Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-30 / 20. szám
Ji&Ajorb-OfáAjyn/ CSALÁDPROBLÉMÁINK egy szociológus szemszögéből Mi történik korunkban a családdal? Milyen a helyzete a családnak a mai magyar társadalomban? Igazak-e a hanyatlásáról szóló vélemények és elméletek? Szabad-e komolyan venni azokat, akik lélekharangot kongatnak az emberi lét e legősibb szervezete felett? Vagy ellenkezőleg: azoknak érdemes hinnünk, akik a családi élet reneszánszát, a családszervezet növekvő jelentőségét hirdetik? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ abban a beszélgetésben, amit Lőcsei Pál családszociológussal folytattunk az Akadémia Szociológiai Kutató Intézetének műhelyében. Egyetemes tényezők — A családok tényleges helyzete, alapításuk és fenntartásuk hazai körülményei sem a lélekharang kongatására, sem pedig valamiféle reneszánsz ünneplésére nem jogosítanak — kezdte fejtegetéseit Lőcsei. — A magyar családok jelentékeny többsége derekasan megállta helyét az elmúlt 30—40 év történelmi és társadalmi változásai közepette. Nemzedékek egész sorát nevelte fel és segített alkalmassá tenni bonyolult foglalkozások elsajátítására, a társadalom számára nélkülözhetetlen anyagi és szellemi javak előállítására, és nem utolsósorban azoknak a kulturális és morális történelmi értékeknek a megőrzésére, továbbadására, amelyek nélkül nemzeti létünk folytonossága elképzelhetetlen. — Mindez azonban nem takarhatja el a családproblémák kiterjedésének és mélyülésének tényeit. Mert amennyire igaz, hogy a század középső harmadának történelmi viharaiból, gazdasági-társadalmi átalakulásából a családok többsége megerősödve került ki, anynyira igaz az is, hogy e próbatételek hatására a családok egy folyamatosan növekvő kisebbsége összeroppant. A válások gyakoriságának, az elváltak számarányának jelentős, szinte egyenes vonalú emelkedése, a házassági és családi konfliktusok éleződése, a formálisan ugyan fenntartott, de tartalmilag kiürült házasságok feltehetően nagy száma félreérthetetlenül jelzi, hogy a társadalomnak ez az alapszervezete törékenyebb lett, stabilitása és szilárdsága csökkent. — Hogyan látja a szociológus e jelenségek okait? — Az okok egy része egyetemes jellegű, vagyis az ipari fejlettség bizonyos szintjén túljutott társadalmak legtöbbjében megtalálható. Itt van például a nagyüzem térhódítása a nemzetgazdaság különböző ágaiban. Ez a folyamat valamennyi ipari társadalomban előrehalad, és maga után vonja az otthon és a munkahely elkülönülését, a család együtt tölthető idejének rövidülését. Vagy vegyük a nők keresővé válásának folyamatát. Ennek hatására mindenütt — keleten is, nyugaton is — jelentkezik a családon belüli uralmi rend átalakulásának, a férji-apai családvezetésről a páros szülői vezetésre való áttérésnek az illető családok szempontjából gyakran válságot érlelő problémája. — Nem kevésbé egyetemes érvényű az ipari társadalom emberének az a törekvése, hogy saját arculattal bíró, önálló, szuverén személyiség legyen, aki egyéni céljait és érdekeit olyankor is követi, ha azok lényegesen eltérnek a házaspár, a család érdekeitől. A modern társadalmak világszerte jellemző individualizálódása határozottan gyengíti az olyan — családépítés szempontjából elengedhetetlen és a tradicionális családokban gyakran a tekintélyi elvvel kikényszerített — tulajdonságokat, mint az önfegyelem és áldozatkészség, lemondás és engedelmesség, szolidaritás és tekintélytisztelet. Család, és társadalom — Nem kételkedem, hogy bizonyos jelenségek egyetemes érvényűek. De azért a francia vagy olasz családproblémákat talán mégsem lehet egy kalap alá venni a mieinkkel? — A csaiádproblémák tartalma, súlya, megoldhatósága