Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-16 / 19. szám
// A pálya küszöbén Félelmetesnek ható gépmonstrumok röpdösnek a földrészek között, űrhajók ereszkednek le irdatlan messzeségben levő égitestekre, hogy automatikus műszereikkel kitapogassák az eladdig csak sejtett világot, s még otthonunkat sem kell elhagynunk, fotelből láthatunk ugyanabban a pillanatban olyan eseményeket, amelyek tőlünk ezer és ezer kilométerre történnek. A technika elkényeztetett bennünket, természetesnek vesszük varázsgépeit, s már semmin sem csodálkozunk. Arra különösen nem sok hajlandóság van bennünk, hogy végiggondoljuk, vajon hány ember keze munkája nyomán röppen égnek, mondjuk, egy űrhajó. S ha már mindenképpen elismerést csikar ki belőlünk egy-egy nagyszerű találmány, dicséret legfeljebb az ihlet embereinek, a nagyszerű konstruktőröknek jár ki. Pedig — e tény nem kisebbítheti egyetlen zseniális megsejtő érdemeit sem — munkáskollektívák esze és keze nélkül a legcsodálatosabb találmány is csak holt tőke maradna. Érdemes lenne például — e gondolatsort tovább bogozva — megmutatni mindama szakmákat, titkaikat, szépségüket is, amelyek nélkül egyetlenegy gép sem hagyhatná el a gyárakat. Éltet az illúzió, ha így lenne, talán jobban becsülnénk munkásaikat is. Például a szerszámkészítőket. Igen, a szerszámkészítőket, akikről — egy privát „közvéleménykutatás” jogán mondom ezt — sokan azt sem tudják, hogy a világon vannak. „Tudjátok, hogy mit csinál a szerszámkészítő?” — hangzott az obiigát kérdés egy pályaválasztásra készülődő társaságban. Ragyogó arccal felelt a többség: „Hát ő csinálja a kalapácsot!” Pedig hát elborzasztó tanmesét lehetne írni — tanulságul e bonyolult világ minden „elidegenedettjének” —, mi lenne ha, mondjuk, máról holnapra kihalna e mesterség. Ugyan ki tudná megfizetni az olyan autót, amelynek karosszériáját kézzel hajtogatták, szelepeit, szerkezetének ezernyi alkatrészét úgy csiszolgatták, barkácsolták össze. S hová jutnánk, ha az ajtózsanírt, a bútorvasalást, a villanykapcsolót, a rengeteg műanyag holmit mind-mind darabonként formálgatriák, szerszámok nélkül. Mivé válna a mind változatosabb szériák perspektívájában gondolkodó tömegcikkgyártás, alapszakmája, a szerszámkészítés nélkül? Tisztelet hát a szerszámkészítőnek! Balló Tivadarnak is, aki mit sem törődve naívsággal, értetlenséggel, most kezdi ezt a szép-nehéz mesterséget. Most lesz tizennyolc éves. Két hónapja segéd. Ülünk az újpesti szövetkezet parányi irodájában és a szakmáról beszélgetünk. Harmadikként Mayer József, az „idősebb generációból” — 35 éves, a vezetőség tagja — csatlakozik hozzánk. — A mesterségek dzsungeljében olyan nehezen igazodnak el a fiatalok. Sokan csak a műhelyben döbbennek fá, hogy rosszul választottak. Honnan hát a magabiztosság, amellyel e pályára lépett, miért választotta éppen ezt a szakmát, amelyet — mint mondják — nagyon szeret? — Ö, nekem könnyű volt — feleli nevetve —, én már otthon is tudtam, mire vállalkozom. Mert hogy az édesapám is szerszámkészítő. Kölyökkorom óta bejárok ide a műhelybe. Ismerem az embereket, a gépeket, láttam, ki mit csinál. Később, nyaranta, már dolgoztam is