Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-30 / 20. szám
DEBRECEN ÜNNEPE /He ff újít adott az ősi koUh/úuu Levélszőnyeg terül a járókelők lába elé a Péterfián, ritkulóban a Nagyerdő lombsátora is. ősz van. Szeptember vége. De a természet búcsúzása úgy látszik nem sok nyomot hagy a városon. Mert Debrecen élettel teli, és nagyon, nagyon fiatal. Mintha a 600 év egyszerre tovatűnt volna, mintha most volna minden születőben. Az utcák kicsinosítva, s roskatag, vénségesenvén házak palotáknak adják át helyüket. S megújulnak régi patinás értékek. Ez a mai vasárnap különösen becses kinccsel gazdagítja a várost, több esztendei munka után megfiatalodva várja vendégeit az ősi kollégium. S mert a 400 éves skóla nemcsak a református egyház birtoka, de féltve őrzött értéke az országnak, közös kulturális kincse az emberiségnek is, vendégek érkeztek messzi földekről, hogy együtt örvendezzenek az ünneplőkkel. HÁLAADÁS A NAQYTEMPLOMBAN A vendégsereget és az ünneplők sokaságát a Nagytemplom fogadta magába. A hálaadás -ünnepén megjelent Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Balló István miniszterhelyettes, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, a társadalmi élet, a hazai egyházak és a külföldi testvéregyházak képviselői, dr. Nyikodim leningrádi és novgorodi metropolita, a Keresztény Békekonferencia elnöke, Richard Andriamanjato, a Keresztény Békekonferencia alelnöke, Tananarive polgármestere, az Egyesült Államokból E. C. Blake, az Egyházak Világtanácsának főtitkára, McCord professzor, a princetoni teológiai szeminárium igazgatója, W. P. Thompson, a Református Világszövetség elnöke, E. Ferret, a Református Világszövetség főtitkára, Ch. Beata ghanai professzor, Ch. Chrysostom püspök Indiából, Johannes, Helsinki metropolitája, J. M. Chappuis, a genfi egyetem professzora, és még sokan mások, összesen hetven küldött, szinte a világ minden részéből. Bach muzsikája csendül fel a nevezetes kollégiumi kántus ajkán, gyülekezeti ének zendül, és dr. Bartha Tibor püspök, a református egyházi zsinat lelkészi elnöke mond hálaadó imádságot, köszöntő szót, méltatva az ősi főiskola jelentőségét, amely 1538-tól megszakítás nélkül működik, és most megújult köntösbe öltözve várja a tanulóifjúság seregét. — A magyarországi református egyházi zsinat 1967- ben hozott határozatában rendelte el, hogy az egyházunk szervezetét konstituáló 1567. évi debreceni zsinat 400. évfordulója alkalmából a református reformáció egyik, évszázadokon át nagy hivatást betöltő szellemi és lelki központjának, a debreceni református kollégiumnak az épületét meg kell újítani — mondotta Bartha püspök, emlékeztetve arra is, hogy az újjáépítéshez szükséges mintegy 42 millió forintnak csaknem háromnegyed része állami segítségből származott, de jelentős összeggel járultak hozzá az építkezéshez az ország református gyülekezetei és a külföldi testvéregyházak is. A püspök meleg szavakkal említette mindazokat, akik e munkát jó véghez juttatták, s a többi között ezeket mondotta : — Köszönjük hazánk kormányzatának, hogy vállalkozásunkat megértő, jóakaratú támogatásban részesítette. Ez a kollégium a magyar művelődéstörténet, sőt a magyar nép történelmének is része. Nem tekintjük véletlennek, hogy falai közt fogalmazta meg a magyar országgyűlés a Kossuth Lajos által vezetett 