természetesen nem független valamely társadalom tulajdonviszonyaitól, politikai, gazdasági és szociális berendezkedésétől, de még családjogi törvényeitől, kultúrtradícióitól, erkölcsi szokásaitól sem. A mai olasz és francia családok jelentékeny része a kis- és középmagántulajdon köré szerveződik és házassági, családalapítási normái messzemenően ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a igazodnak a katolikus egyház előírásaihoz. Ennek következtében problémáinak egy része jobban hasonlít a két világháború közötti magyar társadalom családproblémáihoz, mint a jelenlegihez. Hogy csupán néhányat említsek: hogyan lehetne a nő gazdasági önállótlanságát és ebből eredő, családon belüli kiszolgáltatottságát enyhíteni? Mi legyen az érzelmileg kihűlt házasságokkal, amiket csupán a magántulajdon: a parasztgazdaság, a kisüzem, az üzlet, a családi ház birtoklása tart össze? Hol van a kiút a pokollá vált házasságokból, ha a konzervatív válási törvények a bontásra nem adnak lehetőséget? Hogyan szüntethető meg egy nem kívánatos terhesség — büntetőjogi következmények nélkül? — Idehaza ezek a kérdések részben meghaladottá váltak, részben új tartalommal, új hangsúllyal s más feltételek között vetődnek fel. Ha a francia és olasz nők kiterjedt rétegei elnyomottnak érzik magukat családjukban, akkor ez elsősorban önálló keresetük hiányára, férjük korlátlan gazdasági egyeduralmára vezethető vissza. A magyar nők jelentős tömegei viszont — akiknek keresővé válása az elmúlt évtizedekben viharos gyorsasággal haladt előre — otthoni helyzetüket azért érzik méltatlannak, mert otthonon kívüli munkavállalásuk előrehaladásával sem az őket tehermentesítő szolgáltatások fejlesztése, sem a családon belüli munkamegosztás igazságos átszervezése nem tartott és ma sem tart lépést. — Vagy nézzük a válások bonyolult kérdésszövedékét. A mi válási törvényeink nem konzervatívak. Ellenkezőleg: olyan szabadelvűek, hogy az olasz és francia férjek, feleségek tízezrei szíves-örömest bíznák magyar bíróságokra bilinccsé keményedett házassági kötelékeik felbontását. Csakhogy önmagában semmilyen válási törvény sem biztosíthatja, hogy azok és csak azok éljenek vele, akiknek ez valóban érdekükben áll, és úgy éljenek vele, ahogy azt az emberi méltóság megköveteli, így például a válás törvényes könnyítése nem segít azokon a falusi asszonyokon, akik jobban félnek társadalmi környezetük ősi előítéleteitől, mint férjük éveken át megszokottá vált ütlegeitől, és ezért nem élnek a válás jogával. — Fejtegetései világosabbá tették családproblémáink egyetemes és hazai vonásait. Mégsincs az a meggyőződésem, hogy a probléma lényegét sikerült megragadnia. — őszintesége megtisztel. És arra késztet, hogy — ha szerény reményekkel is, de — még egy kísérletet tegyek „a lényeg megragadására.” — Családproblémáink egyetemes és sajátosan hazai jellegzetességeit csakis abból a viszonyból érthetjük meg, amely a nagy közösségek, a nemzet, a társadalom — és a mikroközösséget alkotó család között fennáll. Ez a viszony a legkedvezőbb körülmények között is az erősebb viszonya a gyengébbhez. Alkalmazkodnia elsősorban a családnak kell a nemzethez, a társadalomhoz — és sokkal kevésbé megfordítva. Az alapkérdés éppen ezért mindig is az volt, s ma is az, hogy mekkora alkalmazkodási terheket rónak a nagyobb közösségek s azok intézményei a családra? Családstabilitás és iparosítás — Bizonyíthatná e tétel igazát valamilyen konkrét problémán? — Természetesen. Nézzük meg iparosodó társadalmunk egyik gyakran vizsgált jelenségét: az ingázást. Ez olyan — ugyancsak világszerte tapasztalható — jelenség, amelynek növekedése jó útviszonyok, magas színtű tömegközlekedés