik, minálunk az elosztás a divat... A fiatal pincér az iskolaévek alatt nem teljesít éjszakai szolgálatot, most azonban már minden második héten éjszakás, ami azt jelenti, hogy éjfél után kettőkor végez, három óra van, mire hazaér. Este cigányzene szól a vendéglőben, amely valamikor híres volt nagy, mulatozó társaságairól. A fiatal pincérnek nincsenek ilyen élményei. — Néha, egy esküvői vacsora, egy baráti összejövetel alkalmával előfordul, hogy odahívják a prímást, nótát rendelnek, énekelnek, ez azonban ritka, mint a fehér holló. A pesti pincért egy időben úgy ismerték, mint kártyás, lóversenyző, éjszakázó embert, aki a szolgálat után letette a frakkot és maga is elment lumpolni. Kecskeméti Péter erre a megjegyzésre szinte megnémul, nehezen nyögi ki a választ: — Ilyen kollégát én nem ismerek a szakmában. Néha elmegyek a Berlin Étterembe, ahol volt osztálytársaim dolgoznak és egy pohár sör mellett elbeszélgetünk, de azután haza, pihenni. Ez a szakma, kérem szépen, egész embert kíván ... Barótl Géza (Novotta Ferenc felvételei) A pályakezdő zi az asztalra a tálat, nem kell attól tartani, hogy a vendég nyakába önti a mártást. A Kulacs Étteremben dolgozik, a Dohány utca és az Osvát utca sarkán. Itt kezdte a pályát tizennégy éves korában. Négytagú brigádban dolgozik, amelyben három felszolgáló és egy fizetőpincér teljesít szolgálatot. A brigádvezető „főúr” — őt Béla bácsinak szólítja —, egyébként az osztályfőnöke volt az iskolában. Mindenekelőtt tehát „Béla bácsit” kérdezem meg, milyen pincér is lett Kecskeméti Péter? Finom, főpincéri meghajlás: — Csak annyit mondhatok, hogy tizenöt fiú volt a kezem alatt. Pétert megtartottam magunknak... Ez a családias meghatározás illik a Kulacshoz, amely afféle jó polgári vendéglő volt az Erzsébetvárosban, újabban a külföldiek is felkapták. Minden második asztalnál német, cseh vagy angol nyelven beszélnek. Kecskeméti Péter tehát ott áll a starthelyen, ahonnan sok fiatal vendéglátóipari szakember pályafutása ívelt már fölfelé. Szerény, jól nevelt, serény és figyelmes. Már most kiütköznek rajta azok a jelek, amelyek messziről elárulják a jó pincért. Ezért megkérdezem tőle bemelegítésként, mit tart a vendég és a pincér viszonyáról? Igaz-e, hogy ebben a mesterségben örök érvényű igazság, hogy mindig a vendégnek van igaza? — Amennyiben igaza van — válaszol halkan és diplomatikusan —, természetesen Hindii c I Mj jßf j i *I _ *5*- 4 ; f ‘JL— _ 1 f ' jm H. ' !'♦ 1 W IITII^I ‘ ffr »*0* v." f-- 'J. B $ ff* ■ ’ I ? ) f i V i SS REu mj g . ' i-X , —ifpmm ,Jy '*• < P TIT ü* J iuí ' iSk. A M 1IM t