1848—49-es szabadságharc függetlenségi nyilatkozatát. Az ősi kollégium történetének egyik legfényesebb eseményeként tartjuk számon, hogy az emberiségnek a fasiszta elembertelenedés elleni nagy háborúja után e falak között gyűlt egybe a magyar ideiglenes országgyűlés, hogy elindítsa az új, virágzó jövő felé a magyar népet. Hálát adunk istennek azért, hogy hazánk népe és kormányzatunk nemcsak múltja miatt tekint jóakarattal ez intézményre, hanem a jelenkorban is igényli és megbecsüli keresztény hitből fakadó hozzájárulásait a haza javára, az emberiség békés jövendőjéért vívott harchoz. EQY KIS TÖRTÉNELEM Valóban nem lehet meghatottság nélkül járni a kollégium falai között, hiszen története egy darabja a magyar történelemnek. Prédikátorok, paptanárok, műveltséget, tudást terjesztők, nyelvünk igazáért küzdők tanultak, tanítottak, jártak-keltek itt, de — ne féljünk a teljes igazság kimondásától — olyanok is, akik a felvilágosodás ellenében egy új dogmatizmus hitvallóinak, komor alakjainak bizonyultak. Nemcsak a 400 évvel ezelőtt nyomdát alapító Huszár Gálra kell emlékeznünk és Méliuszra, aki otthont adott az üldözöttnek, hanem arra a Méliuszra is, aki néhány év után hatalmaskodásával újra földönfutóvá teszi a A Nagytemplom a Kossutb-szoborral A Református Teológiai Akadémia díszközgyűlése. Az első sorban a felavatott diszdoktorok (Iklódy János felvételei) nyomdát teremtő prédikátort. S miként jószívvel idézzük fel emlékét sokaknak, Szenczi Molnár Alberttól Diószegi Sámuelig, Fazekas Mihályig, Hatvani, Veszprémi, Szentgyörgyi professzorokig, elsorolni sem tudva mindama tanítványokat — Csokonaitól, Kölcseytől Ady Endréig és Móriczig —, akik tudást szereztek e falak közt, nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az ősi kollégiumban nemegyszer a hitbéli elfogultság és a konzervatív merevség ült győzelmi tort. Szegény Csokonai egykori vesszőfutása, kiűzettetése a példa rá, mennyire így van ez. De a történelem nemcsak napsütést ismer, viharokkal is teljes. S az emberek között, akik formálják, nemcsak lángelmék és hősi nagyságok vannak, hanem elnyomók és a dogmatizmus apostolai is. így volt ez Debrecenben is, így a kollégiumban is, ahol annyi fényes név viselője harcolt cívis maradisággal, vaskalaposokkal. Mindez így együtt a teljes igazság, a teljes történelem. Mégis mára — járva az árkádsort, ahol régi professzorok és tanítványok bronz arcképe tekint ránk. végigbaktatva a megújult intemátus szobáin, a ragyogó tantermeken, gazdag szertárakon, megfürödve az örömben, amely a jókedvű diákságot eltölti — fejet hajtunk az ősi kollégium előtt, amely 400 éven át a kultúra bástyája volt itt, a puszta szélén, amely a paraszti nép műveltségének szüntelen emelését kötötte tanítványai lelkére, ahol az ország iskolái közt elsőként lett magyar a tanítás nyelve, és amelyet joggal tekint dicső elődjének a Kossuth Lajos nevét viselő egyetem. DfSZDOKTORAVATÁS Ezt a tiszteletet fejezte ki a nagytemplombeli hálaadó ünnepség ezt a díszdoktorok avatási ünnepsége is. Az ősi oratóriumban, a Református Teológiai Akadémia díszközgyűlésén, a madagaszkári R. M. Andriamanjatót, dr. E. C. Blake lelkészt, K. Halaski NSZK-beli lelkészt, Johannes metropolitát, dr. Juhász István kolozsvári professzort, dr. Káldy Zoltán evangélikus püspököt, Nyikodim metropolitát