itt. Aztán, amikor elvégeztem az általános iskolát és úgy gondoltam — pedig nem tanultam rosszul, 4,2-es volt az átlagom —, hogy egyelőre nem tanulok tovább, más nem is jött számításba, mint hogy szerszámkészítő legyek. — Mit adtak a tanulóévek? Sokat, keveset, mindent? — Sokat adtak, de hogy mindent? Ugyan. Megtanítottak alaposan szerénységre is. Itt, a mi műhelyünkben a szerszámkészítés olyan idős mesterei dolgoznak, akiket joggal mondhat az ember a szakma művészeinek. De ez a tudás évtizedek eredménye. Én jól vizsgáztam, most hogy már önálló munkát végzek, meg is állom a helyem. Ez mégiscsak a kezdet. Sokat, nagyon sokat kell még tanulni. — A gyakorlaton túl másra is gondol? — Természetesen elsősorban a gyakorlatra, a sokoldalúság megszerzésére. De iskolára is. A mi szakmánkban nagyon sokat jelent a készség, a kézügyesség. Enélkül, természetesen, egyáltalán nem megy. önmagában mégis kevés. Rengeteg a számítás, a kombinációs munka. Már amikor az általános iskola után idekerültem, akkor is úgy terveztem, hogy majd folytatom a tanulást. Azóta tudom, feltétlenül folytatni kell. Érettségizni akarok,- esti iskolán szeretném elvégezni a gépipari technikumot. Persze, mindezt majd a katonaság után... — Az iparitanuló-iskola, az elméleti oktatás tehát nem ad eleget ahhoz, hogy valaki megállja a helyét a pályán? — Az ipari tanuló-iskolával sok a probléma. Rengeteg időt elvesz a munkától. A most kezdő elsőévesektől például három teljes napot minden héten, s ez a ml szakmánkban, ahol nagyon sok gyakorlatra van szükség, túlzás. Ugyanakkor mégis nagyok a hiányok. Igaz, tanítanak anyagismeretet, szakrajzot, szakismeretet, matematikát, mást is. de például a harmadik évben már, amikor pedig a legjobban kellene, elmarad a matematika. Meg a testnevelés is, ami nagyon hiányzott. Egyszóval, én ugyan nem vagyok illetékes a bírálatra, de az iparitanuló-oktatással nincs minden rendben. — S a műhellyel? — Apám keze alatt tanultam. De hát ez nem jelenti azt, hogy a többiek kevesebbet kaptak. A szövetkezetben az a rend, hogy minden tanuló egy-egy tapasztalt segéd keze alatt sajátítja el a szakma fortélyait. S meg kell tanulnunk mindent — esztergályozni, marni, gyalulni, edzeni —, ami csak előfordul a szerszámkészítésben. Balló Tivadar Munka közben Bognár Péter hajdan, amikor még Petinek hívták, jel nyolc-tíz éves korában, jel- za mezeket tervezett sakkfigu- ve ráknak, felöltöztette őket ke rangjuk szerint, a parasztok, a ' a királyok, vezérek és ken- *ei gyelfutók magukhoz illő vi- n seletben páváskodtak, csa- töl táztak, de harcukban soha- mi sem halt meg senki, mert a *s kisfiú egyszerűen nem tud- °n ta elviselni — akárha játék- P01 bői is — az elmúlást. di, Ritka dolog, hogy valaki kora gyermekségében kezdi ke', gyakorolni eljövendő hivatá- jév sát, amiről tulajdonképpen 9V< még semmit sem tud. A szín- ha. ház, a játék, a produkció ősz- ció tönösen volt lételeme Bognár len Péternek, ez vonzotta és ez mc érdekelte, s érdeklődésének au egyetlen feltétele: vidám le- y gyen a játék, bohósággal, g.V1 könnyűséggel teli. A művé- tev szét verőfényes oldalát ke- -j reste zenében, versben, iro- szé dalomban, képzőművészet- ani