és a személyautók általános elterjedése esetén nem okoz különösebb nehézséget. Ahol azonban e feltételek nagyrészt még hiányoznak, ott az ipari munkahelyek és az otthonok földrajzi távolságának növekedése családi problémák forrásává is válhat. Az iparosítás — különösen ha gyorsított ütemben végzik — mind több és több munkaerőt igényel. Ennek biztosítása elméletileg kétféle módon történhet: vagy az ipart telepítik a munkát keresők eredeti lakóhelyére, vagy az új ipari munkahelyek körül kell időben megfelelő infrastruktúrát kifejleszteni: azaz lakóházakat építeni, közlekedést szervezni, kereskedelmi, egészségügyi és kulturális szolgáltatást teremteni. Bármelyik változatot valósítjuk meg, az érintett családoknak a munkahely, a foglalkozás, az életforma változásaiból eredő gondjai viszonylag kisebbek. Ha viszont a fenti két változat helyett egy harmadik érvényesül, és az ipar munkaerőigénye azon az áron valósul meg, hogy családapák és családanyák tömegei napi 2—4 órát utaznak zsúfolt vonatokon, autóbuszokon otthonuk és munkahelyük között, vagy ami még rosszabb, havonta csak 3—4 napot töltenek családjukkal, — akkor nem csodálkozhatunk, ha az ilyen családok a rájuk nehezedő alkalmazkodási terhek s az őket körülvevő kísértések hatására fellazulnak. — Hasonló hatások érik a családot iparosodó világunk egyéb gazdasági és társadalmi alapfolyamatai következtében. A tömeges városba vándorlás, az önkéntes és kényszerű foglalkozáscsere, a nők gazdasági emancipálódósa, a nagyüzem térhódítása a gyors és folytonos változás elemeit viszi a családok külső és belső életfeltételeibe, és ezzel a beilleszkedés, a szerepvállalás, az életvitel-változtatás újabb és újabb feladataival terheli őket. Tehát ugyanazok a gazdasági és szociális folyamatok, amelyek a társadalom és a család bizonyos technikai civilizatorikus, gazdasági és lélektani szükségleteinek kielégítésére vitán felül állandóan pozitívan hatnak — egyszersmind alkalmazkodási és beilleszkedési próbát jelentenek a családok számára. Éppen ezek a folytonos és megújuló próbatételek magyarázzák meg számunkra, hogy egy 2—3 gyermekes család megalapozása, fészekrakása, gazdasági önfenntartása, nevelő funkcióinak ellátása, belső egységének biztosítása miért és mennyivel nehezebb, bonyolultabb vállalkozás a jelenlegi körülmények, a mai igényszint mellett, mint 40 vagy 80 évvel ezelőtt. — Márpedig: ami nehezebb, arra az emberek kevésbé könnyen és kevésbé szívesen vállalkoznak. Nagyon sokatmondó, hogy a párkapcsolódási kedv élénkítésére nálunk nincs szükség, mert a páros élet előnyeit a társtalansággal szemben a hétköznapok tapasztalatai meggyőzően bizonyítják. A gyermekvállalási kedv felkeltésére viszont nagyon is szükség van, mert a családalapítás előnyeit hétköznapjaink korántsem demonstrálják olyan erővel, mint a gyermektelen pár életének könnyebbségeit. — Ha a bajok gyökerei életfeltételeink mélyén húzódnak, mit tehetünk a gyógyítás érdekében? S mit tehet ezért a szociológus? — A szociológus — éppúgy, mint mindenki más, aki a társadalom jobbá tételén fáradozik — jól tudja, hogy életfeltételeinket bizonyos határok között mi magunk hozzuk létre. Tehát tőlünk is függ, hogy ezek a feltételek milyen mértékben kedveznek a családalapítás és családgyarapítás biológiai törvényszerűségként jelentkező, természetes emberi ambíciójának. Számos jel figyelmeztet arra, hogy a családstabilitás és a népszaporulat egymással szorosan összefüggő problémája nálunk már régen túlnőtt a szociálpolitika, a részleges családvédelem feladatain, és megoldását csakis olyan átfogó koncepció segítheti elő, amely a probléma helyét és súlyát a gazdaságtervezésben, az iparosításban, a