és H. H. Puffert lelkészt avatták díszdoktorrá. Jelentős esemény volt a hétfőn megtartott református—ortodox párbeszéd is, amely az ökumenikus eszme jegyében zajlott le. Miklós Imre államtitkár szűk körű ebéden látta vendégül a debreceni református kollégium ünnepségén részt vevő külföldi vendégek közül dr. Nyikodim metropólitát, dr. E. C. Blake-et, W. P., Thompsont, dr. G. G. Williamst, az Európai Egyházak Konferenciájának főtitkárát és dr. I. J. McCord professzort. A találkozón magyar részről jelen volt Balló István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, dr. Bartha Tibor püspök és dr. Tóth Károly, a Keresztyén Békekonferencia főtitkára. A nyílt, őszinte, szívélyes találkozó során hasznos eszmecsere alakult ki a keresztyény egyházak és egyházi szervezetek aktívabb bekapcsolódásáról az emberiség békéjéért és haladásért folytatott tevékenységébe. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke hétfőn este fogadást adott az ünnepségen résztvevő külföldi és hazai vendégek tiszteletére. A kollégium megújulását Debrecen joggal tekintette saját ünnepének. Szeretettel vette körül a világ oly távoli tájairól is Debrecenbe érkezetteket, akik között bizony szép számmal voltak egykori debreceni diákok is. Csatár Imre Debreceni litkép (MTI felv.) EL5Z5E5E5Z5asa5a5HSH5HsasHSHSHS25H5zsasa52SHsa5HsasasHsasHsasa5Z5Hsa5a5asa5HSHSESE52ScisHSBS2S2SH5H5a5asasa5a5Hsa5a5asasasasa5HSE5Esasasasa5Hsas25H5a5E5a5asHsasasa5H5ísa5a5Esz5as2SH5-, BUDAVÁRI VARGABETŰ. Ezúttal nem Pesti Napló, hanem budai, sőt, talán még helyesebb volna így: budavári napló. Olyan szerelmes vagyok a budai várnegyedbe, hogy gyakran egy kis hegyi vargabetűt teszek munkába menet, munkából jövet. A Széna téren egyszeresük valami balra húzza a kormányomat, és mire észbekaptam, már vissza is kell kapcsolnom kettesbe, hogy a kocsi le ne fulladjon a meredek Ostrom utcán. Az alja még Pest, noha Budán vagyunk, de a közepétől kezdve más városba, más világba, más korba jutunk: ez már Buda vára. Jobbról az egykori várfal nő ki a pázsitból, balról egy rokokó palotácska, amelyben egykor, a harmincas évek végén Andrássy Klára, a „vörös grófnő”, Károlyi Mihály sógornője gyűjtötte össze egy félig titkos szalonban a fiatal írókat, társadalomkutatókat és más cigánylegényeket. Ha nem nagyon sietek, megállók egy pillanatra, a ház előtt még parkolni lehet, és felidézem „Kája” asszony emlékét. Nem riadok vissza profánul arra gondolni, hogy nemcsak vendéglátását élveztük, nemcsak hallatlan európai műveltségének, szikrázó szellemének és bizarr forradalmiságának lettünk olykor részesei, hanem, ha emlékem nem csal, nála szebb lába talán még Marlene Dietrichnek sem volt. Emlékszem, mert valahányszor a Bécsi-kapun átmegyek, eszembe jut, hogy Klára asszony, aki hol a régi Andrássy-palotában, a Lánchíd mellett, hol itt a Szapáry-palotácskában gyűjtött össze bennünket, itt búcsúzott el tőlünk 1940 nyarán, amikor Horthy csapatai hitszegően elkezdtek vonulni Jugoszlávia ellen. Klára azt mondta, hogy külföldön többet tud használni az országnak. Hiába marasztaltuk, már megállapodott találkozója volt valakivel Dubrovnikben. Azon az éjszakán, amikor a dalmát tengerpartnak ebbe a legszebb városába érkezett, egyetlen német bombavető szállt el az ódon főtér felett, egyetlenegy bombát dobott le, annak