ben, alkatilag nem bírta el- szí. viselni a fenségeset, a zor- tan dat, az iszonytatót. Semmi- elő képpen sem tekinthetjük vé- me letlennek, hogy végül is báb- kö; színész lett, gyerekek és fel- kei nőttek mülattatója, maga is lat a mesevilágba merülő gyér- kel mek, aki hiszi azt, amit báb- A ként cselekszik, legyen bár ott macska, kutya, farkas, vagy ze? boszorkány bőrében; jóvá és jó gonosszá válik szerepe sze- vei rint, önmaga költözik bele hői a bábba, szinte ostorozva az cső ifjú közönség figyelmétől, ra Ostorozza a figyelem, ser- kai kenti; mindig is így volt ez, leg önmagát múlta felül bármi- vai ben, ha a siker szellője meg- me érintette. Felvételi vizsgáján 9V> egy Karinthy-művet adott me elő, saját bevallása szerint em is a zsűri első kacaja röpí- hái tette a győzelemig. sül — Ha érzem, látom, hogy sikerem van, szinte eltűnik körülöttem a világ. A sze- ma rep marad, az, hogy produ- ^ kálni tudok valamit és a si- tar kér jelzései az utolsó cseppig mc a felszínre hozzák a képes- rül ségeimet. Mintha egy vér- nV körre kapcsolnának a né- szí zőkkel, úgy ösztönöz az iz- eri galmuk, derűjük, ilyenkor Pe‘ erős és vidám leszek, pedig 9e: hajlamos vagyok az élkese- 9Ü redésre. Nagyon szeretek őrz gyerekeknek játszani, mert sk< a gyerekeknél jobb közön- szé ség, őszintébb közönség álig- ve ha képzelhető el. mi Most nyáron fejezte be az an Állami Bábszínház színész- vá képző stúdiójának utolsó év- kis folyamát. A Bábszínház vá azonnal szerződtette, első ko szerepe egy macska volt. tói Az olimpia híreit azért meg heU hallgatni (Lévai András felvételei) Sápsáp, lityi, Péter és Tacskó Tomi — Ez az előnye a mi módszerünknek — szól közbe Mayer József —, igaz, nincs jól felszerelt tanműhelyünk, mint egyegy nagyüzemnek. Elég kár, de hát kevés a tanulónk, nem is lenne érdemes fenntartani. A gyerekek azonban nem kapnak készen semmit, mindent nekik kell megmunkálni, minden munkafolyamatot megtanulni. Nem dokumentum után dolgoznak, darabrajzot kapnak, s lassan kicsiszolódik kombinatív érzékük is. Aztán még valami — ezt saját tapasztalatomból mondhatom —, a miénk egy olyan munkáskollektíva, ahol minden szaktárs úgy törődik a rábízott gyerekkel, mintha a saját fia volna. Ne vegye senki rongyrázásnak, de aki itt tanulta ki a szakmát, bárhol másutt „császár” lesz. — De nem lesz, mert ha már elmegy innen, úgy hallom, nem szerszámkészítőnek áll. — Ez sajnos így van — fájdalmas dolog is. Jelenleg nincs vonzóereje a szakmának, se nálunk, se a gyárakban. Az ok: kevés a pénz. Bállá Tivadar azonban szerény gyerek, meg úgy látszik optimista is, mert az elmondottakhoz hozzáteszi: — Kezdő vagyok, 1600 forintot keresék. De fogok én még többet is tudni, meg többet is keresni. Meg aztán, hogy is mondjam, nagyon jó itt. Jó a sportélet — néhányan testkultúraversenyzők vagyunk —, a szövetkezet saját könyvtárt is szervezett, kirándulunk, klubesteket tartunk, színházba járunk, bérletünk van a József Attila Színházba. Fiatalok vagyunk, éljük világunk, ahogy lehet. Pályakezdő fiatal, szakmunkás 1972 nyarán. Gondja-baja is van elég. De bizalma, hite még több. S van-e, ami ennél fontosabb? Csatár Imre