lakásépítésben, az urbanizációban, a nemzeti jövedelem elosztásában, a fogyasztásban, vagyis a gazdaság- és társadalomépítő munka valamennyi fontos területén kijelöli és számításba veszi. — Hogy mit tehet ezért a szociológus? Közreműködhet e koncepció teljes mozaikképének megalkotásában és az egyes mozaikkockák megmunkálásában. Előbbi példánknál, az ingázásnál maradva: megvizsgálhatná, hogy jelenlegi adottságaink és erőforrásaink mellett nem lehetne-e többet megvalósítani az iparosítás kívánatos, humanizált változataiból. Kutathatná az iparosítás méretének, ütemének módszereinek szabályszerűségeit, amelyek figyelembevételével megtalálható az út a család alkalmazkodási terheinek csökkentése felé. Vagyis: a társadalomtudomány eszközeivel dolgozhatna azért, hogy az iparosítás sikerében érdekelt nagy közösségek, vezető intézmények céljai, tervei, mindennapos tettei az eddiginél jobb összhangba kerüljenek az iparosítás szolgálatában munkálkodó család létérdekeivel. L. — I. Kttrthy Hanna rajza ctfnuMlujt,... CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSE Amott fut az ól mentében Egy kis fürge dolgos lány. Tarka kosár a kezében, A tyúk fut nyoma után: Most megáll, s üres vetéssel őket a kis csintalan Megcsalja, ím gyors lépéssel Oda futnak hasztalan! Majd hirtelen a kosárról Árpát szór le azoknak; Nézi, hogy egymás hátáról Mint esznek és civódnak. REJTVÉNY, GYERMEKEKNEK! Körbe-körbe A kör betűiben Vörösmarty Mihály egyik szép versének elmét rejtettük el. Ha a megfelelő betűből elindulva minden harmadik betűt összeolvastok, kialakul a vers elme. •apunj. sj joSuosj :s?tfaj3aw íQ&ndkcLq,y,& (Lumtbemutatá A Divattervező Vállalat őszi—téli nagy kollekciójából látványos divatbemutatót rendezett a Duna Hotel Intercontinental báltermében. A divatrevü, amelyet láttunk, formabontó és rendkívül ötletes. Színpadon is megállná a helyét, hiszen olyan, mint egy nagy revü. Az Intercontinental báltermét modernül bedíszletezték. A székeket is úgy helyezték el, ahogyan a színházi nézőtéren állnak. A nagy revü szerzői a Divattervező Vállalat tervezőművészei, a rendezője pedig Nádor Vera, a művészeti vezető. A revüt jelenetekre osztották. A megnyitót, a különböző országok népviseletébe öltözött táncosok táncolták. Utánuk megjelentek a manökenek, a népművészeti motívumok felhasználásával készült modellekben. Viharos tapsot arattak. Ha egy divatbemutatón volna ismétlés, ezt a táncos jelenetet alighanem megismételtették volna. Amint már írtam, a revüt jelenetekre osztották. Egy-egy jelenetben egyszerre több modell szerepelt. Színhatásában is nagyon szép volt a kék-jelenet. Az új divatszín a fácánkék és minden árnyalata. Az első képen bemutatjuk az érdekes gallér- és ujjamegoldással készült, fácánkék télikabátot, amelyet szőrme kézelő díszít. A leghatásosabb a fekete-fehér jelenet, télikabát szereplőkkel. Nézzék meg csak a második képen milyen jó „szereposztásban”. A kabátokat, amint a kép is mutatja, gyakran szőrme díszíti. Ismét divat a sálgallér és a hosszú boa. A harmadik képen a kockás-jelenet főszereplőjét látják. Edit mutatja be az őzbamabézs kockás, pelerin vonalú kabátot, azonos anyagból készült szoknyával, sapkával és őzbarna pulóverrel. A revü utolsó jelenetében a manökenek, — mint megannyi operettprimadonna — nagyestélyiben vonultak fel. A legszebb volt az aszimmetrikus hímzéssel díszített barackszínű düsessz ruha. A szereplők közül meg kell dicsérni a műszőrme pásztormellényt, a vidám, színes kis dolmányt, a lámpaernyő vonalú kabátot és a fináléban színre lépő, fehér düsessz, népművészeti motívumok felhasználásával tervezett modern menyasszonyi ruhát. (f. b.) (Lévai András és MTI Bara felv.)