egy szilánkja egyetlenegy embert ölt meg, és ez Andrássy Klára volt. A halállal volt randevúja Dubrovnikban. Elébe ment, mint a régi perzsa mesében, ahol a megjósolt halál elől futó sah Iszpahánba menekül, és ott találkozik a halállal... Mielőtt visszaülnék a kocsiba, Táncsics Mihály szoboralakját üdvözlöm. Jó gondolat volt a kapu tövébe állítani, olyan alacsony emelvényre, hogy szinte elvegyül a járókelők között. így szoktam minden másnap, harmadnap végighajtani a Váron, megcsodálni a Fortuna utca újjászületett házait, elgondolkozni azon, hogyan fog festeni a Mátyás-templom mellett az új Hilton szálló, és vajon tiszteletben tartják-e az egykori Klarissza-zárda épen maradt homlokzatát. Fölfedezem, hogy a Tárnok utca utolsó romos házát is helyreállították közben, és „kibányászták”, gyönyörűen napvilágra hozták a gótikus lakóház oszlopokon előre ugró első emeletét. SZÍNDARAB A LOVAGTEREMBEN. Maga a Várpalota külön ajándék nekünk, budapestieknek, és nem tudom, hogy kellőképpen megbecsüljük-e. Még csak a felét hozták rendbe, építették újra, 1944—45 telének barbár pusztításai után, de ez a fele szebb és érdekesebb, mint valaha, és ami fő, hozzáférhető, mindenkié. Ha arra gondolok, hogy évente millió és millió turista zarándokol el a salzburgi várba, vagy ámuldozik a Genfi-tó kis szigetén a Chillon várkastélyain, és kevesen tudják, hogy ezeknél szebb és izgalmasabb vármúzeum jött létre Budán, akkor az ember el is csügged, de örül is. Hogy egymás fölött, egymásba folyva-nyílva, egymásból keletkezve, látható és tapintható legyen, felülről lefelé haladva Mária Terézia, Mátyás király, majd Zsigmond király és császár vára, ez az európai történelemnek olyan keresztmetszete, amely párját ritkítja. Csak úgy volt lehetséges, hogy Buda mindig a hadak útjában állt, és amit az egyik század felépített, lerombolta a másik. A mi nemzedékünk most hat évszázad romjaiból csinált újra szépet és egészet. Az utóbbi hetekben kétszer vált a történelmi múzeumon túl az élet elevenebb részévé a Várpalota. Marton Endrének, a Nemzeti Színház új igazgatójának támadt az az ötlete, hogy a Várpalota egyik termében színházi előadást tartson. A Zsigmond korabeli kastély lovagterme eszményi stúdió-színpadnak bizonyult. Csak száz széket kellett belerakni a terem egyik felébe, talán ugyanoda, ahol a Zsigmonddal hol hadakozó, hol vele szövetkező főurak és hölgyeik foglaltak helyet egykor, és előttük, a• gótikus bolthajtások, csúcsíves ablakok körülzárta kis „színpadon” játszhattak a színészek. A lovagterem baloldaláról keskeny csigalépcső vezet egy emelettel magasabbra, innen, mintha a múltból, vagy a valószerűtlenségből léphettek elő a színészek. Különös és merész gondolat volt ebbe a történelmi légkörbe, a magyar századok emlékeit idéző természetes kulisszák közé vinni egy nagyon is mai darabot. George Táborinak, azaz Tábori Györgynek Pinkville című politikai oratóriumát, amely a háború, az erőszak ellen emeli fel szavát. A környezet és a mondanivaló, a középkor megmaradt szépsége és a mi korunk véres erőszakossága fokozta a darab erejét, még ott is, ahol a drámaíró túlságosan a szavakra támaszkodott. * A másik budavári élmény derűsebb, és ha halkabb is, de izgalmasabb: a nemzetközi könyvév vonult be a Várpalotába. De most két hétre becsukom naplómat, kifutottam a helyből. 3